A hír, hogy Boldoghy Olivért a törvény nevében törölték a szlovák állampolgárok egyre csak fogyatkozó listájáról, nagy port kavart fel. Méltán. Sötét korokat idéznek az olyan törvények, amelyeket kifejezetten és célirányosan egy meghatározott csoport zaklatására, üldözésére s végső soron, célját tekintve annak megsemmisítésére alkotnak. Szlovákiában jelenleg ez a helyzet.
Nem most kezdődött ugyan – távolról sem – viszont a nemzetállam működtetői igencsak „haladó” szellemben viszonyulnak a magyar kérdés – mint (vélt) szlovák létkérdés – végső megoldásához. A véres népirtások kora ugyan még nem tűnt le teljesen, de egy jogállam (még ha oly számos és súlyos igazságtalanság, hazugság, kegyetlenség árán jött is létre annak idején) ezidőtájt itt Európában mégsem élhet a jól bevált (és nem is olyan régen előszeretettel alkalmazott) módszerekkel. Nem lehet csak úgy marhavagonokba pakolni a nem kívánt személyeket családostul, nem lehet őket pár kilós csomagokkal átdobni a határon, pláne nem lelövöldözni őket, mint a veszett kutyákat (erről – mások mellett – a dobsinai magyarok tudnának és tudnak is mesélni – bár most hagyjuk a múltat). Ez ugyanis nem eukonform. Olyat kell tehát kitalálni, amellyel a cél – még ha kis kerülővel, nagyobb időráfordítással is – ugyanúgy elérhető, viszont az írott elveknek, melyek fénye és melege onnan nyugatról sugárzik, maradéktalanul megfelelnek. A mindenkori szlovák kormány és a benne pozíciót vállaló miniszterek, a kormányfő, az államfő a parlament tagjainak – no és a széles nyilvánosság legalább hallgatólagos – beleegyezésével évtizedek óta folytatják e csendes népirtást a felvidéki magyar közösség ellen. Bármily súlyosan hangozzék is e szó – népirtás, genocídium – nem találok jobbat, mely tökéletesebben visszaadná a lényegét mindannak, ami magyar ügyben szlovák részről történik. E hadjáratot már nem tankokkal, kézifegyverekkel és más harci eszközökkel folytatják, nem a fejet akarják levágni – mert helyén esetleg új és új nőhet – hanem magát a gyökeret kitépni. A múlt meghamisításával, a nyelvhasználati és kulturális jogok csorbításával, de akár szó szerinti kiéheztetéssel is (lásd déli régiók fejlesztésének következetes mellőzése) és még megannyi eszközzel – végső soron tehát a közösség gerincének megroppantásával törnek a magyarság életére. És ebbe a képbe tökéletesen passzol ama előretolt hadosztály bevetése, amelynek célja semmi más, mint e közösség végletekig történő megosztása, belső konfliktusok gerjesztése, szétzilálása, elbizonytalanítása. A „Híd” fedőnéven futó akció eddigi sikerei igazolják e terv helyességét, működőképességét. Legalábbis egyelőre.
Tulajdonképpen az állampolgárságtól megfosztó törvénymódosítás, mely a magyarországi eljárási szabályok egyszerűsítésére válaszul érkezett, csak egy apró – bár kétségkívül igen jelentős – eleme ennek az ördögi tervnek, a néma genocídiumnak. A gyökértelenítésnek. Így lehet ugyanis „civilizált” módon, anélkül, hogy vérrel szennyeznék be az ünnepi öltözéket, földönfutóvá tenni a magyarokat – ráadásul a közösség legjavát, akik a körülmények dacára is büszkén vállalják anyaországukkal a közösséget, immáron jogi kötelékkel is. De talán ezzel mégiscsak elszámították magukat a népirtók, s ezúttal számukra nem várt következményekkel járhatnak ezen aljasságaik. Azzal, hogy saját (adófizető) polgáraikat helyezik bevándorló, vagy alkalmasint menekült státusba, átlépik a Rubicont, az eltűrhetőség végső határát. A közösségén keresztül őt érő verbális fenyegetéseket, az itt-ott megnyirbált jogokat a békességre vágyó ember még ha keserűen is, de valahogy képes lenyelni. Ha azonban a támadások immáron személye és egzisztenciája ellen irányulnak – márpedig a szülőföldjén idegenrendészeti szabályok hatálya alá rendelt magyar ember ebbe a helyzetbe kerül – akkor nem marad hátrálni való: az elllenállás szükségszerű lesz. És az a közösség, amelynek megosztására eddig oly hatékony alakulatot sikerült bevetni, össze fog zárni, le fogja leplezni árulóit, el fogja kergetni a közösségbe éket verőket és ellen fog állni a népirtó törekvéseknek. És hogy az anyaország most már támogató hátországként lép fel, csak javítja esélyeinket. Ily módon e szlovák részről érkező aljas támadások talán még hasznunkra is válnak, amennyiben e terhek nem összeroppantani, de egyenesíteni fogják a gerincet. Ez adjon erőt a nehéz időkben, amelyek elé jövő tavasztól (is) nézhetünk…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
