Mi vagyunk a tét. Mi, Szlovákiában élő magyarok. Mi önmagunk tétje vagyunk. Talán azért mondják: rajtunk múlik. Holott nem csak rajtunk. Minden (politikai) együttműködés kettőn múlik: a választón és a megválaszthatón – ők ugyanannak a botnak a két vége. Bár mi választók lényegében „csak” a tárgy vagyunk. Ezért a megválasztottaknak minden kifogás és félrebeszélés nélkül mindent meg kellene tenniük a választók érdekében: értünk.
E botnak mindkét vége azonban erős kell legyen. Hogy jó irányba vezessen és jó támasz, jó védő legyen. Hogy megfelelő rajtkockában lehessünk, ahonnan messze látni bármi akadály ellenére. Mert ha nincs perspektíva, az semmit sem ér, és semminek sincs értelme – s inkább oda fordulunk, ahol legalább valami vélt jónak(csalóka) látszatát keltik.
Vannak persze, akik úgy hiszik, az ő igazuk a nyerő. De hány ilyen igazság van? Lehet-e többféle stratégiával nyerni?
Mindenki tudhatja: nem úgy jutunk előre, ha a bot egyik vége jobbra, a másik balra vinne. Egyek kell legyünk. Egynek kell lennünk! A próféták és megváltók kora lejárt – aki azokat keresi, nézzen utána a Bibliában.
Kisebbségben a széthúzás bűn. Halálos bűn, mert halálba visz. Aki ezt követi, ki kell lökni a társadalomból. Van úgy, igen, hogy eggyel-mással (sőt: sok mindenfélével) nem értünk egyet, már csak azért is, mert úgy véljük, sok út vezet Rómába.
Ám ha mindegyikünk más utat választ, szétforgácsolódunk, és sosem érünk célba. Kisebbségben ez nem járható út. Kisebbségben alázatra van szükség, hogy alávessük saját véleményünket a köz érdekének, a köz szükségének és érvényesülésének, erre égető szükség van! Nem én, az ego vagyok fontos, hanem csakis a köz, ez a sok próbát, csapást, vereséget megemészteni kénytelen magyar nemzeti kisebbség Szlovákiában. Nem a jobb- vagy baloldali érvrendszerben kell vitézkedni, hanem a kisebbségi magyar érdek egységes szolgálatában.
Ehhez világos cél kell, világos, egyértelmű út, egységes akarat. Olyan, hogy meggyőzze a választókat: ez a követendő, mert ez a helyes, a megmaradáshoz, a nemzeti öntudathoz és büszkeséghez vezető út.
Hogy például a magyar iskola (nem csak!) a magyar gyerekeknek a legjobb útravaló az érvényesülésben. Az kell, hogy a megválasztottak (miután megegyeztek) olyat tudjanak ajánlani, amiért a választók választásokkor meggyőzően követni tudják, s amit a megválasztottak töretlenül be is tartanak (és nem mondanak egymásnak ellen), mert csak így lehetséges, hogy a választók és megválasztottak kölcsönösen kiálljanak egymás mellett, ugyanazon akarat és cél által vezérelve.
Hogy a cél pozitív eredményt nem csupán vizionáljon vagy ígérjen, hanem kézzelfogható és teljesíthető is legyen, még akkor is, ha hosszabb útra (nem csupán egy választási ciklus erejéig) kell vállalkozni.
Hogy a megválasztottak ne azon agyaljanak, mi az, amit még esetleg fejcsóválva ugyan, de lenyelni képes a többség, hanem azon, ami a kisebbség szempontjából fontos. És amely képes arra is, hogy a többséget is meggyőzze: a kisebbség érdeke nemhogy nem árt a többségnek, hanem ellenkezőleg, a többség érdeke is a kisebbség elégedettsége.
A félreértéseket, magánérdeket, magánvéleményt félre kell tenni, a köz érdeke nevében egy irányba kell húzni a kötelet, ez alól nincs fölmentés.
Lehet, hogy az kéne, mint a pápaválasztásnál: bezárni az illetékeseket, s vízen és kenyéren tartani, míg meg nem egyeznek – majd kiközösíteni könyörtelenül minden renitens alakot, aki nem képes a közös cselekvésre.
Abszurd? Túl kemény? De hölgyeim, uraim: mi fontos? Mi fontosabb a közös kiállásnál? Jó volna ezt tudomásul venni. Aki nehéznek tartja, bele se kezdjen. De aztán ne csodálkozzon. Amit akarunk, senkinek ingyen nem adják: egy demokráciában az elvárható jogok elérését a kölcsönös tisztelet megadásával, kölcsönösen pozitív gondolkodással kell kiharcolni. Bárki bármit mond, az összefogás vezérelje. S bármit tesz, azt az összefogásnak rendelje alá.
Nagy ennek a tétje. De nem adhatjuk alább, mert mi, mi magunk, mi, Szlovákiában élő magyarok vagyunk a tét.
(Aich Péter/Felvidék.ma)