Áprilisban ünnepeltük Lehár Ferenc születésének százötvenedik évfordulóját. Két nemzet, a magyar és az osztrák is magáénak tekintheti a világhírű zeneszerzőt, s talán ezt szimbolizálja, amikor Budapestről Bécsbe a Lehár névre keresztelt EuroCityvel utazhatunk. A komponista Komáromban született, apja német-morva, édesanyja sváb ősökre tekintett vissza.
Nemzetünk nagy fia származását firtatva is a szakállas vicc juthat eszünkbe: „Apám tót, anyám bunyevác, de én már csíszta magyar vagyok”. Tény, hogy az ifjú Lehár tizenkét éves koráig csak magyarul beszélt otthon, s Pesten a Piarista gimnázium padját is koptatta. Életének java részét Bécsben, illetve Bad Ischlben töltötte, de a magyar fővárossal is megmaradt napi kapcsolata. Anyanyelvét is ápolta; művei budapesti bemutatójára nagy gonddal készült.
Lehár elévülhetetlen érdeme, hogy a XIX. századi „belle epoque” után meg tudta újítani az erőtlenné vált, válságba került bécsi operettet. Nem volt könnyű dolga, bemutatói után kritikusai mindig kiemelték zenéje nemes voltát, s a szövegkönyvek gyengeségét.
Valóban, a futószalagon gyártott librettókat nem mindig válogatta meg. Számos művében viszont már inkább a verista cselekményszövést helyezte előtérbe, mint az olcsó, vidám befejezést. Kompozícióinak színvonalára jellemző, hogy többet – úgymint A mosoly országa és a Giuditta – Bécsben és Budapesten, s a világ más tájain is operaházakban játszották, s adják elő napjainkban is.
Művészetének nagyságát jelzi, hogy barátja, Puccini az ő hatására komponálta egyetlen operettjét, A fecskét. Egyik életrajzírója, a keletnémet Otto Schneidereit a legnagyobb operettszerzőnek tekintette, s megkockáztatta, hogy a széles néptömegek számára Lehár a legismertebb komponista a világon. Így legyen!
Tény, hogy Magyarországon is különleges nimbusza van, a Komáromban született feleségem, Judit egyszer mesélte, hogy a helyi művelődési házban egy operettesten a közönség egy emberként énekelte ringatózva a művészekkel a Luxemburg grófjából, a „Gimbelem, gombolom” slágert. A katonaságnál más okból ordítottuk lelkesen A mosoly országából a „Vágyom egy nő után” ismert áriát.
Lehár mindvégig megtartotta magyar állampolgárságát, nevét magyarosan, ékezettel írta, műveiben gyakran csendülnek fel hazai muzsikák. Egyik legkorábbi művét, a Magyar ábrándot (Op. 45) magyarnóta szerzők dallamaira komponálta, a Pacsirta című operettjébe veretes magyar csárdást illesztett, s ugyancsak „tsardas” szól a Cigányszerelem című opusában.
A két legnépszerűbb magyaros száma a Cigányszerelemből Ilona dala, a Messze a nagy erdő. Már-már közmondássá vált szövege: „Volt nincs fene bánja, volt nincs vigye kánya.”
Amikor a Duna Televízió megalakulásának tizedik évfordulóját ünnepeltük, a gálaesten Rost Andrea tolmácsolásában hallhattuk e híres dalt. Azért maradt meg így bennem, mert a műsorfüzetben angolul is feltüntették gondosan a címét: Far in the Big Forest.
A másik híres szám, a mára nótává vált „Deres már a határ” A vándordiák című operettből. Egyszer, mikor egy székelyudvarhelyi vendéglőben a prímás megkérdezte, melyik a kedvenc nótám, ezt rendeltem, s a közönség udvarias tapsa kísérte „fellépésemet”.
