Van kisiskola is, de az iskola igazán akkor kicsi, ha kicsire tartják. Akkor, ha látványosan okoskodnak és garázdálkodnak körülötte mondvacsinált álokokra hivatkozva.
Az egy pártból álló kormány úgy véli, hogy elképzelését maradéktalanul véghezviheti – ez akkor előny, ha okosak az elképzelései. Na de melyik politikai párt nincs meggyőződve saját bölcsességéről? Pedig egy politikai párt is tévedésekre képes emberekből áll, és hát előfordul, hogy olyan miniszter vezeti a tárcát, mint például a szlovákiai oktatásügyet, aki minden jel szerint nem sokat ért az iskola gondjaihoz. Mert ami ott történik, annak legfeljebb pártpolitikai értelme van. Szakmai szempontból az intézkedések nem egyszer erősen megkérdőjelezhetőek.
Itt van például a kisiskolák felszámolásának legújabb módja. Álnokabb valamit a nemzetiségi iskolák ellen aligha lehet kitalálni. A kisebbség minden téren, az iskolaügyben pedig többszörösen sebezhetőbb, ezt már nem kell kitalálni, régen tudjuk. És tudják ők is – azért csinálják. A gazdasági érvek, amelyekre hivatkoznak? Ugyan már! Lehet abszolút számokkal handabandázni, ami a kispénzű átlagembernek rém soknak tűnhet, ám az állam nem ezen veszít. Vagy elfelejtették már az illetékesek (esetleg nem is tudták?), hogy a legjobb invesztíció a művelődésbe befektetett pénz? Sajnos a gazdaságosság általánosan elfogadott kritérium lett – olyan értelemben, hogy ami olcsóbb az jobb. Ha valaki netán mégsem azt, hanem egy drágább változatot választ, azonnal a nyakára másznak, szemrehányással illetik, és úgy bánnak vele, mintha elitta volna a pénzt. Pedig azt is lehetne már tudni, hogy a minőség drága. A minőségért fizetni kell. A cégek a konkurenciaképesség miatt a különböző megmérettetésben úgy srófolják le az árakat, hogy az a minőség rovására megy. Aztán utólag meg kiderül, hogy ezért-azért mégis többet kell fizetni. Ám az iskola nem lehet bóvli! Amit e téren utólag fizetni kell, az jóval meghaladja egy olcsó híd építésének utólagos pénzelését. Az iskolában eleve kiváló minőséget kell nyújtani! Mert ellenkező esetben az egész lakosság műveltsége is bóvli lesz! Ezt akarjuk? Pontosabban: ezt akarják?
Ősrégi tapasztalat: ami jó, ami bevált, ami gyümölcsöző, azon nem kell változtatni csak azért, mert a változás lett a divat, mert szélhámos módon azt állítják egyesek, hogy változás az élet, vagyis csak akkor van haladás, ha változtatunk. De az isten szerelmére: nézzük már meg, mit akarunk megváltoztatni! Nézzük már meg, vajon a régi, bevált módszer helyett valóban jobbat tudunk-e bevezetni! Az oktatás, a nevelés a társadalom legkonzervatívabb eleme, éppen azért, mert azon épít, ami jó, ami bevált, azt adjuk tovább. Az ilyet csak nagyon lassan és óvatosan lehet megváltoztatni: nem csupán a gyerekek miatt, akik, ne felejtsük: gyerekek, nem kísérleti nyulak. A változásoknál a pedagógusokra is tekintettel kell lenni. Végül is nem várható el a tanítóktól, hogy az aktuális politika (és divat) elvárásainak megfelelően minden kormány-, illetve miniszterváltás után más megváltó módszerek szakavatott szolgai végrehajtói legyenek.
Ami a PISA-felmérést illeti: az bizonyos kritériumok szerint történik, s bármennyire igyekeznek, a szubjektív tényezőket nem lehet kizárni (s ez nem csupán a megoldandó feladatra vonatkozik, hanem bizonyos nemzeti specifikumra is, egyéb „félrevezető” tényezőről nem is beszélve). De: a lengyelek ezen a skálán lassan fölfelé kúsznak. Egy nem is megvetendő érv szerint azért, mert évek óta, bármilyen kormány volt, nem nyúltak az iskolarendszerhez. Nyilván tudják, hogy a nevelés egy hosszú folyamat, amely nem tűr kapkodást, amely nem bírja az állandó nyugtalanságot és bizonytalanságot, hanem ellenkezőleg folyamatosságra és következetességre van szüksége. Az iskola ne legyen kicsi! A kisiskola is lehet nagy! Aki ezt nem tudja biztosítani, menjen inkább krumplit kapálni, ott föltehetően nem tudja bántani az iskolát.
Aich Péter, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42985,42891,42812,42796″}
