Egyre több cikke jelenik meg portálunkon az iskolák „lenni vagy nem lenni” jelenéről, jövőjéről. Most éppen Albert Sándor cikkét olvastam, amivel maximálisan egyetértek. Csak azt nem értem miért topogunk egy helyben? Minden területen! Gond van az MKP helyi szervezeteinkkel (legalábbis a régióban), ugyancsak nagy a csönd a Csemadok szervezeteivel (legalábbis a régióban- mert évi egy rendezvény még nem a működést jelenti), gond van a termőföld, a természet védelmével (lásd ebedi betongyár építési terve), s gond van a jövőnket meghatározó legfontosabb területen: az iskoláink megmaradása terén. Igaz itt mindjárt a oktatásügyi rendszer hibáira, törvényekre hivatkozunk, de valóban úgy van, mint Albert Sándor írja, csak panaszkodunk, és nem teszünk semmit, egyik területen is alig. Hallgatunk és egymásnak panaszkodunk, de pl. ez utóbbi témakörben a tanítók is hallgatnak, az iskolák, az iskola igazgatók. Bármilyen megmozdulás, esemény van, kulturális, helyi és országos szinten, sajnos egyre több panasz hallik, hogy pedagógusaink igen passzívak, semmiben nem vesznek részt, várják ugyan problémáik megoldását, pl. az egyetlen magyar párttól is, de sem pártvonalon, sem kulturális téren nem nyilvánulnak meg. (Tisztelet a kevés kivételnek). Számos területet tudnék felsorolni, ahol szükséges lenne egy-egy pedagógus tanácsa, részvétele, segítsége falvainkon is. Egy-egy „őrült” civil viszi a fáklyát, küzd olykor a lehetetlennel és ettől működik, ahol működik a Csemadok, az MKP, vagy egy civil szervezet.
Nemrég egy magyarországi konferencia keretében, melynek témája az Anyanyelv ápolása volt (még véletlenül sem tudnék egy pedagógust elvinni ilyen helyre Felvidékről, holott magyarországiak nagy része pedagógus volt) egy napra Temesvárra mentünk, ahol szombati napon ellátogattunk a Bartók Béla alapiskolába. E szórványvidék iskolájában egy fiatal igazgatónő mutatta be az iskola életét, és azt az élő programot, ami ezen a szombaton és havonta egy szombaton működik náluk. Szemünk-szánk elámult az Alkotó program láttán, amikor is minden teremben volt valamilyen foglalkozás, amely az anyanyelv és a nemzeti tudat erősítését, és kultúránk, irodalmunk stb. ismertetését szolgálta, abszolút játékos formában. Az egyik teremben néptáncoltak, a másikban a kézműveskedtek, könyveket ajánlottak, olvastak, de volt apukák és gyerekek foglalkoztatása a harmadikban a ringató programban a pár hónapos babáknak énekeltek, mondókákat mondtak közösen, együtt az anyukákkal. Minden teremben együtt a szülőkkel, és minden korosztály részére volt alkotás, kinek hol tetszett alapon, földszinten és emeleten. S ami meglepő volt, nem kevés volt a román nemzetiségű szülő vagy vegyes házasság, amelyből, mint az igazgatónő elmondta az ő iskolájukba is íratnak be gyerekeket.
A nagyon határozott és ügyes igazgatónő nem siránkozott, nem szidott senkit, de beszámolt a pályázataikról, a terveikről,- s még csak a magyarság fogyását sem panaszolta, mert kiérződött mondandójából, hogy mindent megtesznek azért, hogy a nemzettudatot erősítsék, és az édes anyanyelv megmaradásáért dolgoznak szombatonként önkéntesen. Ők pl. beíratás előtt meglátogatják a szülőket. (egykor nálunk a faluban is ezt tették a pedagógusok.). Mint megtudtuk óvónők, az iskola tanítói és ilyen formában tesznek meg mindent, hogy az iskola is megmaradjon ezen a szórványvidéken, és természetesen igen szoros kapcsolatot ápolnak az anyaországi határ menti várossal Szegeddel.
Még mielőtt valakik akár a pedagógus társadalomból ítélkezne felettem, hogy bátorkodom kontárkodni civilként az ő iskolai életüket érintő témában, csak azzal tudok védekezni, amivel egy alkalommal a hazai politikust szidó pedagógusnak mondtam, hogy ha az utcára kell mennünk iskoláink védelmében akkor a civilek mindenütt ott vannak, valahogy együtt kellene tennünk társadalmunk minden területén. Az illetékeseknek meg végre fórumokon, kerekasztal beszélgetéseken kellene meghallgatni, megvitatni a felvidéki magyar társadalom minden területét érintő gondjainkról, amely persze azzal is járna, hogy nem sértődéseket elhallgatásokat kell kinyilvánítani, hanem nyitottnak lenni egymás felé.
Dániel Erzsébet, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”52853,52656,52316,51030″}
