Miután Magyarországon a választások kétharmados (alkotmányos) többséggel végződtek, az ilyen, Európa számára szokatlan arányon a kontinens (nyugati része) annyira megütközött, hogy képtelen azt megemészteni. Nem mondom, hogy ideális állapot ez, na de ez van.
Ennek egyik következménye, hogy jó alkalomnak tekintve, ám alig álcázott gazdasági érdek mentén szinte minden fronton támadást intéznek az ország ellen, föltűnően szinte keresve mindenféle okot, bár gyakran csak ürügyet találva, miközben mondvacsinált s koholt vádak is akadnak. Ilyen például a szélsőséges nézetek állítólagos terjedése és pártolása, amolyan rádió Jereván módra: igaz ugyan, de. Ebbe a kategóriába tartozik különböző személyek lefasisztázása (gyakran anélkül, hogy a nyilatkozó tisztában volna a kifejezés értelmével), utána már aztán könnyebb a további vádaskodás.
Ilyen „fasiszta” volt gróf Esterházy János is. Beavatatlanok számára nehezen követhető ügy ez, annyi igaz és igaztalan vélemény, ítélet hangzott el róla. Mivel azonban ő volt az egyetlen, aki a háborús Szlovák Államban nem szavazta meg a zsidó törvényt, fölmerül a gyanú, a mai Szlovákiában vajon nem a rossz lelkiismeret a mozgatója a gyűlölködésnek.
Ha Esterházy szlovák lett volna, föltehetően büszkélkednének vele, de hát ő magyar volt, ráadásul politikus, így természetesen irredentizmussal is megvádolták, mert hogy hozzájárult Csehszlovákia fölbomlasztásához (meg Szlovákia megcsonkításához). Ezzel szemben Andrej Hlinka, akinek ehhez jóval több köze volt, nemzeti hős.
Amikor Kassán Esterházy mellszobrát magánterületen leleplezték, elképesztő fölfordulást rendeztek a „hazafiak”, válogatott jelzőkkel illetve a „háborús bűnös” grófot. Mert azt nem magyarázták el a tömegnek, hogy tényleg ellenezte a zsidók deportálását, ellenkezőleg annyit mentett meg, amennyit csak lehetett és tudott; nem mondták el azt sem, hogy tevékenységét keresztényi erkölcs és emberség vezérelte, hanem azt, hogy Kassán Horthyt üdvözölte – bár azt már szintén nem tették hozzá, hogy arra szólította föl a kormányzót, bánjanak méltón és emberségesen a Magyarországba kerülő szlovákokkal.
A háborús Szlovák Állam fasiszta sovinizmusát sikerült változtatás nélkül a szocialista internacionalizmusnak nevezett sovinizmusba átmenteni – Esterházy esete nem az egyetlen példa erre. Beneš „jóvoltából” minden szlovákiai magyarból háborús bűnös lett, pusztán azért, mert magyar volt és egy ország állampolgára, amelybe kérdezetlenül került, hogy aztán úgy nézzenek rá, mint holmi betolakodóra, halálos ellenségre. Saját polgáraival csak egy totalitárius hatalom bánik így.
Nem véletlenül mondta Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a gróf Esterházy János szobrát avató ünnepségen 2013. május 15-én, hogy „aki az egyik diktátor bűneit mentegeti, az a másik rémuralom bűneinek is erkölcsi engedményt tesz”. Nem kizárólag mély igazság ez, hanem sajnos tovább élő időszerűség is.
Esterházyt a fasiszta és kommunista hatalom egyaránt háborús bűnösnek tartotta, s annak tartja a mai, magát demokratikusnak tartó Szlovák Köztársaság. Mert nem szavazott a többséggel a zsidók ellen? Nem, inkább mégis azért, mert magyar volt, s felkiáltójel a rossz lelkiismereten? Végül akkor is háborús bűnös lett volna, ha az ujját sem mozdítja, mert a beneši dekrétum annak minősítette, csakúgy, mint a többi Csehszlovákiában élő magyart, engem beleértve.
Nagy János míves szobrát a budapesti Gesztenyéskertben bizonyára nem fogják megbecsteleníteni, ahogy azt a kassai mellszobrával már sikerült. Budapesten remélhetőleg nem bűn, ha valaki (szlovákiai) magyar, ha zsidókat ment, ha ember igyekezett maradni az embertelenségben – akkor is, ha nem volt tökéletes, de szerencsére mindenekelőtt ember. És talán eljön az idő, amikor ez Magyarországon kívül sem lesz bűn és baj, s egy emberséges gesztussal eltávolítják rólunk a háborús bűnösség billogát.
Aich Péter, „háborús bűnös”
A szerző szoboravatáson készült fényképei ITT>>> tekinthetők meg.
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”39629″}
