Múlt héten tartotta kettős könyvbemutatóját Tóth László, József Attila-díjas író Komáromban, a Csemadok székházában, az írott szó felelősségéről, a bölcsőtől a sírig mindenről, azon túl pedig a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról. Az író, költő, műfordító, szerkesztő 73 éves korában megjelent, kimondottan szépprózai kötetéről, A világ közepe című könyvről, illetve a Hagyomány és identitás című, tanulmányokat és esszéket összegyűjtő írásairól Kocur László irodalomkritikus beszélgetett a szerzővel.
Meghitt, baráti, őszinte beszélgetésben lehetett részük azoknak, akik Tóth László kettős könyvbemutatójára érkeztek október végén Komáromba, akivel egy olyan irodalomkritikus, barát és tisztelő beszélgetett, aki, ahogy az író is megjegyezte, „többet tud rólam, mint én magamról”.
A szervezők, a Csemadok Komáromi Alapszervezete és a Madách Könyvesbolt nevében Stubendek László üdvözölte a jelenlévőket. Kocur László, Tóth László életművének ismerőjeként
elsősorban arról érdeklődött, milyen szerepet tölt be az író életében Komárom, tudván, hogy Budapesten született, gyermekkora Izsához, majd iskolai évei már Komáromhoz kötik.
Tóth László megemlékezett róla, hogy születési helye, Rákoskeresztúr az első öt évét határozta meg. Majd a világ „igazi közepére”, Izsára költöztek, ahol még elérte a klasszikus népi kultúra utolsó óráit, ami számára egy nagyon jó szocio-kulturális környezetet teremtett a világ megismeréséhez. A másik ilyen fontos település életében Komárom volt, amely saját bevallása szerint, maga a nagybetűs Város. „Minden, ami a magyar kultúra, minden, ami nemzeti. Komáromnak olyan erősek a magyar történelemhez való kapcsolódásai, hogy még szerelmes sem tudott lenni az ember anélkül, hogy ne a történelem közepében találta volna magát” – jegyezte meg az író.
A világ közepe című kötetről szólva kiderült, ebben benne van a fiatal prózaíró és az aggastyán is, vallott a műről Tóth László.
19 éves korából, 1968-ból valók a legkorábbi írásai, amelyek megjelentek ebben a kötetben, míg 2019-ben vetette papírra a szerző a legkésőbbi,
vegyes műfajú prózai-drámai írásokat a Gondolat Kiadónál megjelent kötetben, mely több mint fél évszázad termését – kísérleteit (sokszor elfelejtett írásait), töredékeit, monológjait, drámai műveit, esszébe hajló vallomásait és humoros-szatirikus hangú novelladarabjait, ön- és lélekelemzéseit tartalmazza, amelyeket az író saját maga szerkesztett kötetbe.
(Fotó: Szalai Erika/Felvidék.ma)
Kocur László kérdésére, hogy mit nehezebb írni, verset-e vagy prózát, Tóth László határozottan felelt. „Írni nehéz. Az ember felelős a papírnak. Ha abban, amit leírt az ember, akár logikai, szerkezeti, nyelvi hiba van, akkor az megmarad és árnyként vetül vissza az íróra” – magyarázta.
A szépprózától elmozdulva mutatták be Tóth László értekező prózáját, a Hagyomány és identitás című könyvet, amely mintegy 580 oldalban merész ívet húz Szent-Iványi Józseftől Grendel Lajosig. A Magyar Napló Kiadó új sorozatában, a Rádiusz Könyvekben jelent meg, mely sorozat olyan életműveknek, monográfiáknak, tanulmányköteteknek kíván otthont adni, amelyek egyedi, vagy átfogó erejűnek bizonyultak a magyar irodalomban. A könyvcsalád hitvallása szerint „a rádiuszai által befogadott tér a teljes világ magyar nyelvű életműveit magába öleli”.
Kérdésre felelve az író így magyarázta: „A kötetben megjelenő ív történetileg alakult így, nem én hoztam létre. Az utóbbi 15 év tanulmányaiból próbáltam meg az elmúlt 100 évet áttekinteni, egy olyan feltörekvő nemzedék árnyékában, amelyik ezt az ívet legszívesebben megszüntetné, sőt meg is szüntette”.
Tóth László elmondta, ennek a száz évnek volt egy identitásalkotó vonatkozása: 1918-ban „itt találta magát a felvidéki magyarság a semmi szélén. Ha meg akart kapaszkodni, ki kellett valamit alakítania, olyasmit, ami addig nem volt”. A Pozsonytól Kassáig terjedő több száz kilométeres sáv történetileg nem létezett 1918-ig, jegyezte meg hozzáfűzve, addig Pozsonynak természetes közelsége volt Budapest vagy Bécs. „Szükségből jött létre ez a „kényszerközösség”, amely aztán az egyéni identitásokat és a közösségi identitásokat is meghatározta. „Szembe kell nézni azzal, hogy 2000 után ismét kezd Kassa közelebb kerülni Miskolchoz, Pozsony Győrhöz és Pesthez. Tehát elveszett az identitást összekötő kapocs, ami felveti azt a kérdést, hogy milyen identitásformák alakultak ki, vagy vannak kialakulóban. Mert kétségkívül az utánam következő generációkban ez már nem működik. Az élet és a történeti fejlődés állít minket olyan kérdések elé, amelyekre nem tudunk választ adni az előző 80–100 év alapján” – fejtette ki.
A beszélgetés során az író hangsúlyozta, számára mindig az összhang volt a legfontosabb. A változó életkorokban, „gazdagodó, szegényedő tapasztalatokkal, életstratégiáim szerint célom mindig összhangban lenni önmagammal, ez a legfontosabb”, mondta. Kocur megjegyezte, akikről a kötetben ír – Forbáth, Fábry, Peéry, Szalatnay, Szent-Iványi – e hatalmas életművek szinte kikoptak kulturális köztudatunkból. Kocur feltette azt a fájdalmas kérdést, hogyan jutott el idáig a felvidéki magyar közösség, hogy kerülhettek a közérdeklődésünk perifériájára ezek a szerzők?
(Fotó: Szalai Erika/Felvidék.ma)
Tóth László kifejtette: ha végigtekintünk a magyar utódállamok magyar közösségein – irodalmán, kultúráján, képzőművészetén – akkor azt kell látni, hogy sem Erdélyben, sem a Délvidéken, sem Kárpátalján nem történt olyan éles váltás és olyan elfordulás, szembefordulás a múlttal, mint nálunk. „És ezt nem tudom megmagyarázni. Nem tudom megmagyarázni, miért dobtunk ki mindent, amit egyetlenegy határon túli közösség sem dobott ki. Mi önmagunk előtt sem tudunk jelen lenni” – fogalmazott.
Tóth Lászlóval legközelebb holnap, november 3-án, 17 órai kezdettel találkozhatnak az olvasók a Csallóközi Könyvtár és a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának közös szervezésében a dunaszerdahelyi Csallóközi Könyvtárban, ahol az íróval Tamási Orosz János író, szerkesztő beszélget. Az eseményről bővebben itt olvashatnak.
(Szalai Erika/Felvidék.ma)
