Az Irodalmi Jelen online oldalán Tőzsér Árpád volt áprilisban a hónap költője. Ezen apropóból több verset is közöltek tőle, s interjú is készült, melyet alább adunk közre:
– Egyszer, nagyon régen, azt mondtad nekem: a szlovákiai magyar irodalom legtöbb gondja abból ered, hogy Pozsony túl közel van Budapesthez. Meglehet, már nem emlékszel erre a találkozásunkra, de a kérdés ma is izgalmas lehet: mennyire van közel Pozsony Budapesthez?
– Valóban nem emlékszem az egykori elmésségemre, nem tudom, akkor mennyire volt közel egymáshoz a két város, de ilyen közel, mint mostanában, talán még sosem voltak. Na, nem Orbán és Fico újabbkori barátkozására, kényszeredett mosolyaira gondolok, hanem a valóságos távra: míg az országhatár közöttünk volt, rendszerint két nap kellett hozzá, hogy megjárjam Budapestet, most néhány óra is elég. A pozsonyi frusztráltságomat néha Budapestre megyek feledni, ami persze aztán vagy sikerül vagy nem, többször nem, mint igen. Ha azt tapasztalom, hogy Budapest is tömény neurózis (s egyre gyakrabban tapasztalom, legutóbb Grendel beszélt erről, Veszprémben, emlékezhetsz, Te is jelen voltál!), futok vissza Pozsonyba, a Dudvážska 29-be. A két városnak ez a komplementeri viszonya olyan régi, mint a történelmünk: már Salamon is „Pozsony várába húzódott, sóhajtozva és búsan”, mikor Mogyoródnál unokatestvérétől, Géza hercegtől vereséget szenvedett, valamikor, a 11. század vége felé.
– S mihez volt közel Gömörpéterfala, ahol a gyermekkorodat töltötted? Röstellem, de életednek erről a szakaszáról alig tudok valamit. Olvastam, hogy ’46-ban kényszermunkára vitték a falu népét Csehországba, és egy interjúdban arra is utaltál, hogy a háború után évekig nem jártál iskolába… Mihez voltál közel akkor – a naplódhoz? a könyvekhez?
– Jók az értesüléseid: 1946-ban, 47-ben a szlovákiai magyaroknak is megvolt, ha nem is a holokausztjuk, de a kálváriájuk mindenképpen. A vagonlétet mi is ismerjük, csak mi nem vagyunk képesek ezt mítikus világmetaforává növeszteni. Iskola? Hát igen: a háború és az utána következő csehszlovákiai magyarirtás miatt én csaknem három évig nem jártam, nem járhattam iskolába. Kilenc-tíz éves voltam, jó, hogy el nem felejtettem közben írni-olvasni. 47-ben átmenekült a családunk Magyarországra, ahol aztán bizonyítvány nélkül vettek föl a koromnak és tudásomnak megfelelő iskolai osztályba. Hogy akkor mihez voltam közel? A fizikai pusztuláshoz. Nekünk, szlovákiai magyaroknak a háború három évvel később ért véget, mint Európa szerencsésebb népeinek.
– Mindez és a műveltség fontos szerepet kap a költészetedben, egyáltalán: az életművedben. A létkérdések mellett oly’ sok mindenki neve, műve, hatása olvasható ki az írásaidból, hogy önként adódik a kérdés: vannak-e köztük kivételesen fontos személyiségek? Afféle állócsillagok, akikhez a mindenkori helyzetedet méred. Szenczi Molnár Albertet, Valéryt, Heideggert vélem ilyennek, de Tandorit is – bár nyilván tévedhetek.
– A felsoroltakat mint etalonokat örömmel vállalom (különösen örülök Heideggernek és Valérynak, őket eddig nemigen említették a mestereim között), s természetesen még legalább ötször ennyi rám ható gondolkodó és alkotó személyiséget magam is megnevezhetnék, de legyen elég itt azt a három költőt megemlítenem, akiknek a könyveit az utóbbi években leggyakrabban forgattam: Gottfried Benn, Sylvia Plath, Seamus Heaney.
– Írói életpályád egy szakaszán fontosnak mutatkoztak az avantgárd felől érkező hatások. Mi az, amire ez az irányzat, szemléletmód rányitotta a szemedet? A radikalizmusa ragadott meg, vagy az emberi létezés és tudatműködés új dimenzióira voltál fogékony? S végül: elenyészett ez az érdeklődés, vagy a világegészed részévé lett, s működik ma is?
– Az avantgárd ma a magyar irodalom mostohagyermeke, s már csak ezért is kedvem volna visszatérni hozzá. De közben, hetven-egynéhány éves koromra annyi minden mással, klasszicizmussal, romantikával, szecessszióval, utómodernnel, posztmodernnel, minimal arttal, hiperrealizmussal telítődtem, hogy mindezt már lehetetlen meg nem történtté tenni. Az élete vége felé, megfogyatkozott jövővel az ember egyéként sem szokott felcsapni radikális, múltat tagadó fenegyereknek. Az idős kor a megértés és befogadás kora. Ilyenkor az ember számára, ahogy Kertész Imre mondja valahol, már csak egyetlen radikalizmus marad: a halálé. Amely viszont, érdekes módon, nemigen szokott az avantgárd témája lenni.
– Az irodalom mint teremtett valóság (az ember alkotta valóságok egyike) elsődlegesen nyelvi , s mint ilyen kommunikációs tér. De a nyelvi és stilisztikai eszközökön túl – ahhoz, hogy ez a tér kultúrává tágulhasson – a hagyomány egészének mind gazdagabb ismeretére és tudatos használatára is szükség van. A mai kor műveltsége és kultúrafelfogása képes-e ezt az irodalomeszményt befogadni és továbbörökíteni?
– Befogadni igen, továbbörökíteni – nem hiszem. Azt kell mondanom, hogy alig csinál mást, mint „befogad”. Persze a hagyományt is nyelvként fogadja be, ezzel nincs probléma, a probléma ott van, hogy ez a befogadás nem jelent egyben megújítást és megújulást is. Mert mondjuk a reneszánsz is befogadta az antikot, de a befogadásból egy teljesen más, minőségileg új irányzat született. Én ilyen minőségi másságot a modern s az ún. utómodern és posztmodern irányzatok között nem látok, azzal a szövegstrukturálási módszerrel, amelyet a posztmodern meghatározó sajátosságának tartanak (ti. hogy a műalkotásban megképződő és jelen levő szubjektum a középpontból kikerül a peremre vagy látszólag végleg eltűnik a szövegből) esetenként éltek már modern és utómodern szerzők, sőt akár a korábbi stílusok képviselői is, ha pedig ezt a sajátosságot a posztmodern iskolák gyakorlatából kivonjuk, akkor ott nem marad más, mint az utánzás, a palimpszeszt, a „felülírás”, a paródia. S ez annyira így van, hogy némely tekintélyes teoretikusok a posztmodern művészeti irányzatot parvenű, azaz élősködő klasszicizmusnak nevezik. Nos, az élősködés a művészetek esetében annyit jelent, hogy a „művész” elfogad, de nem ad, a meglévőt kigúnyolja, ironizálja, de ő maga nem produkál, nem termel. (S ez akkor is így van, ha a bűn mézét időnként én magam sem vetem meg, azaz én is a posztmodern eszközeihez nyúlok.) Magyarul: a mai kor művészetét, kultúrafelfogását én zömében olyan fogyasztó, de nem alkotó, éppen ezért átmeneti korszaknak tartom, mint amilyen, teszem azt, a rokokó volt: a rokokó művész jött valahonnan, ment valahová, de ő maga maradandót nemigen alkotott.
– Mittel. Ez a szó (összetételekben) jellegzetesen Tőzsér-toposz. Nyilvánvalóan utal a térségre, Közép-Európára, annak történelmére, kultúrájára, de a lelkületére is. A mittel a német nyelvben rendkívül gazdag szócsaládot jelöl, a módtól az anyagig terjed a jelentése. A Te gondolkodásodban azonban vélhetően a között értelme dominál, ontológiai fogalom: az emberi létezésre vonatkozik. E tekintetben hol vagyunk most mi, emberek? Mik között?
A huszadik század legjobb, legélvezetesebb filozófiatörténetét megíró Will Durant jegyzi meg Hegelről: mikor valaki megkérdezte tőle, hogy mi a bölcseletének a lényege, a filozófus tíz kötetben válaszolt a kérdezőnek. Ha tudnám a kérdésedre a választ, akkor valószínűleg én sem néhány mondatban (vagy horribile dictu: versben) fogalmaznám azt meg, hanem terjedelmes filozófiai traktátusokban. Mindenesetre örülök neki, hogy a kérdés maga és az általad említett toposz még ma is él, mert ez annyit jelent, hogy a probléma maga eleven, hogy ahol e formulák megjelennek, ott valami hiányzik és meg akar születni. S talán szerénytelen dolog lesz, amit mondok, de a jelenkori irodalmunkból (és korunkból) éppen az ilyenfajta toposzok hiányzanak. Kevés az olyan szerzőnk (hál’istennek azért van néhány!), akit egyetlen szóval, fogalommal, toposszal jellemezni lehet. Olyasmivel, amit ő tett hozzá a korhoz. Sok a hivatásos, de kevés az elhivatott, ahogy mondani szokták. – Ami pedig a Mittel-toposzt illeti: igen, ez a szó számomra első fokon „között”-et jelent, másodfokon viszont „hiány”-t, s éppen a „között”, a viszonyok hiányát. Harold Bloom híres műve, a Nyugati irodalom kánonja az irodalom történetét három szakaszra osztja: Shakespeare-ig tart az arisztokratikus szakasz, utána, Tolsztojig és Ibsenig a demokratikus periódus, Freuddal és Joyce-szal viszont az ún. kaotikus kor kezdődik és tart máig. S erről van szó: mi a káosz korában élünk. Abban a világirodalmi és világtörténeti periódusban, amelyben eltűnik a között mint a viszonylatok hálózata. Egymásról tudni nem akaró halmazok léteznek (s ezek között a globalizációs törekvés, a világegyesítő akarat is csak egy halmaz), az információ-túltermelés zűrzavarában fuldokló világ pedig a gondolat áttekinthető rendszereire, meditációra vágyik. E rendszerek egységes beszédének egyelőre semmi jele – Foucault valahol azt mondta, hogy Sartre volt az utolsó filozófus –, a közöttről, a viszonyokról és viszonylatokról szólni is csak versben, a sejtések nyelvén tudunk.
És sietős, a felületen sikló interjúkban!
Versek ITT>>>.
Mányoki Endre, Irodalmi Jelen
Felvidék.ma
