Február 11-én, szerdán Hegedűs D. Géza, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművész, rendező, egyetemi docens volt az e havi Kikötő – Polgári Szalon rendezvényest vendége. Az esemény a komáromi Selye János Gimnázium aulájában valósult meg. Azt est házigazdája és a beszélgetés moderátora Bödők Gergely történész volt.
Hegedűs D. Géza a beszélgetés elején kiemelte, nagyon örül, hogy itt lehet a Felvidéken, azon belül is a Csallóközben. Megjegyezte, hogy 1987 óta tanít a Színművészi Egyetemen, s ez alatt a harmincnyolc esztendő alatt – ami közel nyolc generációnak felel meg – majdnem minden osztályában volt csallóközi, vagy Komárom szűkebb környezetéből származású növendéke.
Jelenleg két végzős növendéke is erről a csodálatos tájról származik, nevezetesen Gál Réka Ágota és Bukovszky Orsolya, de a korábbi osztályaiba járt többek között Kaszás Attila (akivel nem sokkal később együtt is játszott), Lajos András és Csémy Balázs is. A felsorolt növendékek mellett pedig több kollégája és barátja is a Felvidék ezen részéről származik, és érdekességként megemlítette, hogy a felesége nagyapja, Hegedűs Sándor pedig a Dunaszerdahelyhez közeli Pozsonyeperjes községben nevelkedett.
Tavaly szeptemberben a nemzet színészei legújabb és egyben második legfiatalabb tagjának választották. Megjegyezte, hogy előtte soha nem foglalkoztatta őt ez a kérdés, nem gondolta, hogy ez egyszer megtörténhet vele. Éppen a „Liliomfi” című darabot próbálták a Vígszínházban, amikor két jelenet között megcsörrent a telefonja, és a vonal túlsó végén lévő Vidnyánszky Attila, a Magyar Nemzeti Színház igazgatója közölte vele, hogy a nemzet színészei őt választották maguk mellé új tagnak. Megköszönte, majd első lépésként a feleségét hívta, ugyanakkor a szüleire és a mestereire gondolt, akik már nem élnek. Ezt követően rögtön ment is vissza próbálni, de nagyon örült az elismerésnek, s az eddig elnyert díjait mind nagy megtiszteltetésnek tartja.
Hegedűs D. Géza (balra) és Bödők Gergely (jobbra) (Fotó: Bartalos Nikolas)
1975 óta – idén ötven esztendeje – tagja a Vígszínháznak, amely 1896-ban alakult, és büszke arra, hogy az ő életműve is része ennek a nagyon hosszú és sikeres színháztörténetnek, hiszen előtte is, a hatalmas időfolyamban óriási művészek és alkotók „tették a dolgukat” a színházért. Megjegyezte, hogy az alkotóerőnk tejében is, amikor azt hisszük, hogy velünk van tele a világ, mi töltjük ki a színpadot, akkor is szerénynek kell maradni. Ő maga úgy érzi, hogy egyaránt felelősséggel tartozik a pályatársainak, valamint a közönségnek is, mivel kölcsönösen fontosak egymásnak.
A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja a Kelet-Magyarországon elterülő Ibrányból származik, és gyermekkorának legelső emlékképeként azt őrzi, hogy a nagyanyja (vagy az édesanyja) ölében ül egy szekéren, a lovakat Dani bátyja hajtja, közösen mennek ki a Tisza partjára, mely folyó a szülőfaluja határában pár kilométerre folyik, és közben süt a nap. Megjegyezte, hogy fontosak az emlékeink, hiszen „ezekből vagyunk”, és minden ember tele van sok-sok regénnyel, novellával és drámával is.
Hegedűs D. Géza a közönség tagjait is bevonta a beszélgetésbe (Fotó: Bartalos Nikolas)
Kiemelte, hogy ő maga szorongó típus, és ez a szorongás évtizedek távlatából soha nem is múlt el. A szorongás az ő ereje, s ugyanezt korábban Ady Endre is leírta egyik versében.
„A szorongás az erőm, abból táplálkozom, mert azt le kell győzni, és ha legyőzőm, akkor magabiztos vagyok a színpadon, uralok mindent. Akkor nincs miért szorongani, hisz én működtetem azt a szituációt és azt a világot, amit én teremtek meg” –
fejtette ki, majd nevetve megjegyezte a közönségnek, hogy színházból kilépve ugyanúgy szorong tovább.
Hegedűs D. Géza arra a kérdésre, kiket tart igazán mestereinek, és mi az, amit tanult tőlük, azt felelte, hogy nemrégiben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia felkérte őt, hogy tartson egy székfoglalót, s akkor úgy gondolta, hogy ebben a „macsó világban” – amikor mindig a férfiak tolják előre magukat, a férfiak beszélnek férfiakról – ő bizony a nőkről fog beszélni. Előadásának a „Három színészkirálynők” címet adta. Psota Irénről, Ruttkai Éváról, valamint Törőcsík Mariról beszélt, a róluk készült könyveket elemezte, az ő személyes gondolataikat prezentálta, s elmondta, hogy milyen nagy hatással voltak rá.
Volt egy időszak, amikor harminc esztendős korában majdnem eltávolodott a színészi pályától, ám megjegyezte, hogy nincs olyan hivatás, ahol valaki mélyen és odaadóan jelen van, s később ne ütközzön a korlátaiba. Az emberi élet nem olyan, mint egy rakéta, hogy egyenesen megy felfelé, majd körberepül.
Az ember egy drámai lény, és az is hozzátartozik az egészhez, hogy amikor igazán élünk és tesszük a dolgunkat, akkor beleütközünk valami nehézségbe, akár a magánéletben vagy a színpadon. Utána jön a szorongás, és olyankor a jövőbe tekintve elgondolkodik az ember. Azon a ponton ő maga gyermekorvos szeretett volna lenni, de nem sokkal később az „Éjjeli ügyelet” című darabban egy orvost játszott, ahol „kijárt egy szakorvosi kurzust”, és már nem akart többé orvos lenni
– mondta nevetve.
A nemzet színésze Mikszáth Kálmán művéből olvas fel (Fotó: Bartalos Nikolas)
Legalább százötven szerep fűződik a nevéhez. Arra a kérdésre, hogy pályája mely alakításait, szerepeit tekinti a legfontosabbaknak, megjegyezte, árulónak tartaná magát, ha egyet-egyet kiemelne a szerepei közül, ugyanis szerinte mindig a legközelebbi szerepek a legfontosabbak, viszont ugyanolyan jelentősnek tartja mindegyiket.
„Minden szerepem fontos, egyiket sem én választottam, mindegyiket valaki rám osztotta. Nekem pedig a szerződésemben van, hogy kötelességem a legjobb tudásom és tehetségem szerint eljátszani”
– emelte ki.
A nemzet színésze az esemény folyamán nem csupán a beszélgetőest moderátorával, Bödők Gergellyel beszélgetett, hanem a közönséggel is. A színpadról többször kiszólt hozzájuk, kérdéseket tett fel nekik, sőt, egy alkalommal saját maga is lefáradt közéjük, és az általa kiválasztott személyekkel – játékosan – versrészleteket olvastatott fel.
A közönség egy része (Fotó: Bartalos Nikolas)
A beszélgetés végén a színművész az egyik kedvenc könyvéből, Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című művéből egy részletet olvasott fel a közönségnek, mely „a nagy magyar mesemondó” temetésével volt kapcsolatos. A részletben elhangzott többek között, hogy „a temetés utolsó szónoka, a komáromi Tuba János egy láda komáromi földet is hozott magával, amit a sírba lebocsátott”.
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
