Egy érdekes könyv bemutatójára került sor a kassai Bocatius Közkönyvtárban a napokban. Štefan Lazorišák, publicista rendezte sajtó alá Alexander Reis Francisty: Osud skrytý v kufríku (Kiskofferbe rejtett sors) c. kötetét.
Ez alkalommal nemcsak a könyvet, hanem annak összeállítóját is be kell mutatnunk. Lazorišák sajátos életpályát futott be. Édesapja sztálinista volt, de alig ismerte, mivel szülei elváltak, vele meg csak egy alkalommal találkozott.
A múlt század 70-es éveiben azzal szembesült, hogy az orosz olvasókönyvből ki kellett tépniük az iskolában Szolzsenyicin írásait. Így ismerkedett meg a tiltott irodalommal. Féltestvére révén meg hozzájutott a prágai földalatti kiadványokhoz. Kassán rögtön a rendszerváltás napjaiban aktívan vett részt a tüntetésekben és szervezkedésben. Akkor ismertem meg jómagam is. Azóta is igyekszik nyomon követni az eseményeket és rekonstruálni a történteket, mert sokan legendákat gyártanak 1989 novemberéről Kassán.
Francistyt személyesen ismerte. Iratait a hírhedt csehszlovák kommunista titkosszolgálat kobozta el. De kezdjük az elején. Reis Besztercebányán született, zsidó családban, a Szlovák Államban nőtt föl, majd 1948-ban a kommunisták vették át a hatalmat, megélte a 68-as szovjet inváziót, a normalizációt, a peresztrojka elejét, de 1985-ben, 48 éves korában meghalt. Sírja nincs meg, de elkobzott hagyatékát a titkosszolgálat egyik kassai lerakata megőrizte. 1989 után került elő teljesen véletlenül.
Édesanyját hároméves korában veszítette el, majd édesapját is, akit Kiskörmöcön végezték ki 1944-ben. Ez ma Besztercebánya része. Nevelőanyja, aki nem volt zsidó, igyekezett menteni őket.
Felnőtt korában is szóvá tették származását. Először színészként kívánt dolgozni, de zsidó volta miatt Rudolf Mrlian akadémikus, a szlovák színházművészet egyik megalapozója közölte, „személyi okoknál fogja” színházban nem alkalmazza. Világosabban fogalmazva: a szlovák színháznak nincs szüksége egy újabb zsidóra, van már belőlük úgy is elég! De azért az iglói színházban játszhatott. Első rádiójátékát a kassai stúdió sugározta Alexander Radek név alatt. Identitását rejtegette, mert nem akarta a hallgatókat származásával ingerelni.
Erről a kötetben is vall. „A helyzet abban látszik összetettebbnek, hogy születésem után a családunk hagyományai szerint körülmetéltek. De három év múlva, amikor anyám meghalt és apám egy árja nőt vett el, katolikus templomban is megkereszteltek. Vallásos biszexuális lettem, ha ezt így lehet nevezni. Katolikus vagyok és ebben a csodaszép hitben neveltek. A szlovákok részére azonban zsidó nemzetiségű vagyok, mert az összes szlovák történelmileg ezt szívta az anyatejjel.” (148.)
Majd 1968-tol újságíróként helyezkedett el. De ezt a munkát csak a szovjet beavatkozásig folytathatta. Ekkor személyes tragédia érte. Kiskorú fia meghalt. A csehszlovák rádió besztercebányai stúdiójával működött még egy darabig együtt. Többek között a kassai Večerbe írta kritikáit. Ezekben sokkoló megállapításokat tett. Sok panasz érkezett cikkeire, így a betegség jól jött, nyugdíjba lehetett küldeni. Rudolf Blaho, kerületi ideológiai titkárnak is megírta, likvidálásával a kassai Állami Színház színvonala még jobban leromlott.
Elmondták, hogy igyekeztek kitiltani a színházból, a színészek megnyugodtak, ha nem kapott jegyet, de ő megvásárolta és kellemetlen meglepetésként látták viszont a nézőtéren.
Az ezután született prózai művei a normalizáció időszakában közölhetetlenek lettek. Rokkantnyugdíjából élt és abból támogatta nevelt fia, Kamil Varga prágai tanulmányait. Az ő fotóit láthatjuk a kötetben.
Az egyik újságot el kellett hagynia, mert annak „tisztának” kellett maradnia, tehát szlováknak – írja Francisty. Utolsó éveiben a társadalom peremére sodródott, mert rezignált – közölte Lazorišák. De azért leveleket írt Gustáv Husák államfőnek és más pártfunkcionáriusoknak. A házkutatást az váltotta ki, hogy egyes kritikus szövegeit Magyarországon keresztül nyugatra akarta juttatni. De nem járt sikerrel. Küldeményeit elkapták, írásait elkobozták, titkos levéltárban kötöttek ki. A kihallgatást, illetve börtönbüntetést csak halála akadályozta meg.
Hagyatéka először 1989 novembere után került elő véletlenszerűen. Onnan Anton Ihnát képzőművészhez jutott egy kofferban. A művész halála után Lazorišák birtokába került, aki kötetbe rendezte a szamizdat jellegű írásokat.
Származása miatt idegennek tartotta magát, ahogy erre Lazorišák is figyelmeztet, de mindenképpen munkássága a szlovák irodalom része. Csak ezt még fel kell egészében dolgozni és meg kell vizsgálni. Összességében tizenöt színdarabot és rádiójátékot írt, hogy most a többi munkáját ne is említsük. Több prózai munkája is kiadásra vár. A kötet rövid életrajzával kezdődik.
A könyvbemutatón ott volt Vladimír Mezencev újságíró is. Ő kollégáját érdekes jelenségnek látta. Amikor a szerkesztőségükbe érkezett, mindenkivel leült egy pohár bor mellé és fél órát ismerkedett. A szesz viszont szigorúan tilos volt, de ő ezzel mit sem törődött. Soha semmire nem panaszkodott, másokról nem pletykált – zárta szavait Mezencev.
A kötetben egy önmagának írt ankét kérdései és válaszai sorakoznak. Az egyik így hangzik: „Gondolja magáról, hogy vonzó?” A válasz: „Nem. Elég belenézni a tükörbe. Külsőmet írással kompenzálom.” (116.)
1968-ban ott volt Tiszacsernyőben. Brezsnyev három méterre haladt el mellette. A Nagy Történelemnek ez a néhány másodperce is megjelenik írásaiban. Ekkor már tán eldőlt, a prágai tavasznak nemsokára vége lesz.
A könyvben megtalálható a Ronald Reagannek címzett levél is, melyet ő sosem kaphatott meg. A levelet 1983 decemberében írta szlovákul, remélve, majd csak valaki lefordítja. Közölte (volna) vele, hogy egyik ismerőse úgy jellemezte: „Ez az első amerikai elnök, aki felébredt.” (34.)
Bizony ezek a sorok 1989 előtt aligha jelenhettek volna meg: „Az újság hát azért van, hogy butítsák a nemzetet. Minden főszerkesztő ezt tudja. Végül is az alacsonyabb sarzsik is tudják ezt a lapnál.” (130.)
De a következő gondolatok sem egy „szocialista” társadalom számára íródhattak: „A postásnő havonta egyszer pénzt hoz, melyet a Kriplik Hivatala küld. Fele a kiszámított összegnek marad a leányaimra, a másik feléből száztizenöt kenyeret vásárolhatok. Vagy hét liter olcsóbb pálinkát. Ez kevés, de meg lehet belőle élni.” (141.)
A kötetet A Volt Politikai Foglyok Világszövetsége (Svetové združenie bývalých politických väzňov) adta ki a Kassai Zsidó Hitközség és Az Emberek és Víz (Ľudia a voda) kassai szervezete támogatásával.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
