1956-ban a Felvidéken minden magyar a rádió mellett ült és feszülten követte az eseményeket, mégha az adást minden lehetséges módon zavarták is.
Hivatalos szinten folyt az agymosás és a kassai magyarok természetesen nem nyilváníthatták ki szabadon véleményüket erről a végkifejletében tragikus, ám felkavaróan gyönyörű eseményről.
Szabó Béla sztálinista író és újságíró ezt így rögzítette némileg félrevezető módon. A kassai irodalmi estet 1956. november 22-én, csütörtökön tartották, „amelyen vagy tízen vettünk részt csehszlovákiai magyar írók.” Sajnos, nem részletezi, kik voltak jelen. „Biztos vagyok most már abban, hogy a hallgatók kilencven százaléka megérezte, hogy mi vonakodunk a magyarországi eseményekről beszélni, és semmiképp sem akarjuk, hogy a vita kirobbanjon. A kassaiak nemes vendéglátókhoz méltóan tiszteletben tartották szándékunkat, és mintha a világon minden rendben volna, türelmesen végighallgatták verseinket, novelláinkat anélkül, hogy az igazi mondanivalóra tett egyetlen utalással zavarba hoztak volna bennünket. (…) Noha csalódva távoztak, a rokonszenvnek az a bizonyos fajtájú légköre alakult ki köztünk, amely az elnézéssel, de ugyanakkor a szeretettel rokon.” (Napló 1956).
A titkosszolgálati jelentésekből kiderül – habár nem lehet tudni, nem voltak-e manipuláltak, tehát mennyire tükrözik vissza a valóságot -, hogy számos egészen a valóságtól elrugaszkodott vélemény hangzott el a városban. A kassai Rudný projekt (Érckutató Tervező Iroda) L.H. nevű munkatárasa arról beszélt, hogy a Magyarországon tartózkodó szovjet hadsereg kizsákmányolta a magyar népet, ott a zsidók uralkodtak, akik sohasem voltak kommunisták, és ezért a kommunista pártnak meg kellett semmisülnie. A kassai J.T., egykori bírósági alkalmazott azt hangoztatta, biztos benne, Kassa magyar lesz és akkor ő főtanácsosi rangot fog kapni. P.-re hivatkozva, a titkosszolgálat azt jelentette, hogy a magyar nemzetiségű polgárok szarvai megnőttek és nyilvánosan arról beszélnek, eljön az idő, amikor Kassáról kikergetik a szlovákokat, s ehhez hasonló hangulat uralkodik Dél-Szlovákia más részein is. T.S. Kassán azt hangoztatta, hogy a Szovjetunió a magyarországi munkásosztályt minden ok nélkül támadta meg és ebből világháború lesz. A német hadsereg már a magyar határon (A semleges Ausztriában? – BZ) áll és csak a parancsra vár, hogy bevonuljon.
S., privigyei mérnök fiától azt hallotta, hogy a kassai diákok forronganak. Az internátusban a bejáratnál és minden emeleten, de az előadótermekben is a belügyminisztérium alkalmazottai és katonák tartózkodnak. Ebben lehetett némi igazság, mert a kassai Műszaki Főiskola Bányamérnöki Karának diákjai 1956. október 30-án egyperces néma csenddel emlékeztek meg a magyarországi harcokban elesett diákokról. Ennek kezdeményezőit másnap kizárták.
A kassai J.M. úgy vélte, a magyarokra jobb sors vár. Csendben lehettek volna és nem kellett volna olyan cirkuszt csinálniuk. Gondolták, ez menni fog úgy ahogy szeretnék, de tévedtek, hiszen ez nem Ausztria-Magyarország. M.B. kanonok azt mondta, a magyarok férfiak, tudja, kik a magyarok és ismeri gondolkodásukat. Sohasem fognak egyetérteni a kommunizmussal és azonosult az „ellenforradalommal”.
Kassán öt fiatalember szovjet plakátok tépdesett le – jelentette a rendőrség.
P., az Államvédelmi Biztonság (ŠtB), egykori munkatársa azt nyilatkozta, hogy a kassai magyarok szimpatizálnak a felkelőkkel. Ez utóbbi megállapítás teljes mértékben fedte a valóságot.
Wandratschek Dezső 1956. január 1-én vette át a mára már megszűnt kassai Magyar Könyvesbolt vezetését. Átadom neki a szót. „Anyám október 24-étől kezdve nem mozdult el a rádiótól. Beteg szíve és abszurd magas vérnyomása ellenére, a forradalom minden mozzanatát a nyugati rádiók híreivel izgulta végig. (…)
Számomra most előállt a dilemma, hogyan kell viselkednem. Annál nagyobb volt a veszély, hogy félelmükben – a népharag majd nem tiszteli a határokat és átterjed az ő hűbérükre is -, [a kommunisták] minden rezdülést a szokott brutalitással fognak elnyomni. Mégis lehetetlen volt a magyar kultúra szentélyéből nem mutatni a hovatartozásnak legalább egy jelét. K. Egon már tavasztól törzsvendég volt a könyvesboltban és ezekben a napokban sokáig törtük a fejünket, hogyan? Ekkor jutott eszembe Barabás Miklós. Volt a Képzőművészeti Kiadónak egy illusztrált kötete, amelyben a festőnek többek között, a Petőfit ábrázoló műve is szerepelt. Az egész oldalas reprodukción kivont karddal áll a költő, amint 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum előtt szavalja a Nemzeti Dalt. A kép szövege pedig: «Fényesebb a láncnál a kard.» Ideálisabb jelet el sem lehet képzelni.
A könyvet a képnél kinyitva tettem a kirakat előterébe. Most következtek a várakozás izgalmas napjai. Ki és hányan veszik észre a jelet? Nem tudtuk. De azt megtudtuk, hogy a kollégák közül valaki észrevette. A harmadik napon ugyanis, pohos, kopasz és lúdtalpas igazgatónk, Babej Albin elvtárs izzadtan rontott be a boltba és a rohanástól elfúló hangon lihegte: Dezsőke, mit csinált! Hogy tehetett ilyet! – Mit, igazgató úr? – Maga nagyon jól tudja! Azonnal vegye be a könyvet! – Melyiket, igazgató úr? – Ne játszunk bújócskát. Ezzel a provokációval mindnyájunkat katasztrófába dönt! – Ó, hát már Petőfit sem szabad propagálni?
Babej becsületére legyen mondva, a dolognak nem lett következménye. Mint ahogy egy sokkal veszélyesebbnek sem.
A forradalom már elbukott és halálos csend ülte meg az országot, amikor egy reggel, nyitáskor, négy munkás-külsejű férfi állt a kirakat előtt. Amikor pár perc múlva megérkezett a pultszolgálatos Gerencsérné, a négy férfi is bejött utána a boltba. Én a háttérben levő kis irodában ültem, Magda pedig kiszolgálta őket. Hosszabb idő után bejött hozzám és elmondta az elképzelhetetlent. A négy férfi, a Salgótarjáni Vasgyár üzemi munkástanácsának tagjai, a bukás után életveszélyben lévén, kénytelenek voltak eltűnni. Sikerült átjutniuk a határon és most segítségünket kérik, hogy eljuthassanak Pozsonyba, ahonnan nyugatra szöknek. És itt most emléket kell állítani Gerencsér Magdának. Mert elmondta még, hogy már kész haditerve van. Elviszi magukhoz haza a négy menekültet, megreggelizteti őket, kiviszi az állomásra, megváltja jegyeiket és fölteszi őket a pozsonyi gyorsra. Nem tudom, hogy tisztában volt-e a játék veszélyességével, vagy csak a spontán, asszonyi segítőkészség vezérelte? Mindegy, akkor is minden tisztelet az övé.
A manőver sikerült, ám volt még egy groteszk és komikus utójátéka.
Évek múlva… titkosrendőr jött az üzletbe és beszélni akart velem, éspedig – mint titkoshoz illik -, szigorúan négyszemközt. A hátsó raktárba vezettem, ahol elmondta, hogy az «ellenforradalom» után egy kassai könyvtárban magyar szökevényeket segítettek nyugatra. Mit tudok erről? Nem tudom, hogy elég semlegesen reagáltam volna, ha a dekli nem követi el azt a hibát, hogy könyvtárat mondott. Így azonban tromfot adott a kezembe. Nyugodtan mondtam, hogy mi könyvesbolt vagyunk, nem könyvtár, így valószínűleg valami félreértésről van szó. Különben pedig nem tudok semmi ilyesmiről. Csalódottan sompolygott el.”
Szántó Oszkár, akkor kassai egyetemista. néhány verse dokumentálja, hogyan is éreztek valójában akkor a felvidéki magyarok. Fény derült szerzőségére és meghurcolták érte. Sajnos, már távozott az élők sorából. Egyik versével állítok neki emléket:
Idegenben
Ma Pozsonyban jártam s Trencsénben,
November hordta vad szelét
S a háztetők deres homlokán
A tél sietve küldte névjegyét.
Egy boltban vásároltam ezt, azt
Fásultan nézegettem miegymást
S a kiszolgáló arcára a gond
Halmozott sok vonást.
Egyszer csak fény ömlött ki bús szemén
Mert óvatlanul magyarul szóltam én.
Mi újság odaát, kérdezte aggódva ő
S mindketten tudtuk, a válasz minő.
Szemünkben a bánat mint testvér ölelkezett,
Könnyezve néztünk és szótlanul fogtunk kezet.
De jó is, hogy itt-ott vagyunk
S legalább titkon együtt sírhatunk.
Szegény Magyarország, mint hős ismét elbukál,
De a mohácsi győztesnek is ott született halál.
Ma idegenben jártam
November hordta vad szelét
S nem féltettem nemzetem,
Hogy bilincsét ne tépné szét.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42244,42204,42173,42124″}
