Ismét szaporodik az olyan hírek száma, melyek iskoláink bezárásáról s a még meglévők körüli hercehurcákról szólnak. Most B. Vida Júlia írt a bakai iskola bezárásáról, előtte pedig Csonka Ákos tudósított az Érsekkétyen történtekről.
Mindkettő döbbentes dolog, amint Vida Júlia is konstatálja a bakai helyzetet: „Döbbenet. Fájdalom. Sok-sok miért… Nem a hatalom tett lakatot egyik iskola ajtajára sem, hanem a gyermekhiány és talán a közöny.” Mert nemcsak Bakán szűnt meg az iskola, hanem – igaz, már régebben – a közeli két másik csallóközi faluban is. S amint a szerző hozzáteszi: a Felvidék legmagyarabbnak tartott szegletében történnek ezek a dolgok. Mert, mint a továbbiakban olvassuk: „Valami nagy baj lehet velünk, felvidéki magyarokkal. Önként és dalolva mondunk le megmaradásunk egyik alappilléréről, az iskoláról…”
Igen, Vida Júlia kimondja, amit ki kell mondani, illetve rávilágít az igazság egyik szeletére. Megszoktuk (mert talán okunk is volt rá), hogy mindenért szidjuk a hatalmat, a felsőbb szerveket, miközben kevés önkritikát gyakorolunk, félünk belepillantani az elénk tett tükörbe. Azokat a lakatokat bizony gyakran mi osztogatjuk, prezentálva, milyen bölcsek is vagyunk. Pedig a közöny bennünk rejtekezik, a gyermekhiány miatt mi is felelősek vagyunk! Aztán magyarázkodunk és okoskodunk a színvonalról; rangsorolunk és kampányolunk, szidjuk a szomszédot meg a másképp gondolkodókat. Csak azt nem vesszük észre, hogy bizony fogyunk, s ezen gyorsan segíteni kellene, a helyzet orvoslásra szorul. De a diagnózis utáni gyógyítás ne abból álljon, hogy elővesszük a lakatokat, eladjuk az épületeket, hogy így is kevesebb gondunk legyen. Az orvos sem mondhat le a betegéről, s mi sem lehetünk iskoláink sírásói. Sem a szó szoros értelmében, sem átvitt értelemben.
Aztán itt van az érsekkétyi helyzet. Szégyen és gyalázat, ami ott történt, legalábbis amit a videón láttam. Erőszakkal szétverni egy óvodaépületet, megszüntetni egy működőképes intézetet, bizony nagy ostobaság, emberi gyarlóság, veszedelmes lépés. Tényleg betegek sok helyen a mi közösségeink, vagy legalábbis annak hangadói; beteg a kicsiny társadalmunk, politikánk. Mert ahol zsarnokság üti fel a fejét, ahol rossz emberek vannak, ott csak a baj növekszik.
Alig csitult el egy régebbi iskola körüli botrány Gútán, folytatódott az ellenségeskedés Muzslán, majd itt van Baka és Érsekkéty. S még hány hasonló ügyről nem értesültünk? Kicsinyes poltikai harcokról-küzdelmekről, személyeskedésekről, egyéni érdekeltségekről, karrierépítésekről, pénzügyi csúsztatásokról stb. S mindezek következményének a levét mi isszuk meg. Az elnéptelenedő falvak, iskolák és óvodák nélküli települések. Ahol már nemcsak a megszűnt szövetkezetek telepei állnak romokban, a vasúti várótermek és épületek düledeznek, hanem a portákat is felveri a gyom, a szőlődombokat is ellepi a gaz és elcsöndesednek szép lassan iskoláink, templomaink is.
Mintha legtöbbször nem jó fronton vívnánk a harcot; energiáinkat a meddő viták, a civakodások, a kicsinyesség, a harag és a gyűlöletkeltés szítása emésztené fel. Így pedig könnyen legyőzhetők leszünk. Ezért is kellene a terepre járniuk gyakrabban politikusainknak, a kitetsző helyekre „delegált” vezetőinknek-képviselőinknek. Nemcsak választások, pártalapítások során, jelölőlisták összeállításakor és kampányolásokkor, hanem a bajokat megelőzően is. Segíteni sokféleképpen a rászorulókat, jobb útra terelni az eltévelyedetteket, kivezetni a sok kis nyájat az önpusztítás völgyeiből!
