Karácsonykor jobban érezzük ezt. De ha mindig szemünk előtt tartanánk, egyre inkább növekedne szeretetünk.
József Attila csodálatos sorokkal sürgeti a szeretet tüzének megrakását:
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hogy melegednének az emberek…
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hisz zúzmarás a város, a berek,
fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
és rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
hogy fölmelegednének az emberek.”
Igaz, szinte mindenki hirdeti: meg kellene rakni a szeretet tüzét. Nem létezik azonban olyan szeretet-tűz, amelyet elrejtve rakhatnánk, hogy ne lássa senki. Ha elrejtjük, nem melegedhetnek mellette az emberek, ezért ez csak az önszeretet bűnös tüze lehet. Melegét mindenkinek kell élveznie! Inkább ne is szóljunk a szeretet tüzéről, hanem csak lassanként, egyenként rakjunk rá. Ha mindenki hozzájárul, lángra lobban ez a tűz.
Ma lélekben odatérdelünk a betlehemi jászol mellé s gyertyát gyújtunk. Mennyit is kellene gyújtanunk? Több mint kétezret. Hiszen Jézus sok évszázaddal ezelőtt született. De gyújtsunk inkább gyertyát egymásnak. A szeretet gyertyáit. Hogy a szeretet ne csak egy-két napig tartson. Jó lenne, ha az év minden napján éghetne ez a gyertya.
A béke és a szeretet ünnepének nevezik a karácsonyt. Igen! Béke és szeretet. Semmi sem fontosabb ennél. Csak az a kár, úgy, ahogyan a fenyőfákon kialszanak a gyertyák, ahogyan a születésnapi tortán elfújják azokat, úgy múlik el a béke- és szeretetvágy is.
Tudjuk, ez a karácsony sem változtatja meg mindenki életét. Marad a rossz, a harag, a békétlenség, a háború. Marad, mert nem tudunk felnőni ahhoz, hogy Krisztust teljesen, a hétköznapokban is befogadjuk. És mégis! Jó dolog, hogy vannak ünnepnapok. Boldog az az ember, aki tud ünnepelni. Igaz, sok ember személyes életében az ünnepbe üröm is vegyül: vannak csonka családok, magányos emberek, szeretetre vágyó idősek és fiatalok. Vannak elhagyottak. Őróluk se feledkezzünk meg!
Hitünk szárnyakat kínál: ha rátekintünk a betlehemi jászolban fekvő Kisdedre, utána mindjárt fölfelé kell néznünk. Ha rátekintünk Jézusra, el kell, hogy felejtsük az élet nehézségeit, legalább ideig-óráig megint lelkesednünk kell. Hiszen az ember nem élhet lelkesedés nélkül. Mert ha ez nélkül él, akkor valójában már halott.
Ez az az ünnep, amikor baráti jobbot kell nyújtanunk egymásnak, a hosszú idő óta haragosoknak ki kell békülniük egymással, a barátságnak még önzetlenebbé és még erősebbé kell válnia! El kell indulnunk egymás felé, hogy a jászolnál egymásra találhassunk. Mert hiába fogjuk keresni a jászolban az isteni Kisdedet, csupán egy gipszfigurát, egy szobrocskát találunk ott, ha nem keressük egymás felé az utat…
Lelkünkben visszhangzik az angyalok éneke: „Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek!” Az Istennel való béke minden békének oka és alapja. Ezért kell oly sokszor hangoztatnunk, hogy hiába született volna Krisztus akár ezerszer is Betlehemben, ha az emberek szívében nem születik meg, mit sem használ nekünk!
Isten Fia a születéssel magára vállalta a mi rövidke életünket, betegségeinket, fájdalmainkat és szenvedéseinket, gondjainkat és bajainkat. Nemcsak a mindenkitől dédelgetett gyermek sorsát vállalta magára, hanem a későbbi keresztet is. Nekünk is vállalnunk kell saját életünk nehézségeit, s olykor fel kell vállalnunk a mások életének nehézségeit is. El kell vállalnunk, hogy szembenézzünk mindazzal, ami fenyegetheti hitünket, nemzetünket.
Nem szabad megengednünk, hogy a karácsony csak egy múló hangulat legyen bennünk. A karácsonyfát majd kidobjuk, de a karácsony üzenetét ne dobjuk a szemétbe! Vállaljuk Krisztus örömét. Már most, már ma éljünk szebben és jobban. 
Szívleljük meg a költő biztatását:
„Induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni
a jóságot még ma
el kéne kezdeni
óh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni.”
DDDr. Herdics György c. apát, tb. kanonok, Felvidék.ma
