Szenc Pozsonyhoz közeli járási székhely. A magyarok aránya a városban a legutóbbi népszámláláskor nem érte el a 15 százalékot. Ennek ellenére jó színvonalú, gazdag magyar kulturális élet van a városban. Köszönhető ez annak is, hogy a magyar szervezetek mind a várostól, mind a megyei önkormányzattól tudtak támogatásokat szerezni tevékenységükre. Képletesen szólva: holnaptól minden más lehet.
„Szenc városának megyei képviselője Mária Hudáková lett, aki 137 szavazattal kapott kevesebbet, mint Németh Gabriella és Morvay Péter összesített szavazatszáma, nem beszélve a Voško által elvett KDH-s szavazatokról. Németh Gabriellának 289 szavazat hiányzott, ami bőven ott volt Morvay Péternél. Németh Gabriella 44-gyel több szavazatot kapott, mint 2013-ban és ez – sajnos a megosztottság miatt – kevés lett” – olvasható a szenc.sk portálon.
A portál főszerkesztője, Agárdy Gábor ezt írta: „Nem kellett nagy jósnak lenni az eredmény tippelésénél. Ezt írta szerkesztőségünk jóval a választások előtt (http://www.szenc.sk/hu/Agardy-Gabor-blogja/a-megyei-valasztasok-szenci-dilemmaja.alej). Bejött a nevető harmadik. Morvay Péter 36 százalékot (durván egyharmadot) vett el Németh Gabriellától. Megint győzött a fentről lefelé diktált pártpolitika, ahelyett, hogy a helyi struktúrák hallgattak volna a józan eszükre. (…) Mindenki tudta, hogy csak két esélyes jelölt van: Németh Gabriella és Mária Hudáková. Más lett volna az eredmény Morvay visszalépése esetén akkor, ha ezt tudatosan csinálta volna és elmagyarázta volna a választóknak. „Eső után köpönyeg!…“ Ma ő lenne a király és az igazi erkölcsi nyertes.”
Ezek a tények a számok tükrében, de van mögöttük más is
Pozsonyt és környékét elárasztják az „idegenek”, a belső migráció nagyban sújtja ezt a régiót. Sújtja, mert nem állíthatjuk, hogy a környék előnyére válna ez a nagyarányú betelepülés, avagy betelepítés. És a helyzet valószínűleg továbbra sem javul majd, sőt.
Az ország gazdaságpolitikája elhibázott, a nyugati országrészbe, annak is a nyugatibb csücskébe költöztetik az ország lakosságát. A települések nagy része 2007-ben, 2008-ban olyan falu/városfejlesztési terveket fogadott el, amelynek következtében ez a tendencia megállíthatatlan. De nem csak a települések tehetnek a kialakult helyzetről, ők csak naivan azt gondolták, hogy azzal senkinek sem árthatnak, ha néhány ember ideköltözik. Ha mindez egészséges tempóban és mértékben történne, akkor talán nekünk, itteni őslakosoknak sem lenne ellene kifogásunk. De nem így van.
Amikor Pozsony megye volt elnökének felvetettem, hogy elhibázott az ország gazdaságpolitikája és ennek következményei bennünket sújtanak, tiltakozott. Azt mondta, ez a befektetők bűne, mert ők csak ott akarnak üzemet építeni, ahol van megfelelő úthálózat. Arra a kérdésemre viszont, ki a felelős az autópályák kiépítéséért, elismerte, igazam van.
A probléma viszont a gazdasági helyzeten és az önkormányzatok azon küzdelmein is túlmutat, hogy megpróbálják az új lakók igényeit is kielégíteni, sokszor erőn felül. Hogy mire gondolok? Például az óvodai és iskolai férőhelyekre. Az önkormányzatok nagy része ugyanis éppen amiatt adósodott el, hogy óvodákat és iskolákat, osztályokat építenek. Kölcsönből.
A helyi identitás
A gondot viszont én másban is látom. Az identitás kérdésében.
Sokszor felmerül a kérdés, minek érzi magát a felvidéki. Felvidékinek? Csallóközinek? Mátyusföldinek? Gömörinek? Bodrogközinek? Ung-vidékinek?
Engedtessék meg egy saját példa. Mátyusföldi vagyok, annak nyugati szélén élek. Édesapám pedig a Mátyusföld egy másik településéről származik. Büszke vagyok arra is, és a szülőfalumra is. De mind a kettő a Mátyusföldön van, ugyanolyan hagyományokkal, épp csak a nyelvjárás más. De minek érzi magát az, aki ideköltözik Pozsony mellé? S minek érzi magát a gyermeke, aki csallóközi, mátyusföldi környezetben nőtt fel, gömöri szülők gyermekeként? És mennyire érezheti magáénak ezt a régiót az, aki az ország más szegletéből jött ide, és állandóan visszavágyik? Nem, nem vallja be. De minden tette elárulja. Például néptáncoktatóként a keleti régió táncait és énekeit tanítja a gyermekeknek, ha pedig helyiként ezt szóváteszem, nem érti, miért mondom, hogy ezek nem a mi táncaink és jó lenne, ha azokból is csemegézne, mikor összeállítja az új programját.
És mennyire érzi magáénak az a személy ezt a régiót, aki bekerülve a helyi képviselő-testületbe, mindig akkor van szolgálati úton, amikor testületi ülés van, miközben év elején közös megegyezéssel határoztuk meg az időpontokat, s azon az egy ülésen még jelen volt ez az illető is…
És mennyire érzi magáénak a régiót az, aki városi képviselőként az őslakosok jogos igényei ellen szavaz, emeli fel a hangját, és tesz keresztbe, ahol csak tud? Azzal a jelszóval, hogy ez az ő városa is… És ezt az embert a „szenciek” bejuttatják a megyei önkormányzatba. De legyünk őszinték: nem a szenciek juttatták be, hanem azok, akiket mi csak gyöttmönteknek hívunk, és akiknek volt akaratuk összefogni a szenciek és Szenc ellen. Igen, ellene, mert a régi szokások és a mi identitásunk ellen teszik mindezt, míg a régi szenciek vitáztak és vitáznak egyet. A nevető harmadik pedig egy bártfai szlovák, akinek a magyar csak annyit jelent, hogy azok pofátlanul kérik nyelvi jogaik betartását, ami ellen mindenképpen harcolni kell.
Jó tanulság lehet ez a többi, hasonló cipőben járó településnek. Ne engedjük, hogy elvegyék az identitásunkat, sem a nemzetit, sem a régiósat! Ám ezt csak egy módon tudjuk megtenni, ha mi, helyiek – ha úgy tetszik, őslakosok – összefogunk.