Duray Miklós szeptember 20-án előadást tartott Budapesten, a Polgárok Házában. Az alábbiakban az előadásának átdolgozott, bővített szövegét közöljük, mert a téma szorosan összefügg Csehszlovákia megalakulásának mai 90. évfordulójával.
Trianon: tragédia, sérelem, fájdalom, jelenség, rögeszme, teher, félelem, görcs, tévút, ellenségkép… kiűzetés, jogfosztottság, hontalanság, hazátlanság, kitelepítés, széttelepítés, lakosságcsere, menekülés, bujkálás, emberkereskedelem, kirekesztettség, másodrendűség, megalázottság… elviselhetetlen teher, némaság, bezárkózottság, esélytelenség, szegénység, munkanélküliség, menekülés, feladás… kiúttalanság… dac? ellenállás? engedetlenség? elutasítás?…
Mindinkább úgy érzem, mintha Trianon egy hatalmas örvény lenne két vagy több folyó egybeömlésének torkolatában, melyből nem szabadulhatunk, mert egyre lejjebb húz, nincs aljzata, nincs, amitől elrugaszkodhatnánk, csak a víz sergésében kalimpáló, rugdalózó lábak vannak, amelyekről nem tudni, minket rúgnak-e, egymást rugdossuk, vagy mindannyian kétségbeesetten ki akarunk úszni a forgatagból.
A trianoni békeszerződésnek nevezett diktátum sokmilliónyi áldozatainak egyikeként úgy érzem, hogy ez a rémtörténetnek is beillő döntés a XX. század elején egy olyan nagy tragédia-sorozatnak a nyitánya volt, mely következményei miatt – az új évszázadba átnyúlva – az elmúlt száz év egyik legnagyobb tragédiájává terebélyesedett, mert a legtöbb fájdalomból, legtöbb csalódásból, legtöbb félelemből, legtöbb görcsből, legtöbb hazugságból, legtöbb érzelmi és érdeki rétegből állt össze, mégsem váltott ki irántunk semmiféle együttérzést, sőt, az egyedüllétünk vált általa nyomasztóbbá.
Tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy csak azért köthető ennyi hiób tartalmú érzés Trianonhoz, mert bennünket, magyarokat sújtott leginkább. Bizony, tévedés lenne ezt hinnünk, hiszen a túloldalon állókat, a nyerteseit is sújtotta, máig görcsbe rántja, félelmekkel tölti el őket, és nekik is rossz éjszakáik vannak tőle, még ha más okból is, mint nekünk, magyaroknak. A mi Trianon-görcseink egyértelműek, mint a pofon: akit megcsonkítottak, annak hiányzik a végtagja. De a csonkolók lelkileg sokkal bonyolultabb helyzetben vannak, mint az áldozat, mert folyamatosan hazudniuk kell, hogy ők bizony nem csonkoltak, hanem gyógyítottak, igazságot tettek; bizonygatniuk kell cselekedetük helyes voltát és jogosságát, rejtegetniük kell az igazi céljaikat, s úgy kell azonosulniuk e célokkal, hogy pont az ellenkezőjüket látassák, egyébként saját státusukat kellene kétségbe vonniuk.
Trianon Európának egy nagy, fejlődőképes, mintegy ötvenmillió embernek életteret és megélhetést adó területén változtatta meg az emberek jelenét és jövőjét, nagyrész tönkretéve déd- és nagyszüleink meg édes szüleink életét, hazugsággal váltotta fel a nyertesek és a vesztesek történelmi múltját, mérgezi a most élők jelenét, valamint gyermekeink jövőjét és részben a velünk szomszéd nemzetek sorsát is, hiszen ezeknek egy része hajlamos a világról ugyanúgy vélekedni, mint sokan közülünk.
Mert ne higgyük, hogy a túloldalon mindenki gazember. Akik beleszülettek egy helyzetbe, melyről folyamatosan azt mondják nekik, hogy ez mindig is így volt, azt ők természetesnek veszik. Akár magunk is ellenségeinkké tehetjük őket, ha durván akarjuk őket ráébreszteni igaznak vélt tévedésük fonákjára. De tudatosan is ellenségeinkké tehetik őket, nehogy felülkerekedjék bennük a tények tisztelete és a valóság helyes megítélése. Ennek a helyzetnek van a gazdasági és a napi politikával csak közvetve összefüggő vonulata is: a múlt átírása, ennek pedig egyetlen célja a jelennek a hatalmi politika szerinti igazolása – ebben a törekvésben van kódolva az összes gyűlölet forrása.
A trianoni tragédiát nem lehet egyoldalúan értelmezni. Gyökereinél látnunk kell a magyar politika félreismeréseit is, melyek a Bach-korszak polgárosodó magyar középrétegének a hatalomból való kizártságából és a feltörekvő, gazdagodni vágyó társadalmi rétegekben felgyülemlett türelmetlenségből erednek. Nagyrészt e két erőnek a nyomása kényszerítette arra a magyar politika akkori képviselőit, hogy az igazi közjogi, államjogi és társadalmi reformok helyett a pénz hatalmának és a látszólagos nemzetközi biztonság csábításának nyissanak teret. És bár ennek eredményéből maradt fenn néhány korabeli, csodálatos épület, ámde ugyanennek következménye ez az összeroncsolt jelen.
Nem vitatható, hogy 1867 után lendületesen modernizálódtunk, és az sem vitás, hogy ennek sok eredményére máig büszkék lehetünk, csak éppen a mai napig sem elemeztük, hogy vajon helyes volt-e ennek a folyamatnak a fő iránya. Hogy – miképp Arany János még a kiegyezés előtt írta – miféle volt „az időnek árja”, milyen volt az a „fősodor”, melyben „Szállva, ím, elsők között a sorban” vásznunk dagadt, s hajónk előre ment. Nagy törvényalkotási sikerként könyvelték el akkoron, 1879-ben az első, átfogó állampolgársági törvényt, de egyben megfosztották Kossuth Lajost magyar állampolgárságától, nyilván nem függetlenül attól, hogy ő meg 1849-ben a Habsburgokat fosztotta meg a successiótól. Lehet, hogy a magyar politikai osztály – egyéb alkuk fejében – fogadta el a császár és király emiatti bosszúvágyó kérelmét, de kideríthetetlen marad, hogy vajon nem azért is-e, mert akkoron Kossuth az állam és az ország modernizálásáról sokkal többet tudott, mint a politikát közjogi értelemben gyakorló politikus nemzettársai, beleértve Deák Ferencet és Eötvös Józsefet is. A Monarchia – magyar vezérlet alatt álló – külpolitikája a Habsburg Birodalomnak a védelmére kötött szerződést a Német Birodalommal, a Habsburg Birodalom lakosságának szláv és román népessége viszont idegen szövetségeket szőtt – éppen a birodalom felszámoltatására. Ez volt a trianoni döntésnek mint tragédiának az előjátéka.
Engedtessünk meg magunknak egy parányi visszaemlékezést arra, miképp árulta el a magyar politikai elit 1867-ben a reformkort. Kölcsey 1831-ben az országgyűlésben a lengyelországi orosz önkényre és térfoglalás veszélyére hívta fel a figyelmet, mert váteszként ezt a helyzetet a magyarokra veszélyt hozó, baljós jelként fogta fel. Oroszország Lengyelországon osztozkodó társa éppen a magyarországi reformok visszaszorítója, a Habsburg Birodalom volt, ugyanaz a hatalom, amely 1849-ben vérbe fojtotta a szabadságharcot a Lengyelország másik részét bitorló hatalomnak, Oroszországnak a segítségével. Ausztriával 1867-ben kiegyeztünk – és ez önmagában, a körülményektől függetlenül helyes volt – de ugyanekkor, a korábbiakhoz hasonlóan, mindkettejük, tehát Ausztria és Oroszország továbbra is uralta Lengyelország egy-egy részét, miközben már egymás ellen keresték a szövetségeseket. Ezért nem véletlen, hogy Lengyelországban a versailles-i békerendszer megszületését ünneplik, mi, magyarok pedig gyászoljuk.
Persze mindez nem mentség és nem vigasz, és talán nem is terhelő körülmény a trianoni döntéshozókra nézvést, inkább akként kell nézni, mint egy távolugró dobbantó deszkáját: nem függetleníthető a nekifutástól, de annak az elrugaszkodásnak a lenyomata van rajta, amelyben az ugrás ívének a kiinduló pontja található, ahol az előtte felhalmozott mozgási és helyzeti energia összesült.
Trianon magyar tragédiájától részben elvonatkoztatva tragédiának tekinthető az is, hogy ebben a nagy térségben élő népek, sorsuk, helyzetük, jövőjük átalakítására a térségen kívüli érdekeket állították csatasorba, illetve ezeknek az érdekeknek a hátán vonultak be vagy vissza a térségbe azt átrendezendő szándékkal, vagy éppen maradtak alul – mint mi – velük szemben. Az eredményét azonban együtt kell elviselnünk. A döntéssel létrehozott helyzet megtartása és megváltoztatása mindeddig csak külső segítséggel volt lehetséges, és ez ma sincs másképp. A kisantant sem volt eredményes, csak fojtogató, és a második világháború után már nem lehetett feltámasztani, hiába kísérelték meg ezt 1993-ban a szlovákok az ukránokkal, majd 1995-ben a románnokkal. És nekünk, magyaroknak sincs más lehetőségünk. Vagy velük, vagy sehogy. A külső segítség nekünk elsősorban ahhoz kell, hogy velük együtt lehessen megváltoztatni a jelenlegi helyzetünket.
Trianonnal kapcsolatosan két nagy félelemhalmaz találkozik: a visszarendeződéstől való félelem és a változtathatatlanságtól való félelem.
Oktalanság lenne azt gondolni, hogy ez a két félelem valódi ellentétpárként jelenik meg, hiszen tartalmuk a kérdés nemzetközi összefüggéseiben kiegészíti egymást.
Miből származik a visszarendezés félelme?
Nem az 1920 utáni magyarországi politika, a „mindent vissza” hangoztatásának szülöttje. Mindkét oldalon tudták, még ha nem vallották is be, hogy egy ilyen nagy, széles körű nemzetközi egyetértéssel hozott döntést legfeljebb módosítani lehet, de semmissé nyilvánítani semmiképp.
Akkor, mégis, mi az oka?
A szűklátókörű kapzsiság, mint a rossz bankáré, vagy a piramisjátékosé, aki nagy kamatot ígér, hogy minél többet zsebelhessen be a leleplezésének pillanatáig, amikor majd álruhában lelép. Ez Edvard Beneš esete. Csakhogy ennek a nagyban kereskedő, szatócs lelkületű csalónak olyan szerencséje volt, mint azoknak az amerikai milliomosoknak vagy milliárdosoknak, akiktől nem kérték számon alaptőkéjük eredetét. Sőt, túllépte az alvilág íratlan szabályát is: vádlójává vált az általa kiraboltaknak. Meglepő, hogy pont egy ilyen ember – a KGB volt ügynöke, akinek tartótisztje a szerencsétlen sorsú Pjotr Zubov volt – egy ilyen lett a modern cseh államiság egyik jelképe, T. G. Masarykkal. Holott a cseheknek inkább kárhoztatniuk kellene őt, hiszen egyike volt azoknak, akik a cseh nemzetet belemanőverezték a németek kiűzésének bűnébe és több mint negyven évre a szovjet-rendszerbe.
A visszarendeződés lehetősége a politológia nyelvére lefordítva annyit jelent: egy hatalmi törekvés határát nemcsak saját energiája szabja meg, hanem a vele kapcsolatos nemzetközi támogatás vagy ellenkezés is. Ennek tipikus példája Atatürk Törökországa. Elvetve az oszmán múltat, pragmatikusan a jelenre összpontosítva, megvédte a szultáni birodalom egy részét. Küzdelme akkor ért véget, amikor véget ért a harc társadalmi elfogadhatósága – mindkét oldal a végét járta, mert kivérzett.
A visszarendeződés elméletéhez kapcsolva ez úgy jelenik meg: hol, vagy miben lehet meghatározni a kiigazítás mértékét?
Ha igaz lenne a magyar irredentizmusról felállított sok hamis elmélet, akkor a maximumot a történelmi Magyarország helyreállításában lehetne meghatározni, a minimumot – mondjuk – az 1938 és 1940 közötti állapot jelentené. Csakhogy 1938 és 1940 között a rekonstrukció az etnikai elv szerint valósult meg, nem úgy, mint 1920-ban a „ki mennyit bír, annyit visz” rablói szabály szerint.
Mi miatt létezik tehát a visszarendezéstől tartó félelem?
Az elbitorlás jogosságának kétségbevonása miatt, ez önként és természetszerűen adódik a bitorlás legitimitásának bizonytalanságából.
Ez azt is jelenti, hogy máig sem enyhült az 1920-as álláspont. Ennek lényege, hogy mindazok a magyarok, akik akkor kívül rekesztettek a maradék Magyarországon, felőrlésre vannak ítélve. Ez az álláspont olvasható ki mindmáig a román, a szlovák, a szerb és sajnos már az ukrán állampolitikából is.
És miből áll a változtathatatlanság bénító és jóformán minden cselekvést hiábavalónak láttató görcse?
Ez legelőször egy lelkiállapotként jelent meg, mely a II. világháború idején, nem sokkal a német–szovjet front felállása után kezdett kialakulni a magyar politikában, de társadalmi méretűvé a háború után vált. Ma már legendaként is mesélhető (pedig nem az), hogy a háborúnak ebben a szakaszában, 1941 karácsonya előtt Horthy Miklós kormányzó Pozsonyba küldte a korábbi Prágai Magyar Hírlap főszerkesztőjét, küldetésének idején már budapesti kormánypárti lapszerkesztőt, Szvatkó Pált, hogy tájékoztassa a szlovákiai magyar vezetőket: Hitler el fogja veszíteni a háborút, és minden visszarendeződik az 1938 novembere előtti állapotba. A Szlovákiában maradt magyarok politikusai ehhez tartsák magukat. A teljes visszarendeződés lehetőségével kapcsolatban nem zárták ki a rekonstruálódó csehszlovák hatalom részéről fellépő bosszút sem, az ellen pedig a magyar politika eszköztelen, mert nem szakadhat ki a tengelyhatalmak szövetségéből, és ennek minden következményét vállalnia kell.
A változtathatatlanság démona azonban később, 1945-ben már össztársadalmi félelemként telepedett meg a magyar lelkekben, és ez a mai napig tart. A magyarok félelemérzésének oka a győztesek félelemkeltése volt. Azt arra alapozták, hogy minden magyar bűnös, mert nem fogadta béketűréssel a trianoni döntést, revíziót követelt, és ez idézte elő a II. világháborút. A magyarok ezért árulók, bűnösök és minden eszközzel büntethetők. Ha pedig a háborút lezáró „nácitlanító” rendelkezéseknek bármelyikét kétségbe vonják, veszélyeztetik az európai békét. Ez az álláspont ma, 2008-ban is érvényes, de ez már nem is ördögi körhöz, hanem a gyilkosoknak a hulla fölötti össztáncszerű kéjelgéséhez hasonlítható.
A változtathatatlanság démonának ereje a félelemben, a tehetetlenségben, az eszköztelenségben, a szellemi és tevőleges akarat hiányának együttes megnyilvánulásában rejlik.
Térjünk át azonban a valóság lehetetlenségének létező világából a lehetséges valótlanság képzelt világába.
Mi kellene ahhoz, hogy ez az állandósultnak látszó helyzet a változás felé mozdulhasson el? Mi történt vagy mi nem történt a II. világháború vége óta ebben az ügyben?
Négy részletben lehet vizsgálni ezt a kérdéshalmazt.
Az egyik része a területbirtoklás ügye, tehát az államhatár kérdése. A másik, az elszakított nemzetrészek bitorlása, azaz az eredetileg magyar állami fennhatóságból más állam fennhatóságába került területeket lakó magyarok helyzete – fokozatos felőrlése. A harmadik kérdéskör a Trianon utáni Magyarország és a szomszédos államok viszonya. A negyedik, nem kevésbé fontos kérdés: Magyarország nemzetpolitikája.
Ami az államhatárok ügyében történt az utóbbi kilenc évtizedben, röviden úgy foglalható össze, hogy a hivatalos Magyarország 1945 óta többszörösen, még az 1990 után megkötött alapszerződésekben is kötelezettséget vállalt az államhatárok megváltoztathatatlanságára. A deklaráció minden esetben az 1947-es párizsi békeszerződés egyszerű, ok nélküli, verbális megerősítése volt, pusztán azzal a kényszerítő politikai céllal, hogy emlékeztessék a magyar felet: soha többé nem lehetséges az első és második bécsi döntés megismétlése. A deklarációk azonban nem vitték és nem is vihették előbbre a magyar ügyet, mert a nemzeti kisebbségekkel való bánásmód belügyek közé sorolásának doktrínája megakadályozta, hogy a határok állandóságával kapcsolatos kinyilatkoztatások a kisebbségbe jutott magyarok ügyében bármilyen pozitív elmozdulást eredményezzenek. Az első parányi rést ezen az áthághatatlannak tűnő falon a helsinki Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia záróértekezletén, 1975-ben aláírt nyilatkozat nyitotta meg. E reménykeltő dokumentum által a magyar kérdés is – az emberi jogok és a kultúra vonatkozásában – határon átívelő üggyé válhatott. De mivel a Helsinki Zárónyilatkozat sohasem vált erőteljessé, csak a párizsi békeszerződés szerződő feleinek – főleg az amerikai és a szovjet félnek – az egymás belügyeibe való némi betekintését volt hivatva legalizálni, ezért harminc év múltán elvesztette maradék erejét is. Emiatt a belügyek doktrínája az Európa Tanács és az Európai Unió rendszabályai ellenére belpolitikai kérdésekben továbbra is él, még ha meggyengült változatban is.
A magyar nemzet az államhatárokkal kapcsolatos szolgalmi nyilatkozatokért nem kapott semmilyen ellenszolgáltatást – a rendszerváltozás után sem –, ezért ezt olyan bűnbánati eljárásként kell értelmezni, amelynek elmaradása esetén inkább további büntetést kellene elszenvednie a magyarságnak.
Ma már azonban nem az államhatárok kérdése a legfőbb, hanem az, hogyan lehet megakadályozni a trianoni (1920), majd később, a párizsi (1947) döntéssel elszakított, elbitorolt magyaroknak a megsemmisülését, megsemmisítését. Az 1920 és 2001 közötti időszakban a Kárpát-medencei magyar népességből mintegy ötmillió tűnt el. Mától, 1920-ig visszaszámolva a megsemmisült, vagy talán inkább hiányzó magyarok száma csaknem azonos a holokauszt áldozatainak köztudatban levő számával, még ha ez a két veszteség nem azonos módon keletkezett is. A második világháború végétől a magyarokat ért üldözés, atrocitások és az azóta is érvényben lévő és hivatkozásra használható jogszabályok a zsidóellenes intézkedésekkel és törvényekkel rokoníthatók. A kollektív bűnösség elvének alkalmazása a magyarokkal (és a németekkel) szemben, vagyis hogy bűnösségük oka a származásuk, egy népcsoporthoz való tartozásuk lenne, az éppen ezt jelenti. Hogy a szlovák parlament 2007 szeptemberében a kollektív bűnösség elve szerint meghozott jogszabályok érinthetetlenségéről határozott, az azt tanúsítja, hogy a magyarkérdés megközelítésében a szlovákokat ma már valójában nem a határkérdés izgatja, hanem a kisebbségi viszonyok közé kényszerült magyarok puszta léte – hogy még mindig léteznek.
Az elbitorolt magyar nemzetrészek a II. világháború után, tehát az elmúlt több mint hat évtizedben elsősorban saját ügyeskedésükkel tudtak eredményeket elérni önmaguk megmentéséért és csak részben külső segítséggel. Ezeket az eredményeket azonban nem lehetett állandósítani – tehát életminőségük nem javult fokról fokra, jogállásuk nem teljesedett ki, csak hullámzott. Egy-egy új hullámvölgy mélypontja gyakran a korábbiénak alá került. Ez vonatkozik a székelyföldi autonómiára is, jóllehet az is inkább csak látszólagos volt (de a semminél sokkal több), majd Ceauşescu uralmának kezdetén megszűnt, és vonatkozik a délvidéki magyarságra nézvést a Vajdaság autonóm státusából származtatható eredményekre (melyek már ugyancsak a múltéi), vagy az 1950-es évek elején a csehszlovákiai oktatáspolitikában és a magyar nyelv használatának jogában bekövetkezett javulásra (ezt csakhamar visszafogták), majd 1968-ban a Prágai Tavasz során kiharcolt alkotmányos jogállásra, amelyet a gyakorlatban soha sem érvényesítettek, sőt az 1970-es és 1980-as években az anyanyelvi oktatás jogának korlátozását tervezték. De hasonlóan alakult a helyzet a rendszerváltozás után is. Romániában és Szlovákiában ugyan sikerült washingtoni és brüsszeli támogatással kormányra jutniuk a magyaroknak a két ország NATO-csatlakozása, valamint az Európai Unióba való integrálódása idején. Amint ez a két ország elérte ezt a két célt, a magyarok kiestek a kormányból, és kiderült, hogy kormányzati jelenlétükkel nem tudtak állandósítani semmilyen javulási folyamatot önmaguknak, sőt, nemzeti jogaik érvényesítése terén helyzetük még romlott is, pl. Szlovákiában a nyelvi jogok érvényesíthetőségében.
Trianon óta, még ha formailag rendezett diplomáciai kapcsolata van is a maradék Magyarországnak a szomszéd országokkal, mégsem lehet jónak mondani a legjelentősebb két szomszédjával – Romániával és (Cseh-) Szlovákiával – való viszonyát. Ezek ugyanis Magyarországot burkolt ellenségnek tartják. A két világháború között az ún. kisantant nyíltan Magyarország-ellenes céllal jött létre, és még napjainkban is elhangzik vezető politikusaik szájából, néha Romániában, de leginkább Szlovákiában (különösképpen az 1994-1998 közötti kormányzati időszakban, majd ismét 2006 óta), hogy Magyarország felől fenyegetettséget éreznek, akár katonait is. Talán megalapozott lehetne ez a félelem, ha 1992-ben Magyarország lebombázta volna a Duna hajózható ágát, a fő ágat Szlovákia területére önkényesen elterelő gátat, de nem tette, még ha ez érthető lett volna is. De Magyarországon is megvan az egynémely szomszédoktól való fenyegetettség érzete. Ennek hátterében a kis-antant hagyománya áll és fel-felújuló szellemisége. Valamint az, hogy a nemzetközi kapcsolatok mélyrétegeiben ma is a II. világháború végén meghúzott frontvonalak élnek: mindig annak van igaza, akit akkor a győztesek közé soroltak. Az állami hivatalnoki és a diplomáciai optimizmus ugyan azt állítja, hogy a kapcsolatok rendezettek és barátiak, de ez természetes. A Pax Sovietica idején az internacionalista kapcsolatok fedték el a kétoldalú kapcsolatok bajait, a rendszerváltozás óta pedig az alapszerződések, majd a versenyfutás a NATO-tagságért és az Európai Unióba való belépésért, legújabban pedig maga a közös EU tagság. Hat évtizede egy hamis megítélés áldozatai vagyunk: ha a magyarok által is lakott országok és Magyarország egy védelmi és gazdasági vagy politikai tömbhöz tartoznak, akkor rendezhető a magyar kérdés. Korábban Moszkván most pedig Brüsszelen keresztül? Tény és való, hogy a Belgium fővárosában székelő európai központ sokkal nyitottabb és tárgyalóképesebb, de nem biztos, hogy problémamegoldási képessége Moszkváétól jobb, vagy hogy nála kevésbé részrehajló. Pedig van példa arra, miképp rendezheti kapcsolatait két szomszédos ország egyiknek a másik állami területén élő nemzetrésze javára – ez Ausztriának és Olaszországnak a nemzetközi jog által garantált szerződéses kapcsolata a dél-tiroli németajkúak védelme érdekében, az ún. védőhatalmi státus. Egy ilyen státus megszerzésére Magyarországnak a trianoni békeszerződés óta egyszer nyílt lehetősége, mégpedig az 1990-es években, az alapszerződések megkötésekor. A magyar diplomácia azonban ekkor is, ugyanúgy tárta szét a karját, mint Horthyék 1941-ben vagy Tildy Zoltán 1945 telén: nem tehetünk semmit. Ez alkalmatlanság, esélytelenség, vagy szándék kérdése? Tény és való, hogy a szlovák–magyar alapszerződés megkötése idején, 1994-1995-ben Magyarország pozsonyi diplomáciai missziójának egyik vezető diplomatája, aki Magyarország akkori miniszterelnökének volt a bizalmasa, kijelentette: Magyarország kész alapszerződésként aláírni Szlovákiával egy üres papírlapot is, ha az alapszerződés a feltétele Magyarország NATO- és EU-tagságának.
Nagy kérdés: mikor működött a magyar politika utoljára egy nemzetpolitikai elképzelés alapvonalai szerint. Ezúttal azonban nem erre a sajátos kérdésre keressük a választ. Bármilyen nemzetpolitika fonálzata akkor jó, ha észrevétlenül szövi át a közéleti tevékenységet. Ehhez csak néhány sarokkövet kell lefektetni. Ránk nézve ez kb. annyit jelent, hogy minden magyar a magyar nemzet tagja kulturális és politikai tekintetben is, ám ez nem befolyásolja a kérdés beljogi és nemzetközi jogi összefüggéseit. Egy nemzetnek ugyanis szuverén joga meghatározni saját, belső kötelékeit, mint ahogy egy államnak is szuverén joga meghatározni állampolgársági alapelveit. E kettő közötti kapcsolat a nemzetpolitika és az állampolitika összekapcsolódásának a minőségétől és mértékétől függ. Egy biztos: az a nemzetpolitika, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a nemzetközi jogi és politikai valóságot, öngyilkos hajlamáról tesz tanúbizonyságot, vagy a többség legyőzésében reménykedik. De az a nemzetpolitika, amely mindenkor alá veti magát ennek a létező valóságnak, már nem nevezhető nemzetpolitikának. És az a nemzetpolitika, amelyik csak a győztes helyzetéből akar mindenkor érdeket érvényesíteni, egyszer a kegyetlen valóságra fog ráébredni – amikor minden újra kezdődik.
Az emberiség (a Föld lakóinak) jelentős része úgy véli, hogy a láthatatlan világ nem létezik, pedig összsúlya sokszorosan fölülmúlja az emberiség kilóinak számát, arról nem beszélve, hogy egyedekre, atomokra, részecskékre lebontva ez mit jelent. Emberi vonatkozásban ez a kisebbség és a többség viszonyának kérdése. Legutoljára éppen a pekingi olimpiai játékok megnyitóján láthattuk, hogy a kicsiny is mennyire különálló egyed, színfolt, még ha csak tíz sportolóval képviselteti is magát a játékokon. De mi van akkor, ha a kicsinyekből négy év múlva Londonban húsz azért nem jelenik meg, mert néhány nagyobb elfoglalta (felfalta) őket, de lehet, hogy tíz újabb kicsiny jelenik meg, akik bátrak voltak, (vagy bátorították őket) az önállóságra? Ki gondolta volna az 1950-es években, hogy a verébellenes szemlélet – a kínai verébhajtó program nélkül is – annyira eredményes lehet, hogy a verebek a kihalónak tekinthető madárfajok közé kerülnek? A sárga, vagy a fekete rigókról nem is beszélve. Ez a természet játéka? Ha ennek tekintjük, cinikusak vagyunk és nem értjük a politika és a történelem logikáját, az agresszió elvét.
Saját sorsomban – és azt nem tudom elvonatkoztatni nemzetem sorsától – azt látom, hogy nemzetközi összefogással meg lehet ölni nemzetet, ennek a szándéknak a szellemiségét kiterjesztve helyileg meg lehet gyilkolni minden szellemiséget, sajátosságot, gondolatot, és vértelenül el lehet pusztítani egész közösségeket.
A magyar nemzetet sújtó, a huszadik század elején megjelenő konfliktus lényege a tizenkilencedik század közepe táján alapozódott. Akkor kezdődött az igazi korszakváltás a liberális dinasztikus politika és a totalista modern hatalmi politika között, melynek előhírnöke a modern abszolutizmus volt – a mi vonatkozásunkban ezt jozefinizmusnak nevezzük. A kettő közötti különbség azonban lényeges. A dinasztikus politika elsősorban uralmi volt, ám az ezt leváltó új politika már a lelkekbe is be akart hatolni. A versaillesi békerendszer és a trianoni béke jelentette a nemzetközi jogban és politikában a dinasztikus politika végét. A korszakváltás jellemzője a legyőzött fölött aratandó totális győzelem volt. Minden tekintetben győzelemre kellett jutni a vesztes fölött, nem volt elég megszerezni adófizetői és munkavégző erejét, mint korábban. Azok tehát, akik a monarchiák esküdt ellenségeiként – a kapitalizmus híveiként – segítették ezt a rendszerváltozást, a totalitarizmust segítették uralomra. Ez persze nem jelenti azt, hogy a monarchiákat meg kellett volna védeni a bukástól, de vannak elgondolkodtató példák: az Angol Királyság az első olyan állam, amelyben a királyság intézményének sikerült túlélni minden megrázkódtatást, de Spanyolország is jó példa erre. Ha nem létezett volna a királyság intézménye, valószínűleg véres lett volna az átmenet a Franco-féle diktatúrából a királyi demokráciába. De ezen kívül is van néhány példa. Valószínűleg Belgium is az enyészet tárgyává vált volna 1968-ban, ha nem lenne az ország királyság. És lám a dánok, a svédek és a norvégok is mily jól összeférnek a királyukkal még a 21. század elején is.
Úgy tűnik, hogy itt a Kárpát-medencében és Közép-Európában sok mindent nem gondoltunk át. Sem a múltban, sem a jelenben.
Nem tudtuk átalakítani a Magyar Királyságot, sem az Osztrák-Magyar Monarchiát modern állammá. Nem tudtunk időben – 1849-től eltekintve – felkínálni emancipációs programokat a velünk együtt élőknek. Nem értettük meg, hogy a XIX. század vége már nem ugyanazokat a kérdéseket veti fel, mint amelyeket a száz évvel korábbi időszak.
Mégis meg vagyok győződve arról, ha a trianoni békeszerződés az államhatárokat az etnikai határok szerint húzta volna meg, ma sokkal nagyobb lenne a békesség. A magyarokban nem halmozódott volna fel ennyi jogos sérelemérzet, a többieknek pedig nem kellene foggal-körömmel védeni kétséges birtokukat. A szlovákok és a románok kevésbé félnének a visszarendeződés lehetőségétől, nem akarnák mindenáron felőrölni a hozzájuk szakított magyarságot, mi magyarok pedig nem foglalkoznánk állandóan a nemzetvesztés rémével.
Nem lehetséges visszamenőleges kiigazítás, mint ahogy halottat sem támaszthat fel halandó. De érdemes elgondolkozni a tapasztalatokon.
Ma, az európai nagy rendszerváltozás százéves évfordulójához közeledve – hiszen kilencven évvel ezelőtt ért véget az I. világháború – azt javaslom: hozzuk helyre mindazt, ami helyrehozható.
Hol kellene kezdeni? Valószínűleg a kossuthi modernizációs programot kellene visszájára fordítani.
Ez azt jelenti, hogy ma nem a magyarokkal együtt élő nemzeteknek kell felajánlani társnemzeti programokat, hanem a szlovákokkal, ukránokkal, románokkal, szerbekkel, horvátokkal, szlovénekkel, osztrákokkal együtt élő magyaroknak kellene felajánlani olyan emancipációs programokat, amelyek révén társnemzeti kapcsolatok alakulhatnának ki a magyarok és a környező nemzetek között.
Ha az Európai Unió még képviseli eredeti szellemiségét, a német–francia megbékélést, hiszen az együttműködés gondolata ebből ered, akkor ezt a nyomvonalat kellene tovább vinni. Az agrárpiac, az adópolitika irányítása, az energetikai politika szabályozása vagy a gazdasági törvények európai összehangolása a közös piaci elveket teremti meg, de innen már messze esik Robert Schumann és Konrad Adenauer ellentéteket lebontó szándéka. A közös gazdaságpolitika ma már inkább a kölcsönös fogcsikorgatást eredményezi, mert az egyik kevesli, amennyit kap, a másik meg sokallja, amennyit adnia kell.
Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ami az unió révén kialakult és feltételezhetően tovább fog bővülni: az európai közösség ne csak gazdasági közösségként működjön, a gazdasági közösség létrehozásával ugyanis csak az egymás ellen irányuló gazdasági vetélkedést rakoncáltuk meg, de nem haladtuk meg a hagyományos állami szuverenitás eszmekörét, melynek a lényege a hatalmi szuverenitás, tehát a terület és főleg az ott élő ember birtoklása – ez volt a legtöbb európai háború és villongás okozója.
Szükséges lenne létrehozni egy új jogi approximációs csomagot a kisebbségben élő közösségek, népcsoportok regionális védelmére, illetve a többségiekkel való egyenrangúsítására. Ezzel a sajátos uniós közösségi jogi csomaggal kellene összevetni a tagállamok jogrendjét. A közösségi jogi csomag alapját a belgiumi és a dél-tiroli megoldás alkothatná – talán sikerülhet kiterjesztetni ezeket az európai vívmányokat az őket nélkülöző nemzeti kisebbségekre utcai torlaszállítások és harcok, vagy robbantgatások és terrortámadások nélkül is. Ha ez megvalósulna, le lehetne zárni a szörnyűséges huszadik századot és visszazárni a palackba a gyűlölködésnek onnan a versailles-i békerendszerrel kiszabadított szellemét.
Mindez a versailles-i békerendszer létrehozásának századik évfordulójáig megtehető. Addig még éppen két alkalommal választunk képviselőket az Európai Parlamentbe.
(Forrás: www.duray.sk , Elhangzott: Konferencia a Beneš-dekrétumokról,
2008. szeptember 20., Budapest, Polgárok Háza. Az előadás átdolgozott, bővített változata.)
