„Hetvenöt éves árnyék…
Ez volnék?…
Tegnap este, ahogy aláereszkedtem a magasles lajtorjáján, ez a kérdés vetült elém az útra, az erdő karéjában – a moccanatlan kukoricatábla érő aranya a Hold sugárözönében…
A csend és a csend mozdulatlansága.
És ahogy ott araszolgattam – lassan, de milyen lassan! – fölfelé az út irányába, az erdő árnya vetült rám, s elfedett, szinte nem-létezővé varázsolt.
Amikor pedig fölértem az útra, egyszerre csak ott láttam magam előtt az árnyékomat siklani, az egykori szekérnyomok párhuzamában – mintha a költészet őslenyomatai, paralellái elevenedtek volna meg… De még fegyverem árnyék-rajza is jól kivehető volt odalent.
A látvány döbbenete megállított, s ekkor »odalent« velem együtt az árnyékom is szinte mozdulatlanná dermedt.
Háromnegyed bennem lévő század a perc-szülte árnyék mögött…
Vagy inkább – előtte?
Amikor pedig széttártam karjaimat, egy pillanatra a golgotai kereszt látomása emelkedett föl előttem a semmiből – vagy az idő mélységei…
Bénultan meredtem magam elé, várván valamire – csodára?, magyarázatra? –, hogy mindez miként lett a valóság része…
S amikor ismét elindultam, árnyam a földön ismét megéledt, együtt suhant – vagy inkább: siklott – velem-előttem. A fák útra kihajló ágai-árnyékai magukba fogadták, majd elengedték, fölszabadították és újjávarázsolták.
Ezenközben egészen különös örömfélét éreztem-éltem át, valamit abból, hogy élek, hogy itt vagyok, s tudom, hogy i t t vagyok!
Megyek egyedül a holdragyogásban, hetvenöt évesen, s nem k í s é r, de előttem s i k l i k a kerekek kivájta százéves dűlőúton az éppen-most-születő valóság-árny – az időtlenség kiáradásában.
Általam, bennem, velem.”
E valóságot, valóságon túlit és fölöttit, az időt és az időtlenséget megjelenítő, Égi és földi jelek című Gál Sándor-i kisesszét azért helyeztem írásom elejére, mert gazdag, erőteljes és szép; úgy ragadja és mutatja meg a költő, az ember csodáját és varázsát, hogy megrajzol egy „reális pillanatot”, amelybe belefér a múlt és a jövő, az élet és a halál – az örök és egyedülvaló jelenben.
Gál Sándor Kitágult nap című könyve a „hullámverések, vizek, hegyek, síkságok, viharok, lángrianások” naplója: a belső és külső végtelenségeké, hétköznapok és álmok krónikája mindarról, amit a költő megélt, megél és meg fog élni évmilliókkal visszafelé és előre, a MOST-ban. Ha úgy tetszik, abban az időtlenségben, melyben a hihetetlen hihetővé lesz, s az emberi létben a Mindenség valósul meg maradéktalanul: a sejtek „ősrobbanása”, a „tágulás”, az „ősvalóság”, s amelyben például a „Mama – egyvégtében, mint a csillagos égbolt! A Mindenség csodája!”, a száz éve született apa pedig „világok szanitéce, amint a Hadak Útján sebeket kötözve menetel”. Hiszen a vers, a költészet a szépség megteremtése; ha nem írunk, nem is élünk; még akkor is, ha látszólag „a kultúra, az irodalom helyett a szemét, a szenny terjed, és terrénumát média-ringyók és bértollnokok sajátították ki”, s „az emberiséget megteremtő és megtartó gondolat” ugyanúgy védtelenné lett, mint „az ember legnagyobb kincse, a nyelv”.
Miért akarok én megmenteni valamit, ami menthetetlen? Mi az a kényszerítő erő, amely e nyelvi Noé-bárkáját igyekszik megépíttetni velem? – kérdezi a költő. Nyilvánvaló: mert a költészet világok teremtése, s e „teremtéshez tehetség, erő, tudás, kitartás, nemkülönben látás és hallás kell – és a létezésnek néhány kivételes pillanata, amely úgy történik meg velünk, bennünk, hogy szinte nem is tudunk róla (…) ezek a pillanatok a teremtés Isten- közeli csodái”.
Az emberi gondról s a belőle eredő emberi gondolatról, a szépség varázslatáról és sugárzásáról az ember nem mondhat le, még akkor sem, ha egy-egy nemzedék útja a meglévő tagadásával indul; ám „Amikor egy élmény-hiányos nemzedék verseiből nyúlszar potyog, és az ókori latin- és görög elrevesedett női és férfi nemi-szervek düledeznek az olvasó elé, akkor bizony én félre teszem ezeket a mutatványokat”, mert tudom: „a trágárság nem bátorság, hanem a butaság jele”. Mi a jó abban, aminek nincs értelme? – kérdezzük Gál Sándorral együtt. Mi a jó abban, ha a „globális szétmorzsolódás nem csupán az anyagi rabszolgaságot teremti meg, hanem a szellemit is”? Ráadásul itt, a győzni induló Európai Unióban, abban az „egységesülő” Európában, abban a „veszni indult neo-rabszolga társadalomban, amelyben a jog nem – csak a nyomor egyetemes”. Meg a szellemi sivárság, ahol mindig-mindig átmenet van, s ahol például a Kassára „megérkezett” Márai Sándort a Ladislav Molnárok „lekurvázzák, lefasiztázzák, leirredentázzák”.
*
[Gál Sándor új könyvének – főleg a Bibliát érintő – néhány részletével („a Jelenések könyvének »beteljesülése« lényegében az emberi tudás kudarcának a záróakkordja – és ebben a jók és a gonoszok kivétel nélkül megsemmisülnek!”; tudom, hogy nem lesz új ég, sem új föld, hanem megmarad a halál, a gyász”), s a könyv szerkesztetlenségével itt nem foglalkozunk.]
Helyette idézzük a költő néhány szép, igaz és mély zárógondolatát:
„…Van tudás, amely úgy lett a miénk – az enyém –, hogy egy közösség emlékezetéből vált tulajdonommá, tulajdonunkká. Örököltem az egészet, együtt az anyai nyelvvel, játékok, dalok, táncok – s igen! –, a mindennapi munka teljességével, éltető, megtartó erejével, ritmusával és szépségével…
Ezt az elmondhatatlan és leírhatatlan csodát, amely az ilyen pillanatokban fölragyogtatja létezésünk megmaradt méltóságát (…)
Az irodalomban élek több, mint hat évtizede.
Abban alszom, abban ébredek.
Nyelvem, hazám, múltam, jelenem és jövőm – ha lesz még – ez a külön-köztársaság.
Épülése, romlása, sikere és kudarca, szépsége, ereje – személyes, elorozhatatlan tulajdonom (…)
Valahol korábban már leírtam, hogy az írás értelme abban van, hogy általa legyőzhető a halál.
Ehhez most már hozzá tehetem, hogy: »és megőrizhető a szeretet…«”
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
