Édesanyja sírva fogadta Sujánszky Jenőt, akit az 56-os események szabadítottak ki november 1-jén a kőbányai gyűjtőfogházból. Ő azonban pihenés helyett rögtön a Corvin közi felkelőkhöz csatlakozott és harcolt, amíg lehetett. Miután menekülnie kellett, új hazájában is szívén viselte szülőföldje sorsát és lett Párizsban az ’56-os megemlékezések fő szervezője. A most 92 éves Sujánszky Jenő a Kossuth Rádióban idézte fel részletesen a 65 évvel ezelőtti eseményeket és mesélt párizsi életéről is.
A Corvin köztől a Diadalívig címmel hallhattak párizsi portrét Sujánszky Jenővel a Kossuth Rádió október 23-ai, ünnepi műsorfolyamában. Az idős szabadságharcos három évvel ezelőtt mesélte el Vágner Máriának, hogy miként lett politikai fogolyból Corvin közi harcos.
Amikor 1956 tavaszán az ÁVH börtönében Sujánszky Jenő a tárgyalásra várt, biztosan nem jutott az eszébe, hogy megéli a 92. évét. Magánzárkájában a halálra készült, próbálta magát lélekben megerősíteni, hogy az akasztófa alatt, ha a test megkínzott, összetört is, legalább a tartása megmaradjon.
A hajdani katona, majd hadapródiskolás kamaszként jelentkezett a frontra, 1949-től ellenállási csoportot szervezett Mezartin néven, amit ’55 decemberében számolt fel az ÁVH.
„1955. december 13-án tartóztattak le. Enyhén ködös, szürkés, csúnya idő volt, álmosan baktattam az utcán, amikor hirtelen nevemen szólítottak. Megfordulok. Hát látok egy sötét kabátos civilt, de honnan került elő, azt nem tudom. Mondom, igen, én vagyok, de abban a pillanatban, mint az amerikai kémfilmekben, már ott volt mellettem egy szürke kocsi. Odasiklott a járda mellé, a hátsó ajtaja már nyitva volt. Megragadták a karomat, és benyomtak a lassan guruló autóba, szó nélkül felgyorsították az autót, csak annyit mondott az egyik, hogy államvédelmi rendőrség” – idézte fel letartóztatása reggelét Sujánszky Jenő.
A kihallgatáson azzal szembesítették, hogy mindent tudnak a Mezartin csoportról. Tudta, hogy ez csak árulás lehetett, és hogy ezért kötél jár. A kihallgatások során válogatott kínzásokon esett át, az alvást akadályozó módszertől a tudatmódosító injekciókig, de azért „hagyományos” módszerekkel verték is. Az ítélethozatal 1956. május 12-én volt.
„Tudtam, hogy ezzel én most befejeztem 27 éves koromban az életemet” – mondta, ám az életét végül is annak köszönhette, hogy ’56-ban volt egy rövid idő, egy nagyon rövid idő, amikor politikai ügyekben nem születtek halálos ítéletek, így „csak” 17 évi börtönbüntetést kapott.
Aztán jött az ’56-os forradalom és kiszabadult.
„A gyűjtőt mindenszentekkor tudtam elhagyni, csodálatos volt a szeretet, ahogy fogadtak minket. Nagy tömeg volt a kapunál, a Himnuszt énekelték, a haza hőseinek tekintettek minket. Meglátogatottam édesanyámat is, aki sírva fogadott és mondta, fiam, most neked nagy pihenésre van szükséged. Mondtam, nekem a felkelők között a helyem. Jelentkeztem még aznap a Corvin közi parancsnokságra. Negyedikétől kilencedikéig a harcokban részt vettem. Kitartottunk, de november 9-én aztán a szovjet erőknek sikerült felszámolniuk a Corvin közieket” – idézte vissza a 65 évvel ezelőtt történteket. Ezután bujkálnia kellett. Barátjával, elítélttársával, Mikófalvy Ferenccel Ausztriába, majd Franciaországba szökött, és egész életét az ’56-os ügynek szentelte.
Hogy miért pont Franciaországba ment, és hogy ott nyugton hagyták-e múltja miatt, ez is kiderül Vágner Mária portréjából, amelyet ide kattintva hallgathatnak vissza.
(MTVA/Felvidék.ma)
