Sokan vannak, akik úgy érzik napjainkban, összezavarodott a szlovákiai magyar közélet, nem tiszták a szándékok és nem világosak az irányok.
Többen úgy látják, céltalanul sodródunk, nincs párt, társadalmi szervezet, egyéb közösségi képződmény, amely nyíltan be tudná tájolni a közeljövő igyekezeteit. Engem is többen kapacitáltak, mondjak véleményt a lehetséges fejlődési irányokkal kapcsolatban.
Rendben van, megteszem, azzal a tudattal, hogy az én véleményem is szubjektív, egy a sok lehetséges közül. Ám most éppen olyan időszakot élünk, amelyben arra van szükségünk, hogy együtt gondolkodjunk, s próbáljuk meg kicsiszolni a jövő útjainak irányait.
Hullik szét a Híd, billeg a Most – mondják néhányan. Ez akár örömteli jelenség is lehet – teszik még hozzá. Mégiscsak van igazság a Földön.
Számomra ez nem több, mint egy szomorú folyamat újabb visszataszító epizódja, amely mélységeiben is mutatja, milyen közegben élünk, s mennyire vigyáznunk kell az illúzióinkkal. Arról is szól, hogy az alulképzett szlovákiai magyar tömegeket mennyire lehet manipulálni – s hogy mindeme manipulációkat nem valamiféle magyarfaló szlovákok viszik végbe, hanem a szlovákiai magyar vezetők egy csoportja.
Az, hogy egyre többen lépnek ki a Hídból, nem meglepő, inkább törvényszerű jelenség. A Most-Híd is halad azon a pályán, amelyen végigment Ján Ľupták, Rudolf Schuster és Pavol Rusko pártja. Akár legyinthetnénk is erre: beteljesedik a sorsuk, azt kapják, amit megérdemelnek. De nem legyinthetünk, egy dolog miatt: a szlovákiai magyar közösségben, a szlovákiai magyar lélekben végeztek, végeznek komoly rombolást.
Mára a kilépők mondják, hogy csalódtak a Most-Hídban, hogy az csak a bizniszről és egy szűk csoport érdekeiről szól. Ám ne sajnáljuk őket – a kilépőket – sem. Közéleti kalandorok ők, akik egy adott pillanatban úgy érezték, hogy az érdekeiket Bugárral tudják a legjobban érvényesíteni – majd amikor ez nem jön össze, hátat fordítanak neki is. Nem valamiféle fennkölt elvek miatt, hanem azért, hogy máshol próbáljanak szerencsét. Magam az idei nyáron kétszer kerültem olyan helyzetbe, amikor még mélyebben meggyőződhettem a hidas módszerekről. Egy olyan polgármester ült mellém egy falunapon, akit azelőtt meggyőződéses MKP-tagnak tartottak, de 2012-ben a Most-Híd listáján indult. Amikor megkérdeztem tőle, miért ment el tőlünk, szokatlan őszinteséggel azt mondta: anyagi gondjaik voltak az önkormányzatban, s eljött utána az egyik hidas miniszter, hogy csak akkor kap támogatást, ha otthagyja az MKP-t. Megtette. A választások előtt megint eljött utána, s azt mondta: tegyél le az asztalra egy projektet, s én garantálom neked, hogy megszerezzük rá a pénzt, de csak akkor, ha feljössz a listánkra. Ezt is megtette. Most meg itt áll hülyén, mondja, mert se pénz, se becsület. Amikor azt mondtam neki, gyere vissza hozzánk, az MKP-ba, csak csóválta a fejét: az sem egyszerű, hiszen a történetről az egész régió tud.
A csúcs azonban a következő helyzet volt: egy helyi hidas elnök jött oda hozzám és megkérdezte, tudnék-e neki segíteni abban, hogy munkahelyet találjon. 2010-ben a hidasok rábeszélték, hogy lépjen be hozzájuk, s egy járási szintű intézmény igazgatója lett. Ficóék most kidobták őt, pillanatnyilag munkanélküli, s panaszkodik, hogy „Bugár Béla kétszer is megígérte, hogy szerez valami komoly munkahelyet, de cserbenhagyott.“
Nos, mit mondhat az ember az ilyen helyzetekben? Amikor a bekracholt hidasok könnyei mellé oda lehet tenni annak a szlovák nemzetiségű pozsonyi polgárnak a panaszát is, aki a Smerre szavazott azért, mert azt remélte, az egyik kiemelt minisztériumhoz tartozó kiszolgáló részleg jövőjét azok tudják majd biztosítani. Erre a Smer augusztusban privatizálta az egész részleget, s a nyertes besztercebányai új csapat már most bejelentette, februárban mindenkinek felmondanak, és saját személyzetet hoznak Pozsonyba. Ergo: a Smer értelemszerűen először a saját embereit elégíti ki funkciók és pénz vonatkozásában is, a Most-Híd eróziója tehát törvényszerűen folytatódni fog. Sok hidas ennek kapcsán megtalálja majd magában a smeres kötődéseket, s arrafelé fog landolni. Még nyilvánvalóbbá téve a már a választások alkalmával is kirajzolódott valóságot: a Most-Híd valóban vágóhíd, amelyen az emberek a magyar közösségből a Smerbe vagy a semmibe menetelnek át. Végül is itt sem történik különösebb csoda: itt is csak összenő, ami összetartozik, a smeresek a Hidat 2009 óta ezért pátyolgatják.
Nem más ez, mint a kiszolgáltatott emberek sorsával való cinikus kufárkodás. Szomorú és sok elemében visszataszító: ám legalább most vegye már észre az, akinek szeme van, hogy az emberek kiszolgáltatottságával magyar idolok(?) is kufárkodnak, akiknek a legkisebb lelkiismeret-furdalást sem okozza, hogy ezeket az embereket a saját önös céljaik kiteljesítésére felhasználják – s amikor az érdekük úgy kívánja, eldobják őket, mint a használt rongyot. Hol vannak ezekben a történetekben a magasztos eszmék, a meghirdetett nagy célok, amelyek tömegeket vittek el az MKP-tól?
S azt se feledjük, a történet úgy indult, hogy „nem fontos a pék, az orvos, a tanító nemzetisége“. Ez a hermafrodita üzenet pedig nagyban hozzájárult a szlovákiai magyarok belső tartásának csökkenéséhez, a közösségi erő erodálódásához. Bizonyára sokan megváltó üzenetként fogadták ezt a sületlenséget: hurrá, most már nem kell színt vallanom, sem a munkahelyemen, sem a népszámláláskor, mert ha a kiemelt pályák vonatkozásában ez mindegy, miért ne lenne az az én szerény esetemben is? Amikor közösségünk fogyásának okait keressük, erről a tényezőről sem szabad megfeledkeznünk.
Ezt a káros és buta szlogent persze csak az vehette komolyan,
akinek a lelkében már azelőtt is óriási űr tátongott. Aki már maga sem tudta, hogy magyar-e vagy szlovák, s aki már nem is akart erre a kérdésre választ adni. Most mintha feloldozást kapott volna dilemmáira: most már nem kell ragaszkodnia az indíttatáshoz, amit a családban, iskolában vagy eredeti baráti körében kapott, hiszen itt az új ideológia, amely feloldozza őt kínzó dilemmái alól. És lőn: néhány tízezer magyar megint elúszott a szürke zónába- vagy a túlsó partra.
Ez a viselkedési mód ráadásul ott visszataszító, hogy ezek az emberek érezték magukat győztesnek a 2010-es és a 2012-es választások után is, egyfajta visszaigazolásként élve meg azt a tényt, hogy több szavazatot kapott a csapatuk, mint a „hűség pártja“. S lenéző mosollyal néztek az – úgymond – MKP-s nemzetiekre, akik az elvekhez és a nemzethez való – szerintük avítt – ragaszkodás szükségességét hangsúlyozták. Történik ráadásul mindez olyan időszakban, amikor a sokszor lenézett szlovák társadalom középrétegei sokkal erkölcsösebben, egészségesebben reagáltak a gazdasági jellegű társadalmi torzulásokra és sokkal keményebben büntették meg pl. a Gorilla anyagokban szereplő szlovák pártokat és politikusokat (főleg az SDKÚ-t és Dzurindát), mint a magyarok a magyarokat (a Most-Hídat és Bugárt).
Csakhogy itt ma már egyetlen magyar sem lenne, ha nincs sok elkötelezett, „avítt“ szemléletű közösségi ember, aki 1920 óta húzza az igát. Igen, a tanítókra, a lelkészekre, a népművelőkre, a csemadokosokra, az elkötelezett MKP-s szervezőkre gondolok, akik ennek a kisebbségi társadalomnak a gerincét alkotják, akik pénztárcájában nem hogy ezresek, de néha huszasok sincsenek – de akik meggyőződésből felvállalták a közösségért való munkát, s akik nem könnyen viselik el, hogy felkapaszkodott szlovák-magyar újgazdagok csak úgy lenézzék, lesajnálják őket. Mert emberségben gazdagabbak ők.
Persze, lehet ezen is mosolyogni. Meg lehet legyinteni a fogyásunkra, a társadalmi visszaszorulásunkra is. Lehet átnézni azon emberek válla felett is, akik az elmúlt három évben is hűek maradtak eszméikhez és tették, teszik a dolgukat a falvakban, városokban nehéz körülmények közepette, néha szó szerint a test-test elleni küzdelem kemény viszonyai között. Csemadokosként, MKP vezetőként, helyi közösségi emberként. Akiknek még fontos, lesz-e itt magyar közösség ötven év múlva is.
S most joggal jön a kérdés: akkor most mit csinál az MKP? Miért legitimálja elmúlt időszakbeli lépéseivel az ügyeskedőket, a simlizőket, mért segit a Most-Hídnak elvonni a figyelmet annak belső problémáiról?
Nos, a sodródást be kellene fejezni. Most sem a közélet, sem a kisebbségi magyar társadalom nincs lépéskényszerben. Választások legközelebb jövő novemberben lesznek. Most pragmatikus nyomás nincs rajtunk, nem indokolt semminemű taktikai lavírozás. Az MKP és a nemzetileg elkötelezett civil szféra számára a korparancs: építkezni és megerősödni. Kidolgozni egy olyan modern víziót, amely versenyképes a 21. század viszonyai közt, s amely lemossa a nemzeti oldalról a nem modern, nem életképes csapat bélyegét. A mostos-hidas oldal meg időt kap arra, hogy megmutassa az igazi arcát.
Nem érv az a Magyarországon megfogalmazódott nézet sem, hogy „a magyar szavazóknak majdnem a fele oda szavazott“. Aki komolyan szándékozik nemzetpolitikával foglalkozni, ilyen felületesen nem közelíthet ehhez a kérdéshez. Az igazságot ugyanis nem lehet a polgárok szavazataival eldönteni. Az igazságot vagy érzi a lelkünkben működő iránytű, vagy elvesztünk. S ha bárkit is meglep az a felismerés, hogy az asszimilálódásra és az azt segítő vagy legalábbis elnéző idológiákra és szervezetekre 1920 óta van reális igény a szlovákiai magyar társadalomban, az nem érti a megmaradásunkért való küzdelem lényegét – amely minden nemzetpolitika alapja kellene, hogy legyen. Aki simogatni akarja az egyik és a másik hozzáállást is valamiféle vélt egységesülés reményében, az nem hasznot hoz, hanem károkat okoz. Időszerű cseh példával élve: ha húsz hektoliter pálinkához hozzáöntünk öt hektó metanolt, abból nem huszonöt liter minőségi szesz keletkezik, hanem egy veszélyes keverék. Magyarán: az igazi együttműködés a célok és az irányultságok minimum hasonlóságát feltételezi. Most nem ott tartunk: sajnos, helyi, regionális és központi szinten is rögzült a szembenállás, a versengés. A jövő évi megyei választásokon való együttműködésre való felhívás is csak egy célt szolgál: nem a közös erő növelését (aki ebben kételkedik, nézze csak meg, milyen durva a harc sok városi, falusi önkormányzatban), hanem azt, hogy megyei szinten meggyöngüljön az MKP és poziciókat nyerjen a Most.
De térjünk vissza a polgárok szavazásához. Volt idő, hogy Szlovákiában vastagon szavaztak Ján Ľupták munkásvezér pártjára. Egy másik választás alkalmával Rudolf Schuster pártjára, majd egy későbbin Pavol Rusko pártjára is. Azt is vicces látni egyébként, hogy több régióban Rusko és Schuster pártjának volt regionális vezetői ma mostos vezetőként jelennek meg – s lépnek le újabban tőlük is. S igencsak méltányolnám, ha valaki a megrögzött hidas szavazók közül elmagyarázná nyilvánosan is, mit hozott a szlovákiai magyaroknak az, hogy szavazataikkal parlamenti mandátumhoz juttatták pl. Martin polgármesterét.
Persze, csak a vak nem látja, hogy a Fico-Bugár oldal megpróbálja újabb zsarolási trükkökkel is csökkenteni a magyar nemzeti oldal esélyeit. Amit A. Nagy László csinált eddig az illetékes elvtársi poszton, az joggal hív ki sok kritikát (Szabad Újság- és Körkép-afférok, szerencsétlen nyilatkozata Dušan Čaplovič miniszterrel való tárgyalása után, a Selye Egyetem és a kétnyelvű feliratok ügyének elszabotálása, stb.) Nagyban hasonlít ez egy kommunista komisszár működéséhez a husáki normalizációs időkből, s egyre nyilvánvalóbban a Fico-kormány lépéseinek fedezésére és a magyar civil- és kulturális szervezetek korrumpálására fókuszálódik.
Nem egyszerű ez a helyzet, amiben vagyunk – de
nem is reménytelen. Reménytelenné akkor válna, ha mi is, maradék meggyőződéses magyarok is elveszítenénk hitünket a saját jövőnkben.
Ne így legyen. Érezzük és higgyük: van esély, ha hittel továbbmegyünk az utunkon.
Magunkkal törődjünk: szervezzük újra magunkat, erősödjünk!
Csáky Pál
(Forrás: Cs.P. FB-blogja)
