Újabban (a Ma7-ben) nyelvhasználati problémákkal foglalkozott Kövesdi Károly. Bár a probléma egyáltalán nem új. Arról ír, hogy Ukrajnában bizonyos foglalkozást űzők számára kötelezővé akarják tenni az angol nyelv ismeretét. Ami a cikket illeti, Kövesdi fején találta a szöget, minden szavával egyetértek, mi több, szinte irigylem, hogy nem én írtam, annyira a szívemből szól. Csak egyben volna ellenvéleményem, az is mindjárt a címben jelenik meg. Ukrán modellről ír ugyanis, holott ez az autokrata intézkedés egyáltalán nem ukrán találmány. Sokkal inkább az aránylag fiatal, kissé elkésve formálódó nemzetek gátlásainak a következménye ez (olyanoké, amelyeknek nem volt saját nemzeti királyuk és/vagy nem fordították le idejében a Bibliát). Egyszer, még nagyon régen egy cseh ismerősöm azt nehezményezte, hogy a szlovákok hajlamosak a mellüket verni bizonyítandó, hogy ők bizony nemzet. Ne döngessék, mondta: legyenek.
Az ilyen öntudathiányra utal. A szlovákok önálló állama erre érezhető pozitív hatással volt, bár távolról sem oldódott meg kielégítően minden ezzel járó gond. Jól látszik ez a nyelvhasználat körülményeiben: mifelénk is van nyelvtörvény.
Ennek egyik sajátos bája, bár szó szerint nem arról van szó, hogy egyértelműen a magyar nemzeti kisebbség és nyelvhasználata ellen született, más nyelvet ugyanis gond nélkül lehet használni – lásd a különböző feliratokat, nyomtatványokat.
A minap például arról értesítettek, hogy a biztosítási kártyám lejár, szerezzek újat. Az ehhez kapcsolódó szöveg pedig angolul tájékoztatott. Milyen udvariasak, gondoltam, bizonyára angolnak tartanak.
Ha megnézzük az ukrán történelmet, pontosabban annak a területnek a történelmét, ahol ma Ukrajna van, jobban megértjük a probléma lényegét. Sajátos módon hasonlít ez a szlovákiai viszonyokra, hogy mást ne mondjak. S megértjük azt is, hogy az oroszok aggodalma nem egészen alaptalan, bár megoldásuk abszolút elfogadhatatlan.
Az egésznek az a pikantériája, hogy az Európai Unió nem szeret nemzetekről beszélni, nemzeti kisebbségekről még kevésbé (pláne, ha magyarokról van szó, mert akkor az csúnya nacionalizmus), sokkal inkább globalizált, gleichsaltolt és engedelmes, bólogató, mi több: integrált (értsd: összekevert) embertömegekről, miközben hivatalos nyelvvé igyekszik tenni annak a nemzetnek a nyelvét, amely megunta (többek között) a brüsszeli összekotyvasztást.
Értem én, kell egy közvetítő nyelv, hogy szót értsünk, de úgy tűnik, az angol nem alkalmas erre, mert mégsem értenek szót, úgyhogy fölösleges az igyekezet, hogy még otthon is, a konyhában angolul veszekedjünk.
Szóval érthetetlen, miért akarják ezek az új nagyfőnökök azt, hogy csak az egyetlen megváltó államnyelvet (plusz az angolt) használják. Mert ez a módszer aljas és durva fasisztoid/kommunistoid erőszak. Akit pártolóként szeretnénk, annak inkább kedvébe kéne járni, megadni mindazt, ami számára fontos, nem attól omlik össze egy állam. Ráadásul úgy kéne megadni, hogy a kisebbségek számára meggyőző, megbízható legyen a biztosított (a nyelvhasználatot is érintő) jog.
Lojalitást szerezni ugyanis nem lehet sem törvénnyel, sem erőszakkal.
(Aich Péter/Felvidék.ma)
