„A somorjai Nagyboldogasszony-templom kincsei” kiadványban egy értékes beszélgetés olvasható Barcsek Sándor esperes úrral, amelyben összefoglalta a somorjai negyven évnyi szolgálatának történetét.
A kiadvány egyik szerkesztője és kezdeményezője, Pogány Erzsébet így nyilatkozott személyes élményeiről: Tíz évvel ezelőtt, 2005 májusában befejeződött a templomunk orgonájának felújítása. Az átadási ünnepségre egy kiadványt szerkesztettünk magyarul és szlovákul, amelyben – mint a címe is üzeni: „A somorjai Nagyboldogasszony templom kincsei” – nem csupán az orgonáról esik szó.
Most, amikor Barcsek Sándor atyát végső nyughelyére helyezték a szentély alatti kriptában, sok szó esett arról a heroikus erőfeszítésért, melyet templomunk műemlékeinek megőrzése érdekében fejtett ki.
„Fiatalos lendülettel, kitartóan fáradozik azon, hogy a templom külső és belső tatarozása után az értékes szobrok, freskók, oltárok is visszakapják régi fényüket. Immár negyvenéves szolgálata a somorjai hívek közt ebben az évben egy további csodálatos gyümölcsöt termett: befejeződött a templom egyedi, páratlan értékű műemlék orgonájának felújítása” – ez áll a tíz évvel ezelőtt megjelent kiadvány bevezetőjében.
És egy személyes élményemet is belefoglaltam, mert együttmunkálkodásunk során többször szóba került a szentélyben lévő márványtábla, amely Bresztyák Sándor nevét őrzi. Megható volt, milyen tisztelettel szólt Barcsek Sándor esperes úr elődjéről, Bresztyák Sándorról, aki az előző századfordulón szolgált Somorján, és több mint száz évvel ezelőtt restauráltatta templomunkat. Ezért nem véletlen hogy ő lett Barcsek Sándor atya példaképe, pedig sosem találkozhattak, hiszen – ahogy a szentélyben lévő emléktábla őrzi, éppen akkor halt meg, amikor Barcsek Sándor világra jött, 1929-ben, Bart községben. A szentélyből a sekrestye felé menet az ajtó bal oldalán található a Bresztyák-emléktába, a jobb oldalon pedig ott a most még üres hely, ahol Barcsek Sándor emlékét őrizheti a másik márványtábla, példaul abból az alkalomból, hogy jövőre, 2016. február 28-án lesz ötven éve, hogy a Gondviselés ide rendelte Somorjára, Isten dícsőségére.
A kiadvány legértékesebb része az interjú, amelyet K. Cséfalvay Eszter készített Barcsek Sándor esperes úrral, és amelyben összegzi somorjai szolgálatának addig megélt negyven évét:
Isten és a hívek szolgálatában
Barcsek Sándor esperes úr a Párkány melletti Barton született. Tanulmányait Komáromban végezte a bencés gimnáziumban, papi felkészülését Esztergomban kezdte, de a háború után már Pozsonyban fejezte be. 1952 augusztusában szentelték pappá. Először Komáromban, majd Diószegen, Pozsonyban és Léván volt káplán, később plébános Misérden és Perbetén. 1966 februárjában a somorjai egyházközség plébánosává nevezik ki. Néhány hónap híján negyven éve működik városunkban. Ezekről az évtizedekről faggattuk alábbi beszélgetésünkben.
Idejövetelekor esperes úr milyen körülményeket talált Somorján? Milyen volt a plébánia helyzete, milyen volt a város hitélete?
– A vallási életet a kommunizmus erősen visszaszorította. A templomon kívül nem volt szabad foglalkozni a hívekkel, még kevésbé az ifjúsággal, például tilos volt ifjúsági köröket tartani. Még az is zavarta a járási hivatal alkalmazottját, az egyházi titkárt, hogy pingpongasztal van a templom folyosóján. Gyarapítani nem lehetett az egyházat se lelkileg, se anyagilag.
Ennek ellenére Somorján mindig volt hittantanítás, ellentétben Dunaszerdahellyel, Nagymegyerrel vagy Nagymagyarral, ahol évekig egyáltalán nem volt hittan. Itt, Somorján az elsőáldozási előkészületekre két-háromosztálynyi gyerek mindig járt. Ifjúsági szervezetek, cserkészet természetesen nem volt, de a káplán urak azért mindig foglalkoztak a gyerekekkel, kis csoportokban, ami nem volt annyira feltűnő. Volt olyan káplánom, aki kinn, a Dunaparton, a körtvélyesi faházikókban foglalkozott a gyerekekkel. Azokban a községekben volt nagyobb a vallásszabadság, ahol a hívek annyira buzgók voltak, hogy egyáltalán nem vették tekintetbe a kommunizmust. Ezeken a helyeken a templomba járás se csökkent nagyon.
1968-ban egy kis lélegzethez jutottunk. A prágai tavasz után Somorján is olyan sokan jelentkeztek hittanra, hogy kedvesnővéreket kellett hívni, mert csak az ő segítségükkel győztük a tanítást. Akkor még olyan szülők voltak, akik a kommunizmus előtt nevelkedtek, még megvolt bennük a vallásos érzés, és beíratták hittanra a gyerekeiket. Ez után a fellendülés után jött a normalizáció, és újra a vegetálás szintjére süllyedtünk vissza. Egy vagy másfél év után a kedvesnővéreknek is el kellett menniük, akik addig a kolostor kijelölt részében lakhattak.
Ugyanez a fellendülés ismétlődött meg 1989-ben: eleinte nagy volt a vallási nekibuzdulás. Aztán amikor az emberek észrevették, hogy az anyagi helyzetünk nem valami jó, meg hivatalosan sem támogatják a vallást, megint jött a visszaesés. Jelenleg annyival jobb a helyzet, hogy aki most vallásos akar lenni, az megteheti anélkül, hogy behívatnák a járási hivatalba vagy a munkaadójához, hogy márpedig ha a gyerekedet beíratod hittanra, akkor nem lehetsz a mi alkalmazottunk, vagy ha templomba jársz, akkor nem dolgozhatsz a járási vagy a községi hivatalban. Ez most már nincs, de az emberekből kiveszett a hagyományos vallásosság.
A plébánia épülete milyen állapotban volt a hatvanas évek közepén?
– Akkoriban a plébánia még viszonylag új épület volt, nagyon jó állapotban. Az egyébként különlegességnek számított, hogy Somorján engedélyezték az új plébánia építését. Erre azért kerülhetett sor, mert korábban a plébániát kitették régi helyéről, a kolostorból, áthelyezték a Hosszú utcában egy családi házba, ami egyáltalán nem volt megfelelő. Ezután kapott engedélyt Koller plébános úr, hogy itt, a régi plébániakert egy részében (mert ez nagy kert volt, egészen a mai szlovák alapiskoláig terjedt, a vele szemben levő blokkházak és a garázsok is egyházi földön épültek) építsen egy kis plébániát. Pontosan megszabták, hogy hány négyzetméteres lehet. Ezért ilyen szűk itt a hely, ahol most lakunk a káplán urakkal együtt.
Tudjuk, hogy templomok tekintetében Somorjának különleges a helyzete. Ahhoz képest, hogy kisváros, négy felekezetnek volt itt temploma: a katolikuson kívül a reformátusnak, az evangélikusnak és az izraelitának. Városunk katolikus temploma nagyság és díszítettség tekintetében egyedülálló, mert a komáromi Szent András-templom után nemcsak a második legnagyobb a Csallóközben, hanem az egyetlen paulánus rendi templom az országban. Idejövetelekor milyen állapotban volt ez a ritka műemlék?
– A templom technikailag rendben volt, de látszott. hogy előbb-utóbb restaurálásra szorulnak a festmények és az oltárok. Amikor 1966. február 28-án dr. Lazík Ambrus püspök atya rendelete alapján Somorjára jöttem, meglepett a szép templom, és felkeltette figyelmemet Bresztyák Sándor volt somorjai plébános emléktáblája a szentélyben. Hiszen abban az évben halt meg, amikor én születtem, és hasonlóképpen a Sándor nevet viselte. Õ restauráltatta utoljára a templomot. Akkor még nem gondoltam, hogy a legközelebbi felújítás rám vár. Akkor, a kommunizmusban az volt az álláspont, hogy csak a teljesen dezolált állapotban levő dolgokat lehet javítani, és erre lehetett pénzt igényelni. Erre példa a gútori temploın, amely első osztályú műemlék. Mivel süllyedő talajra épült, a tornya megdőlt, és a falán is repedések voltak, tehát ennek javítására lehetett pénzt igényelni. A somorjai templom aránylag jó állapotban volt, arról tehát szó sem lehetett, hogy a szürkülő falak, az elöregedett festmények, a lepergő freskók javítására pénzt adjanak. A mi templomunk csak másodosztályú műemléknek számít, mert későbbi korból származik. Akkoriban bizonyos értelemben az állami támogatás nagyobb volt, mint most, viszont semmiféle nagyobb gyűjtést nem engedélyezték a javítások finanszírozására, mert hiszen a gyűjtésre a járási hivatalokban működő egyházi titkártól kellett engedélyt kérni. Legálisan gyarapítani se anyagilag, se lelkileg nem lehetett az egyházat Ellenőrizték az elszámolásokat is, ezért csak a kisebb javításokra jutott pénz. A templom külső vakolására azért sort tudtunk keríteni, mert sokkal olcsóbb volt minden. A kisebb javításokat pedig feketén végeztettük el.
Inkább a kolostor volt rossz állapotban, ennek a megjavítása volt a probléma. Mivel a déli szárny egyházi tulajdonban maradt, nem kaptunk pénzt a javításokra, csak később, amikor megmondtam az egyházi titkárnak, hogy a helyiségekre nem az egyháznak van szüksége, hanem a kolostor helyiségeit bérlő intézményeknek. Akkor megadta az engedélyt a részleges restaurálásra.
A templomok restaurálása munka- és pénzigényes, amellett rengeteg gonddal jár; és évekig, sőt évtizedekig eltart. Esperes uralmi indította arra, hogy belevágjon ebbe a nagy munkába?
– A negyven év a mi templomunkban is megtette a magáét. Egyre rosszabb állapotban volt. A restaurátorok megmondták, hogy ha a freskókat hamarosan nem újíttatjuk fel, akkor később már nem lehet helyrehozni Őket. Ebből kifolyólag már a kommunizmus alatt megérett a gondolat arra, hogy a freskókat restaurálni kell. Évekig próbáltuk összegyűjteni a pénzt. Aztán 1989-ben jött a fordulat, s ezzel változott a helyzet.
Lelki vagy anyagi változás történt?
– A legnagyobb változás az volt, hogy az 50-100 hittanosból 1300 lett. Rettenetes sok hittanosunk van mind a mai napig, elsőáldozónk és bérmálkozónk is. A gondunk nem ez, hanem az, hogy a szülők a hittantanítást akarják, a templombajárást meg nem. Manapság ezerkétszáz hittanosunk van, de csak körülbelül százhúsz gyerek látható rendszeresen a templomban. Ha a szülő maga nem jár templomba, akkor a gyerek se megy el. Gondoltuk, hogy a diákmisék bevezetésével megnövekszik az érdeklődés a templomba járás iránt, hiszen a káplán urak érdekesen és szemléltetőeszközökkel tanítják a hittant, de a gyerekek egyszerűen lusták, azt mondják, egész héten iskolába járnak, akkor megilleti őket a szombati és a vasárnapi lustálkodás. Először nyolckor volt a diákmise, azután áttettük fél tízre, hogy ne kelljen korán kelniük. Nem azt mondjuk, hogy egyáltalán nincs gyerek a diákmisén – de nem ennyinek kellene lenni. Hatszáz magyar és hatszáz szlovák hittanosunk van, ez azt jelenti, hogy tele kellene lennie a templomnak. A dolog gyökerét a szülők viselkedésében kell keresni. Plébániánkon felnőttképzés is folyik. Amikor ezt meghirdetjük, általában mindig ugyanazok a hívők jönnek el, mint a ferences világiak találkozóira. Az a mentalitás nálunk, hogy ha elmegyek a vasárnapi misére, akkor már teljesítettem a kötelességemet, és szó se lehet arról, hogy azon kívül még más rendezvényen is részt vegyek. Egyes buzgó falvakban Nyitra környékén vagy a keleti részeken akármilyen megmozdulás van, az egész falu összefog, és részt vesz a tevékenységekben, beleértve templomjavításokat is. Valahogy ez a csallóközi nép nem olyan vallásos, hogy besegítsen a munkákba. Az adakozásban sem olyan bőkezűek, mint például a szlovák vidékeken, ahol félmillió korona is összegyűlik két hét alatt, ha a papjuk gyűjtést hirdet. Ez a terület már a háború előtt sem volt olyan vallásos, mint más vidékek.
Anyagilag annyi javult a plébánián, hogy az egyházi földeket az állam visszaadta. Ahol sok föld volt, ott a plébánia ki tudja egyenlíteni az adakozás hiányosságait, hiszen az adakozás nem nőtt olyan mértékben, mint az infláció. Ha a kolostor déli szárnyát nem adtam volna ki bérbe, akkor a plébánia költségeit, a gázt meg ilyesmit sem tudnám fizetni. Ma az egyházi földek bérlete nagyon alacsony, nem úgy van, mint régen, amikor az egyházak a föld bérleti díjából éltek. Somorján aránylag kevés a föld, évi 26 ezer koronát kapunk érte, az szinte semmire sem elég. Kisebb templomok kisebb összegekből is tudnak gazdálkodni, a légi templom festése például csak kétszázezerbe került, szemben a somorjai milliókkal. Mi a templomunkat még valahogy karban tudjuk tartani, de például a somorjai reformátusok, mivel kevesen vannak, már nem tudják finanszírozni a templomuk javítgatását. Ugyanígy például a Csütörtökben levő román kori templom karbantartására sem elég a helyben összegyűlt pénz. Ilyen szempontból az országban nagy hiányok vannak.
Templomunk restaurálása a külső falak festésével kezdődött. Ezután következett a templombelső restaurálása az Oltárokkal és a rajtuk levő szobrokkal együtt.
– Kívülről a templomot itt-tartózkodásom alatt háromszor kellett javítani. Már az állványozás is rengeteg pénzt felemészt, mert nagyon nagy és magas a templom. Az északi oldallal különösen sok gond van, az eső, hó nagy kárt tesz benne. Sajnos, a felkért szakemberek nem mindig javítottak olyan minőségben, ahogy kellett volna. Egyszer még bíróságra is került az ügy, mert a megbízott cég nem rakta fel a falra azt az anyagot, amit előírtak neki, és két év múlva lehullott a vakolat. Itt speciális anyaggal kell dolgozni, mert ezek a régi épületek bizonyos szintig kőből készültek, nincs szigetelésük, és utólag nem is lehet szigetelni a falakat, mert a vastagságuk másfél méter. Ezek a vakolások és festések teljesen kimerítették anyagi lehetőségeinket, ezért a belső javítások mindig elmaradtak. Csak kisebb kozmetikai beavatkozásokra nyílt módunk. Nagyobb belső javításokra 1990-tól kerülhetett sor, de még ekkor is problémát okozott a templom hajójának restaurálása pénzügyileg is, technikailag is. A pénz összehozásában nagy segítségünkre volt dr. Hurton József dél-tiroli plébános (Somorja egykori szülötte),’ aki a német püspöki kartól két ízben is 400 ezer korona értékű márkát eszközölt ki. Első dolgunk az volt, hogy belülről felállványoztuk a templomot, először csak a szentélyben, amely a templom legértékesebb része. A szentély restaurálásáért háromszázezer koronában egyeztünk meg az állványozáson kívül. Versenypályázatot hirdettünk, el is vállalta egy csapat a festést egy hölgy vezetésével. Egyszer csak a hölgy bejelentette, hogy szülési szabadságra megy, és félbehagyták a munkát. Ekkor a restaurálást egy másik cégnek adtuk át, szerencsére négyszázezerért elvállalták. Amikor a szentély (két év alatt) elkészült, átvittük az állványzatot a hajóba, és az oldalfalak javítását a nagyszombati Antiqua restaurátorcégre bíztuk, amely szerepelt az ún. restaurátorfalu listáján. Munkájukat a műemlékvédő hivatal ellenőrizte, amely a restaurálás terveit is jóváhagyta. A mennyezetet Úradníček professzor restaurálta. Az Antiqua céggel is problémáink támadtak, mert csak a hátsó rácsig végezték el a restaurálást. A hátsó részt később egy iparművész festette ki. A felsorolt munkák 1990-tól 1994-ig tartottak. Ezt követően egy-két évre leálltunk, mert a külső falakat kellett átfesteni. 1996-ban elkezdtük javítani a Szent Kereszt-oltárt, ami legalább két évig eltartott. A főoltár javítása újabb két évet vett igénybe, a Mária-oltáré egy évet.
Egy késő barokk templomban az oltárok nagyon díszesek és értékesek. Valószínűleg tisztelt elődömnek, Bresztyák Sándornak sem állt rendelkezésére elég pénz a restaurálásra, hiszen akkor a szobrokat egyszerűen egyszínűre festették, eltakarva ezzel az eredeti színeket. A mai restaurátorok alaposabb munkát végeznek, mert a szobrokról eltávolítanak minden másodlagos átfestést, és visszamennek az eredeti színekhez. Ez az alapos munka azonban pénzügyileg is nagyon igénybe vett minket. A Szent Kereszt-oltár egymillióba, a főoltár és a Mária-oltár fél-fél millióba került, a Szentjózsef-oltár meg már másfél millióba fog kerülni, és talán még két évig is eltart a megvalósítás. Ráadásul a szobrokat külön javíttattuk. Egyszóval eléggé eltelt az idő. Volt olyan évünk is, amely kiesett, mert nem volt pénzünk. 2004-ben fejeződött be a templom falainak felújítása körülbelül kétmillióért. Ez ma már az ötszörösébe kerülne. De hála Istennek, dr. Hurton Józsefnek és a hívek áldozatkészségének, be tudtuk fejezni a templombelső freskóinak restaurálását is. Időközben folytak a külső javítások, a falakon kívül például hegymászók befestették a torony körüli részt meg a keresztet a torony tetején, azonkívül megtisztították a torony vörösrézből készült részeit.
Hogyan került szóba az Orgonajavítása?
– Az orgonával az volt a probléma, hogy sosem voltpénz alapos javításra, mindig csak a legszükségesebb beavatkozásokat végezték el rajta, hogy valahogyan még használni lehessen. A szakértői felmérés szerint Öt és fél millió koronába került volna
a restaurálás, de hát ekkora összegtől mindig megijedtünk. Hogy mégis elkezdhettük ezt a nagyjavítást, abban elévülhetetlen érdemei vannak Pogány Erzsébetnek, aki kiderítette, hogy Budapesten a Nemzeti Kulturális Alapprogramnál pályázat alapján orgonajavításra is lehet pénzt igényelni, az összköltség felét kaptuk a budapesti NKA-tól. Noha nem tudtuk, hogyan kerítjük elő a még hiányzó összeget, belevágtunk a javításba. Összehívtunk egy kis csoportot, amelynek tagjai Bugár Béla, Pogány Erzsébet, dr. Szabó Imre orgonaművész voltak, és különböző helyeken pénzért folyamodtunk. Egy pesti OTP-fiók Bugár Béla közbenjárására hétmillió forintot adott, a pozsonyi Közép-európai Alapítvány félmillió koronát utalt át, a kormányhivatal vezetője, Csáky Pál is juttatott nekünk pénzt hivatala pénzalapjából. Kisebbfajta csodának tartom, hogy Összejött ez az óriási összeg.
Az orgona megjavítása és a kórus kifestése után van-e még elvégzésre váró munka?
– Elkészültek a tervek a tetőzet restaurálására, mert nemcsak a cserepet, hanem az egész tetőt ki kell cserélni, a fából készült részekkel együtt. Erre húszmilliós költségvetésünk van, fedezésére engedélyt kértem a püspökségtől, hogy eladhassak bizonyos egyházi földeket. Az eladás engedélyezése még folyamatban van. Ha biztosat tudunk, elkezdődhet a munka. A tető különlegessége az lesz, hogy új anyagból elkészítik az eredeti tetőzet fa részeinek pontos mását, és azt építik be, hogy műemlékhez illően korhű legyen. A tetőcserére még az idén sor kerülhet. A cég szerint a munkával egy hónap alatt el kell készülniük, mert ha lebontják a tetőt, sietni kell, hiszen meg kell védeni a templomot az esetleges beázásoktól.
Ezek voltak a templomban és a templomon elvégzett főbb munkák. Nem tértünk ki részletesen az apróbb változtatásokra, például arra, hogy Barcsek esperes úr felújíttatta a templom világítását, mikrofont és hangszórókat szereltetett fel a főhajóban és a sekrestyében, bevezettette a fűtést, ülőkék kerültek a padokra, új szőnyegek a szentélybe és a templomhajóba. Somorjai működésének negyven éve alatt minden fontos tennivalót feltérképezett és elvégeztetett. Csendes munkálkodással felkutatta azokat a forrásokat, amelyekből fedezni tudta a tengernyi kiadást. Ez a mindent átfogó renoválás előtte még egyetlen lelkiatyánknak sem sikerült. Nevére az eljövendő nemzedékek hosszú sora fog emlékezni hálával és szeretettel.
„A somorjai Nagyboldogasszony-templom kincsei” c. kiadvány nyomán / Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”53114,52959″}
