Lehet-e valaki – egyén vagy népcsoport – kisebbségi? Lehet-e a magyar nemzetnek önmagával határos magyar nemzeti kisebbsége? Lehet-e valaki kisebbségi a saját szülőföldjén? Sajnos – a 20. század abszurditásai folytán – lehet. Mégis, az a nép, az a nemzet, amely ezt a megkülönböztető „státust”, hamis politikai bélyeget, mint végleges helyzetet elfogadja, illetve e félrevezető rezervátum-tudattal, annak következményeivel képes, illetve hajlamos élni, az lemond arról, hogy méltósággal és csonkítatlan szabadsággal élő öntörvényű nemzet legyen – következésképpen lépéseket tesz önmaga lefokozására, illetve felszámolására.
Vajon ha egy nemzetet, mint sajátos nyelvi és kulturális univerzumot az emberi test csodálatos mikrokozmoszához hasonlítjuk, s ennek a tökéletes, organikus egésznek, a testnek levágjuk a két kezét és a két lábát, ép marad-e a megcsonkított test és benne a lélek, ha egyszer az ép test élteti a lelket, s az éltető lélek biztosítja az ép testet? Továbbá: nem halnak-e el a levágott végtagok, ha nem varrjuk vissza a megsebzett testhez, hogy az visszanyerje ép lelkét? Vajon beszélhetünk-e a levágott kezek és lábak esetében „kisebbségi végtagokról”, vagy külön életet élő kézről és lábról, amelyektől ráadásul azt várják, hogy lojális legyen ahhoz, aki levágta őket az élő és lélegző testről, illetve aki akadályozza azok visszavarrását a testhez? Nem úgy van-e, hogy kisebbséginek nevezni egy emberi méltóságát őrző és óvó egyént vagy ilyen egyének közösségét eleve bántó, mert e szó – kisebbségi – magában hordozza a kevesebbet, az alacsonyrendűbbet a magasabbrendűvel, a másodlagost az elsőrangúval szemben, így – a logika ezt kívánja – az alacsonyrendűt bele kell olvasztani a magasabbrendűbe, a másodlagost az elsőrangúba – s már itt is vagyunk a fajelméletnél, uram bocsá’, a népirtásnál.
Ilyen és hasonló gondolatok motoszkáltak a fejemben, amikor a posta nemrégiben egy gyerekkori barátom, Papp Zoltán könyvét kézbesítette számomra. A címe: Népirtás Felvidéken. Belelapozva a munkába, annak 26. oldalán ilyen személyes sorokra bukkantam: „Emlékszem, mennyire meglepett, mikor az egyik szomszéd fiú, aki játszótársnak nem volt elég vad, áthívott kis szobájába, és rövid értekezést tartott nekem Villonról. Ma több verseskötetes költőnk ő, Kulcsár Ferenc.”
Hogy mi köze van ennek a népirtáshoz? Semmi. Annál inkább az azzal való öntudatos szembeforduláshoz, leszögezve, hogy nem kérünk azokból a „brüsszeli jakobinus gyűlésben ülő Robespierre-ekből”, akik gyűlölik a kereszténység – család – nemzet hármasságának kétezer éves etikáját, ezért le akarják azt rombolni. A mi hazánk a Kultúra kell legyen, az az Európa, melyben minden egyén és minden nemzet érték és méltóság, aki és amely minden időben őrzi szuverenitását és tétovázás nélkül cselekszik elrabolt autonómiája visszanyeréséért.
Barátom könyve azzal indul, hogy megfogalmazza: „Felvidéknek vagy Felső-Magyarországnak nevezték már a középkorban is Magyarország északi megyéit, kifejezetten a könnyebb tájékozódás céljából. A mai Felvidék egy 20. századi képződmény, amely a Csehszlovákiához csatolt magyarlakta területet jelenti. Felvidéki magyarnak pedig Csehszlovákia, utóbb Szlovákia, magát magyarnak valló lakosait nevezzük. Idegen fennhatóság alá kényszerített minket egy nemzetközi bűnszövetkezet, egy nagyhatalmi diktátum, mikor teljesen értelmetlen perverzitással szabdalták szét, ítélték halálra Magyarországot, sok millió magyart juttatva kisebbségi sorsba saját szülőföldjükön. Igaz, ugyanezzel a diktátummal kötelezték az újonnan alakított országokat az emberi jogok csorbítatlan betartására.”
Barátom könyve voltaképpen az utóbbi mondattal való visszaéléseket tárgyalja. Azokat a cáfolhatatlan tényeket, melyek végül is „népirtásnak” nevezhető eredményekhez vezettek. „A csehek és a szlovákok – írja – teljesen tudatosan és nyíltan, minden lehetőt megtettek, hogy tiszta nemzetállamot hozzanak létre. Tették ezt olyan kitartással, amire az állatok világában csak a hiénák képesek. Ha pedig valakik egy közösség megsemmisítésére törekednek, azt népirtásnak hívjuk, amelyeknek felelősei is ismertek.” A könyv mindezt cáfolhatatlan tényekkel támasztja alá: Trianon után Csehszlovákiában „lehetetlenné tették a közigazgatásban dolgozó magyarok munkáját, kivándorlásra kényszerítve őket. Egyetemeket, főiskolákat, középiskolákat zártak be, a tanárok kivándoroltak. A konfiskációval elüldözték a földbirtokosokat, gyárosokat. 45-ben, akit csak tudtak, gulágra hurcoltattak az oroszokkal. Bezárták a magyar iskolákat. Kollektív bűnösséggel vádolva, kollektív jogfosztottsággal sújtották a magyarokat. Aljas, hazug elméletekkel reszlovakizációra kényszerítették a magyarság nagy részét. Kitelepítettek Csehországba és Magyarországra kb. 130 000 magyart. Elírták vezetékneveiket, nem engedtek anyakönyvezni magyar keresztneveket. Nem ismerek egyetlen népet sem, amely a szülőföldjén semmisül meg olyan félelmetes gyorsasággal, mint mi, idegen országba kényszerített magyarok.”
Figyeljünk jól az árulkodó, könyörtelen számokra! 1890-ben a mai Szlovákia területén 1 663 481 szlovák és 588 367 magyar élt. 2001-ben ugyanezen a területen 4 614 854 szlovák és 520 528 magyar lakott. Amíg a két évszám között a szlovákok száma 2 981 373 fővel nőtt, a magyarok száma 67 839 fővel csökkent (azóta még ijesztőbb lett a romlás!) Holott a felvidéki magyarok számának csökkenése arányában 2001-re a szlovákok létszámának 1 445 141-re kellett volna csökkennie, vagy fordítva: a magyarokénak kellett volna 1 662 234 főre gyarapodnia. Hová tűnt hát a hiányzó 1 000 000 magyar? „Ezeket az adatokat naponta a trianoni döntők orra alá kellene dörzsölni” – szögezi le a barátom! Hiszen mindez Európa szégyene is, csak éppen Európának – élén a magukat szocialistának, liberálisnak és zöldnek hazudó farizeusokkal és jakobinusokkal – nincsen szégyenérzete. Így hiába is várjuk – bár megérdemelnénk –, hogy Európa „térden állva kérjen bocsánatot tőlünk”, s mindent megtegyen rohamos fogyásunk megállítása érdekében.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45925″}