Boldogok, akik a világfordító golgotai kereszt alól egykor elsőként, majd a történelem során a maguk helyén feltekintenek a magasba, s meglátják ott Őt, Akiért ezen a szent nagypénteken világszerte kiontott vérére emlékeztető lilák hullanak díszsálként a keresztekre. És a lelkünkre.
Boldogok, akik a drága vérre emlékeztető színeket beviszik a templomokba, lelki otthonaikba, az eredetileg anglikánok, episzkopalisták és presbiteriánus-reformátusok Krisztus-színeként, s beölelik lelkükbe, belső templomukba az Egyetlenhez illő színt. Akinek bíborköpenyére sorsot vetettek egykoron a megszálló kivégzőosztag tagjai.
Boldogok, akiknek a Fájdalmak Férfiáról a kereszten, meg a személyes emlékezésben felfut tekintetük égi magasokba, lilából kékbe váltva, s ezen a földi történelmet üdvösségtörténelembe átemelő, Jézus életáldozatával mindeneknek új távlatot adó napon csendes Ige-lapozgatás perceiben kinyílik a Szentírás, s ezt olvashatják: „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt. Aki Isten formájában lévén, nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő az Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Filippi 2,5-8).
Boldogok, akik saját megpróbáltatásaik fájdalomútjain, a személyes Via Dolorosán nem csak saját nyomorúságukba merülve, befelé fordulnak, tetézve bajaikat szenvedés-magánnyal, de oda tudnak pillantani, együtt tudnak érezni másokkal is. Ahogyan Jézus oda tudta fordítani tekintetét a kereszt alatt döbbenten reszkető Máriára, Édesanyjára, meg Jánosra, a szeretett tanítványra, s egymásra tudta őket bízni, megalapítva a világtörténelem első keresztyén lelki családját, akiket nem test és vér, hanem Ő és a Lélek köt össze felbonthatatlan tanítvány-családdá, ezt mondván: „Asszony, íme a te fiad! – Íme, a te anyád! És ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány” (János 19,26-27).
Boldog vagyok én is, hogy ennek a lelki családnak élő tagja lehetek – az Ő bocsánatos kegyelméből.
Boldog vagyok, mert mára kinyílt broméliám szűzlilájával köszönthetem Őt, a menny és a föld Urát, a feltámadás királyi vőlegényét. Az ünnepre előző spirituális írásomban felidézett Bach zenéjére és Paul Gerhadt versére komponált gyönyörű protestáns ének szavaival: „Vedd elmém, lelkem és szívem,/Hadd adjam néked mindenem,/Hogy kedves légyek néked! – Terólad ömlik rám a fény: a béke, boldog élet”.
Boldogok, akik ma ünneppé tudják szentelni, avatni, emelni a múló perceket, és a Lélek bíbor-lilájába öltöztető szívvel emelik fel tekintetüket a keresztre és a mindörökre győztes Úr Jézusra, hitük és életük Királyára. Nekik és velük olvasom halkan, lassan, szívig engedő belső ballagásritmussal Füle Lajos versének sorait:
Éjszaka a Gecsemánéban
Éjszaka van… a Gecsemáné
csupa illat csupa madárdal.
Valaki meghajolva áll
a fák alatt a hold sugárban.
Alatta vígan zsong a fű,
ezer tücsök cirpel a réten,
csak az ő lelke keserű,
kétségek dúlnak belsejében.
Le kell-e tenni életét?
Hullatni a váltság hozó vért
ezért a hitvány emberélt?
Júdásokért, írástudókért?
Istentelen Izráelért,
ki szüntelen vétkezvén lázad?
Ólálkodik, árulkodik,
és – megöli a prófétákat?
Heródesért, Pilátusért,
kik fölötte fognak komázni,
tanítványokért, akik egy
óráig sem tudnak vigyázni?
Le kell-e tenni?… Messze néz,
s elődereng ködből a távol;
Népek, veszendő századok
jönnek elő az éjszakából.
Úgy szenved ember és barom!
S mind-mind a jobb után sóvárog…
Hiába! Tenger lesz a könny,
Üvöltő orkán lesz az átok.
Előtte vérpatak folyik,
és szív formája lesz a rögnek,
mögötte harctér lesz a föld,
s a porban milliók hörögnek.
Közéjük roskad… vége már,
eldőlt a harc a szíve készen.
Ott áll a keserű pohár
ég, föld között, Isten kezében.
„Atyám, legyen, ha akarod!
Tied a terv s szívemnek vére.”
– Júdás most indul el talán.
Jézus megy a kereszt elébe.
Elcsöndesül az éjszaka,
lenn bűnben álmodik a város…
alszik Jakab, Péter és János.
Miguel de Unamuno (1864 -1936), spanyol (baszk) író, költő, filozófus szavai is felidéződnek ezen a napon bennem, Aki a sebhelyes kéz áldásözönéről így fogalmazott: „Ó, azok a kezek, a Te kezeid, Uram, melyekkel megnyitottad a vakok szemét, és hallóvá tetted a süketeket, melyek egyetlen érintéssel felébresztették Jairus leánykáját. Amelyekkel gyengéden, mint szélfuvallat, megsimogattad a gyermekek haját, melyekkel az első-utolsó vacsorán odanyújtottad a kenyeret tiéidnek, ami valójában a Te tested volt. A Te véred ma azoknak szemére hull halvány permetként, akik látni akarnak. És azok fülére hullik gyengéd lehelet-permetként véred, akik hallani akarnak. És a gyermekek hajára is, akik közeledbe vágyódnak. Átszögezett kezeidből ma is hull alá a vércsepp a Földre, a miénkre is, meg azok kezére, akik egykor és ma felemelik kolduskezüket Hozzád, hogy koldussorsukat királyságodban átcseréljed gazdag életté. Ezt csak Te tudod megtenni két szent kezeddel, bűn ejtette embernyomokkal sebhelyeidben. Kezeiddel most és mindörökké keresztre feszíted bűneinket, kifeszíted belőlünk a rosszat a szégyenfára, hogy megtisztítva vegyél le onnan mindnyájunkat, átengedve, elküldve a múló idő megszentelésére. Ezért könyörgünk így: kezeidet ne vond meg tőlünk soha, Uram. Ámen.”
Krisztus-kezek, regélő bíbor-lilák tegyék áldássá az ünnepet!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
