A pomázi Kráter Műhely Egyesület idén adta ki az Aranyrög Könyvtár 7. köteteként Vécsey Zoltán: A síró város című munkáját. Hányatott sors jutott ennek a kötetnek. A síró város I-III. (1931) című háromkötetes regényét a csehszlovák hatóságok elkobozták, szinte valamennyi példányát bezúzatták.
A kassai kiadó emiatt tönkrement. A szerzőt kiutasították Csehszlovákiából. 1939-ben a Génius kiadó újra kiadta. 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány 530/1945 M. E. sz. rendelete a tiltott könyvek listájára tette. Ezen a listán elsősorban antiszemita és rasszista, a nácizmust vagy fasizmust propagáló munkák kerültek. Az első kiadás könyvritkaságnak számít, a második néhány példányát budapesti antikváriumokból lehetett beszerezni.
A szerző, Dr. Vécsey Zoltán Fogarason született 1892. március 3-án. Szülőhelyén látogatta a gimnáziumot (1902-10), majd teológiát végzett Budapesten (1910-14) és teológiából doktorátust szerzett. Premontrei rendi tanár volt, majd íróként és földrajzi szakíróként tartották számon. Drámái a szerzetesi léttel kapcsolatos konfliktusait idézik. Önéletrajzi jellegű a János pap c. regény (1925). Írt egy kétkötetes tanulmánykötetet, melynek csak első része látott napvilágot (Új Európa, I. rész: A rombadőlt Európa, 1928). Ő az első szlovákiai magyar krimiíró. Pater Laurentius titka című regénye a Prágai Magyar Hírlapban jelent meg folytatásokban (1932). Könyv alakban nem jelent meg.
1914–1919-ben a kassai premontrei főgimnázium tanára. A Bestia című színműve miatt kénytelen volt kilépni a rendből (1919). Másik két drámája az Új élet (1919) és a Szent titok (1923).
Baloldali beállítottságú lévén, a Kassai Munkásba, majd a kommün idején a Kassai Vörös Újságba is írt. 1919-ben politikai szerepet vállalt, amikor tagja lett a helyi Munkás- és Katonatanácsnak.
Kilépése után újságíróként helyezkedett el, előbb a Kassai Naplónál, majd 1925-től a Prágai Magyar Hírlap munkatársa lett. Kisebbségvédelmi cikkeiért a lapot többször elkobozták. Munkatársa volt az Újságírók Újságja (1926-ban a szerkesztőbizottság tagja), a Kultúra (1933-36) és a Tátra (1937-38) c. lapoknak. 1927-től a Kazinczy Társaság tagja.
Kiutasítása után 1933-ban Magyarországon telepedett le. A Magyar Írás szerkesztőjeként dolgozott (1933-36), majd középiskolai tanárként visszatért a katedrára (1936-57). Később pedagógiai főiskolai tanár lett (1940). Budapest ostroma után a budapesti Zrínyi Miklós Gimnáziumban tanított gazdasági és társadalmi ismeretet (közgazdaságtant) amelynek 1949-es megszüntetéséig igazgatója is volt.
Az 1946 januárjában indult Élet és Tudomány egyik alapító szerkesztője és élete végéig találkozunk nevével e nívós lapban. 1962-ben vonult nyugdíjba. A földrajz tanítása című módszertani folyóirat (1958-1967), valamint a Tankönyvkiadó szerkesztője (1957-1962).
Regényeit a por lepte be. Ki emlékszik ma a Valse triste-re (1934), vagy Az őserdő kincsére (1941), A balavásári szüretre (1941) netán A láp csodájára (1943)? Még az antikváriumok kínálatában sem találjuk őket.
Magyarországon főleg földrajzi témájú tanulmányai, könyvei jelentek meg, mint A Föld országai (1960), képes földrajza, Dél-Amerika (Móra, 1974; 1980; az átdolgozott kiadás társszerzője Dr. Nagy Éva) címen, vagy A titokzatos Déli-sark (Móra, 1957), A tudomány rejtelmeiről (Gondolat, 1965), Forrongó föld (Gondolat, 1963), netán az Elpusztult népek, elpusztult kultúrák (Móra, 1966). Ezek antikváriumokban megvásárolhatók.
Tudománynépszerűsítő előadásainak száma meghaladta az ezret a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) keretein belül. Sokoldalú tehetség volt. A latin nyelv ismerete mellett beszélt és írt olaszul, angolul, németül, franciául, görögül, csehül, szlovákul és oroszul. Levelezési sakkmester is volt és neves sakkszakíróként is számon tartották.
Vécsey szép kort ért meg. Sümegen hunyt el 1984. március 31-én.
A síró város tehát most fölkerülhet ismét könyvespolcainkra, Trianon 90. évfordulóján. A könyv Márai Sándor Kassájának 20. századi kálváriája. A betiltott regény egy szerelmespár hányattatásain keresztül azt a történelmi forgószelet ábrázolja, amely 1918 októbere és 1919 nyara között többször is végigsöpört Kassán. Elvesztek a háborús évek alatt jegyzett hadikölcsönök, spanyolnátha-járvány pusztított, végül megjelentek az olasz parancsnokság alatt masírozó cseh légiós csapatok, melyek embereket öltek meg. Tényleg sarkaiból fordult ki a világ: a megszállt városban lassan a régi kassaiak lesznek az idegenek, a megtűrtek… Kassa városa ekkor találkozott először azzal, amit később úgy hívtak: kisebbségi sors.
Az 1939-es kiadás bevezetőjét, melyet A Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete adott ki, Szent-Ivány József – maga is író ember – írta, aki képviselőként szolgálta kisebbségi sorsba taszított nemzettársait:
“A síró város« Kassa történelmi napjairól szól. Megrázó tragédia ez, emberek vergődése a szörnyű viharban, amely az összes elemeket állította rajvonalba magyar emberek lelki és fizikai élete, megmaradása ellen.
Történelem ez a könyv és aki írta, az nem a történetíró módszerével dolgozott, az látta a saját szemével ezt a háborgást, az átélte s minden idegszálával benne volt a történésekben. És ezért van ennek az írásnak minden sorában benne az a feszültség, ami akkor 1919-ben mindnyájunkban égett. (…) Ezt a feszültséget Vécsey Zoltán tolla úgy mutatja meg, ahogy a valóságban éreztük.
Ezt a könyvet a húsz éves elnyomatás idején adtuk ki. A Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet határozta el a kinyomtatását. A cseh cenzúra azonban nem engedte, hogy a Felvidéken napvilágot lásson. És amikor eljött hozzánk a híre a készülő elkobzásnak, az utolsó pillanatban néhány elszánt magyar főiskolással rohantunk a prágai nyomdába, ahol a kész és féligkész példányokat halomra hányva vasútra adtuk és így mentettünk meg mégis néhányat, hogy a csonkaországnak jusson belőle.”
Kardos László értékelése a könyvről, mely a Nyugatban jelent meg (1939., 6. sz.) a második kiadás után, mindmáig helytálló:
“Ez a könyv Kassa nehéz napjait rajzolja meg egy regény keretében, körülbelül azt az időt, amely az októberi forradalomtól június végéig telt el, tehát addig az időpontig, amikor a csehek – a magyar vörös csapatok visszavonulása után – újból s most már csaknem húsz esztendőre birtokukba vették a várost. Vécsey Zoltán friss ütemben, riporteri élénkséggel szemlélteti a változó eseményeket: van ereje éreztetni, hogyan pattognak szerte a háború tartóabroncsai, hogyan önti el az embereket a forradalmi békevágy, hogyan reagál Kassa az első cseh megszállásra, hogyan reménykedik a felszabadulásban, s milyen csalódás üti szíven, mikor a tanácsköztársaság, amelynek célját és értelmét a polgárság akkor még nemigen fogta föl, újra átengedi az intériumot a cseh haderőnek. A könyv mindezt kitetsző hitelességgel s úgy érzik, különösebb elfogultságok nélkül ábrázolja. A nagy és érdekes téma 500 lapon végig fűti az író beszélőkedvét.
Az olvasó érdeklődése már nem ilyen egyenletes. Azok a lapok, amelyeken a Történelem beszél, tehát amelyek az események sodró és gyilkos fordulásairól adnak számot, érdekesek. A jó riporter ügyes színei, megbízható adatai és egy zsurnaliszta konvenció által szentesített stilizálásai könnyű és jó olvasmányt adnak. Nincs ennek a rajznak igazi mélysége, nagyvonalúnak se lehet mondani, de készségesen és hasznosan tájékoztat. Ahhoz, hogy a város »lelkét« egységben éreztesse (a cím ilyesmit ígér!), s Kassa történelmi, tragikus vonaglását tömör látomásban fölizzítsa előttünk, már nem volt ereje az írónak. De azért, ismétlem, azok a fejezetek, amelyek a város sorsfordulatairól szólnak, nem érdemtelenek.
Annál kelletlenebbül fúrtuk át magunkat a romantikus részleteken. Az a szerelmi történet, amelyet az író nyilván a nagy históriai képek keretének és kötőanyagának szánt, fölöttébb szokványos. A könyv állandó figurái alig-alig gerjesztenek valami érdeklődést, s ha Kassa lelkét éppen »rajtuk keresztül« iparkodott megmutatni az író, bizony semmi jellegzeteset nem mondott kedves városáról. Azt hiszem, becsesebbet alkotott volna, ha a »regényt« teljesen kiveti művéből, s minden erejét a hiteles, szépírói elevenséggel megfestett korrajznak szenteli. Ehhez a műfajhoz jó érzéke van.”
S ezt az utóbbi megállapítást az alábbiakban egy idézettel támasztjuk alá:
“Korán alkonyodott. Négy óra tájban már kigyulladtak a kávéház lámpái.
Egyszerre zeneszó hangzott fel. A távolból közeledtek egy pattogó induló ütemei.
Árva Pali felfülelt.
Mi ez? Katonabanda játszik!
A hangok mindinkább közeledtek. A vagabundusok [csavargók] a kávéház elé rohantak.
Mankójára támaszkodva ott állt a sarkon Csömöri hadnagy. Üres szemekkel nézett maga elé és Pista szíve keserű fájdalomban szorult össze, amikor a féllábú tisztet észrevette.
– Íme a hősiesség és az önfeláldozás szimbóluma az utcasarkon. És ott jönnek a győztesek!
Zárt négyes sorokban kanyarodott be a Fő-utca sarkán egy cseh zászlóalj. Frissek, vidámak voltak a katonák. Torkuk szakadtából énekeltek:
– Mi szme szokolíci…
Majd a sorok végén ütemesen hangzik fel:
Raz… Dva…
A zászlóalj élén egy kapitány lovagol. Mellette egy pap gyalogol. A csehvezető. Fiatal városi káplán, itt végezte az iskoláit, Pista emlékszik rá az iskolából, egy osztállyal járt felette. Nagyfejű, komoly, hallgatag gyerek volt, nem sok ész a koponyájában, de mindig igen szorgalmas és sokat olvas. Az utóbbi hetekben is gyakran látta őt, amint végigsietett az utcán. Reverendája a csatakot söpörte, hóna alatt mindig vaskos könyvet szorongatott. A könyves Vrana Tóninak [valódi neve: Anton Straka] nevezgették.
– Itt vannak a csehek, itt vannak a csehek!
A fiúk visszamennek a kávéházba, Csömöri ottmaradt a sarkon, mintha szoborrá meredt volna.
Zárt, rendezett sorokban érnek a cseh katonák a kávéház elé. Az egyik észreveszi, hogy a nyomorék hadnagy mellén érdemrendek fityegnek. Kiugrik a sorból, Csömöri elé pattan és letépi melléről a Károly-keresztet. A kereszt ott hever a lucsokban, a katona rája tapos. Csömöri meg sem moccan, mintha semmit nem látna, mintha semmiről tudomást nem venne. A zászlóalj pedig vonul tovább…
Raz… Dva…
A színházban éppen befejeződött a második felvonás. Akik egy cigarettaszippantásra voltak kinn a színház előtti térségen, hallották a katonabanda hangjait.
A színigazgató a függöny elé lépett. Pár pillanatig nem jött ki hang a torkából, azután meghajolt és beszélni kezdett.
– Tisztelt hölgyeim és uraim! Érdemes közönség! Egy igen szomorú hírt kell innen bejelentenem, erről a helyről, ahol két hónappal ezelőtt a forradalom győzelmét hirdettem. A cseh megszálló csapatok ebben a pillanatban vonultak be a városba.
A karzatról egy elkeseredett férfihang rivallt közbe:
– Disznóság! Beengedték a cseheket!
Az igazgató a karzatra nézett, erre a szuverén úrra, amelyet szívében mindig megvetett, de amelynek ízlésével mindig számolnia kellett. Most egyszerre kitört belőle a művész szenvedélyes gyűlölete az alacsonyrendűséggel, kulturálatlansággal és ízléstelenséggel szemben. Nem a közbeszólónak, az egész karzatnak kiáltott oda.
– Maguk pedig ne beszéljenek, védelmezték volna meg a várost. Amikor ki kellett volna menni a frontra, maguk szépen odahaza maradtak a sutban. Hát most ne járjon a szájuk.
Az intermezzo után megnyugtatta a közönséget, hogy senkinek bántódása nem esik, az előadást normálisan befejezik, előadás után pedig mindenki térjen vissza otthonába.
A színészek tovább mókáztak a színpadon, a kulisszák között könnyeztek és káromkodtak. Kacagj, Bajazzo!”
1918. december 29-ét így örökítette meg az író.
Az új kiadás közzéteszi Szent-Ivány egykori bevezetőjét és Mezey László Miklós írt utószót a kötethez. Így fejezi be értékelését: „Vécsey Zoltán riportregénye igazi korrajz Kassa városának alig egy esztendejéről. Történelmi távlatból tekintve – minden megrendítő dráma és kataklizma ellenére – pillanatfölvételt a városról. Egy magyar város olyan korszakának kezdetét idézi meg, amit talán az jellemez a legsokatmondóbban, hogy A síró város cselekményének idején Kassán a lakosság háromnegyedét alkotta a magyarság, a könyv mostani megjelenésekor pedig nem egészen négy százalékát.”
A mával drasztikusan állnak szemben a következő szavak. “»A síró város« most a második kiadást éri. – írta volt Szent-Ivány József – Most, amikor Kassa nevet. És amikor a büszke magyar város minden könnyét letörölte az a sovány fény, ami a húsz éves ködöt keresztültörte és a bizakodás és valódi hit, hogy a magyar igazság teljessége egyszer győzedelmeskedni fog.”
Kassa már régen nem nevet. Az egykori nevetők megkeseredtek a további történelmi sorfordulók tapasztaltán. Már lassan nem tudom, hogy Kassa mit csinál. Ám a könyv megjelentetése annál fontosabb, mert egyre kevesebben tudják, valójában mi is történt. Kár viszont, hogy az első kiadás borítóit nem tették közzé e kötetben.
Felvidék Ma, Balassa Zoltán
