Az 1849-es tavaszi hadjárat győztes csatáját 1849. április 19-én vívta a magyar fősereg első, harmadik és hetedik hadteste, Klapka György, Damjanich János és Gáspár András tábornokok vezetésével a Nyitra vonalát védő Ludwig von Wohlgemuth altábornagy csapatai ellen.
Az 1848-49-es magyar szabadságharc egyik legjelentősebb ütközete zajlott a magyar honvédek és a császári csapatok között a Nagysalló melletti a hölvényi erdőnél. A Klapka György tábornok által vezetett magyar nemzetőrök hősies helytállással arattak győzelmet a túlerőben lévő császári csapatok felett.
Balázs Luca énekel Madocsai András gitárkíséretével (Fotó: Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
Ennek a jelentős eseménynek a helyszínén, a nagysallói emlékműnél gyülekezett az emlékező közösség április utolsó vasárnapján. A helyiek mellett a közeli és a távolabbi térségből, valamint az anyaországból érkezők közösen emlékeztek a 176 évvel ezelőtt történt eseményekre.
A nemzeti értékeket őrző Csemadok Nagysallói Alapszervezete évről évre megemlékezik a tavaszi hadjárat győztes csatájáról, közösen a nagysallói magyar iskolával.
A dicső ütközet emlékére rendezett ünnepség a Bars megye közössége által 1876-ban állított gránit emlékoszlopnál vette kezdetét a főút melletti emlékparkban.
A nagysallói magyar iskola diákjai
Az obeliszk büszkén emelkedik a magasba, teljesítve küldetését hirdeti a magyar történelem dicső eseményét, mit sem tudva arról, hogy Nagysalló, a magyar hadtörténelem jelentős helyszíne épp a napokban veszíti el magyar iskoláját, mellyel romba dől a község egyik magyarságot őrző alappillére.
Bár az emlékmű intő jelként áll a mai kor nemzedéke előtt, figyelmeztetve az ősök vitézségére, melyet a nemzet és a haza védelmében tanúsítottak, mégsem kerülhető meg az a tény, hogy az idei év tavaszán egyetlen elsőst sem írattak be a nagysallói magyar tannyelvű tanintézménybe, amely ennek a tanévnek a bezárásával befejezi működését, annak ellenére, hogy az iskola pedagógusai mindent megtettek a színvonalas oktatásért.
Emlékezők a szabadságharc nagysallói emlékművénél
A történelmi megemlékezés ünnepi beszédét Tóth Gábor, a nagysallói magyar tanítási nyelvű alapiskola igazgatója mondta,
emlékezve a márciusi ifjak bátor helytállására és a magyar szabadság elszánt honvédseregére,
majd így folytatta gondolatait:
„Igazából könnyű dolgunk van ma, mert könnyű dolguk van a kései ünneplőknek. Jól bejáratott másfél évszázados hagyományt követünk, évről évre, tavaszról tavaszra. De emlékezés közben vajon hányan tesszük fel a kérdést: Kik lennénk mi a forradalomban, a szabadságharcban, hol és melyik oldalon állnánk? Védenénk a tegnap kényelemét, vagy mernénk küzdeni valami újért, valami teljesen bizonytalanért? Lenne-e bátorságunk kardot ragadni, feladni addigi nyugodt életünket egy kétséges forradalmi kalandért, vagy otthagyni a birtokot, hogy egy veszélyes csatában rohamot vezényeljünk, vagy otthagyni a családot, gyereket, hogy sárban, hóban ágyútalpat vonszoljunk? Nem tudom. De igazából nekünk nem is kell ezekre a kérdésekre válaszolnunk, pontosabban nem ezekre a kérdésekre kell felelnünk, mert mi egy más korba, más körülmények közé születtünk. Nekünk más utat jelölt ki az Úr, más feladatot szánt, nekünk más harcot kell megvívnunk. És hogy abban helyt állunk, álltunk-e? Erre a kérdésre már igenis nekünk kell felelnünk. Megfeleltünk?” – tette fel a kérdéseket Tóth Gábor, majd így folytatta:
A nagysallói református temetőben Tóth Gábor és Pálmai József esztergomi tanár
„Immár több mint 20 éve, hogy minden év áprilisában, Önök elé állok, s szólok Önökhöz. E két évtizede tartó megbízatásomnak nem titkolt célja az volt, illetve ma is az, hogy az 1849. április 19-i csodálatos nagysallói diadal emlékünnepsége ne váljon különböző politikai nézetek csataterévé. És én mindig igyekeztem eme elképzelésnek, célnak eleget tenni.
A 176 évvel ezelőtt megvívott nagysallói ütközet a magyar seregeknek a dicső tavaszi hadjárat egyik legcsodálatosabb győzelmét hozta.
Büszkeséggel és hálás szívvel gondolunk vissza a nagysallói hősökre, akik Bátory-Schulcz Bódog dandárparancsnok ilyen lelkesítő szavai után indultak a csatába: »Ti ifjú, hős harczosai Barsmegyének! Itt, szülőföldünk szívében, ezer lépésre áll tőlünk az ellenség Nagy-Sallón! Ti, kiknek hős tetteit a távol folyó Bodrog, Tisza s Duna partjai hirdetik, ahhoz hasonlót tanúsítsatok hazátok bölcsőjében is. Én meg vagyok arról győződve, hogy a mai győzelem babérát senki tőletek el nem ragadja, s egy lelkes szuronyroham pár percz alatt birtokunkba ejtendi Nagy-Sallót. Előre, indulj!«
Az emlékezés koszorúit az ifjúság is elhelyezi a síremléken
S elindultak! Át a folyón, a Garam viszonylag sekély, ám gyors sodrású vizén… nagy megpróbáltatások közepette…” – emlékezett Tóth Gábor, iskolaigazgató.
Az ünnepségen szerepeltek a magyar iskola diákjai: Šimko Emma, Tóth Boglárka, Porubszky Sofia, Vízi Dorina, valamint a korábbi tanítványok közül Hőnyi Rebeka és Dora Mónika. Énekelt a nagyölvedi Balázs Luca Madocsai András gitárkíséretével.
A közös sírhely, ahol közel 700 honvéd alussza örök álmát
Az emlékezők elhelyezték a kegyelet virágait és koszorúit az obeliszknél, majd a Szózat eléneklése után a református temetőbe vonultak, az 1849-es csatában elesett honvédek síremlékéhez, ahol versekkel, énekkel, virágok és koszorúk elhelyezésével emlékeztek, majd a nemzeti imádság eléneklésével zárult a történelmi megemlékezés.
Az emlékezések helyszínein díszőrséget álltak a Rády József Tolna Megyei Huszárbandérium tagjai.
Az 1849. április 19-én vívott ütközetben a magyar csapatok veszteségét Klapka György 600 főre, míg Gelich Richárd honvédtiszt, szakíró 700 főre becsülte. A sebesülteket a lévai kórházba szállították, míg az elesett honvédeket közös sírba temették.
A református temetői emlékoszlopot a Csemadok helyi alapszervezete 2008-ban felújította, és az eredeti szöveget vésették a megújult emléktáblára, mely így emlékeztet 176 év távlatából: „1849. április 19-én elvérzett dicső honvédek itt nyugosznak e kő alatt egy közös sírban. Íme így becsüli meg a hálás utókor azoknak az emlékét, akik a hazaszeretettel lángoló szívvel áldozták fel egykori fiatal életüket a szabadságért a nemzet alkotmányáért. A kegyelet és emlékezés virágai sohasem hervadnak el sírjuk felett, mert mindig friss harmattal öntözi azt a nemzet hálája. Áldás, béke poraikra. E sírkövet állíttatta Vida János 1910-ik évben.”
Medve Imre festménye a nagysallói csatáról, 1851 (Fotó: Wikipédia)
Berényi Kornélia/Felvidék.ma
