A Szádelői–fennsík egy keskeny, keleti irányban elhúzódó sziklás nyereggel nyúlik be a Tornai –völgykatlanba. A domb egy 400 méter magas, kúp alakú mészkőtömb, amely impozánsan emelkedik ki a környező síkságból.
Fekvése és formája egyhamar felkeltette a környéken élők figyelmét, és 700 évvel ezelőtt várat emeltek rajta. A vár évszázadokon át stratégiai jelentőségű építménye volt a történelem forgatagában. Többször került ostrom alá, cserélt gazdát és a mai időkre csupán vastag kőfalai merednek az égnek, emlékeztetve dicső múltjára.
A Várdomb építőanyaga jobbára másodkori mészkő, amely a gerincen és a déli oldalon ördögszántásokat és kisebb sziklataréjokat alkot. A várba vezető egyetlen történelmi út is ebbe a mészkőbe van vájva, örök emléket hagyva néhai használóinak.
Növényzete lejtői dűlésirányától és az emberi beavatkozásoktól függően két ellentétes képet mutat. Az északi oldalon az ember által szinte érintetlen, összefüggő, lombos erdő telepedett meg, míg a keleti és déli mezők teljesen más képet mutatnak. Ezek a napos oldalak ősidők óta művelés alatt állnak, főleg szőlő- és gyümölcsültetvényeket telepítettek ide. A kemény munkával feltört, keskeny sekélytalajú parcellákat kőhányásokkal választották el, felszámolva így az eredeti lejtősztyeppi növényzetet. A szőlők felett szűk sávban a tarvágások és irtások után sziklás gyepvegetáció, illetve foltokban karsztbokorerdő alakult ki. Ezt a sovány, sziklás, köves oldalt aztán juh- és kecskelegelőként hasznosították.
Annak ellenére, hogy ezt a déli kitettségű területet az ember állandóan bolygatta, nagyon sok értékes, ritka növény- és állatfaj maradt meg a területén. Ezek javarészt a pannon, sztyeppi fajokat képviselik.
A területet az utóbbi 150 évben több kutató is felkereste, többek között azért is, mert könnyen megközelíthető, másrészt a Rozsnyó-Kassa útvonal közvetlenül a hegyláb alatt húzódik.
A Várdomb legnagyobb botanikai értéke a tornai vértő, amelyet már régen ismertek a környéken, azonban a tudomány számára először Hazslinszky Frigyes írta le Onosma stellulátum néven. Kiderült viszont, hogy ez a faj nem az O.S., hanem egy eddig ismeretlen növényfaj. Így 1906-ban Jávorka Sándor, aki a kárpáti flóra egyik legkiválóbb ismerője, írta le mint új fajt, és lelőhelyének tiszteletére nevezte el tornai vértőnek. Ez a 20-40 centiméteres, sűrűn serteszőrös növény kisebb foltokban terem a mészkősziklák között és május–júniusban bontja citromsárga virágait. Ennek a növénynek mindössze öt kisebb lelőhelye ismert Torna környékén, tehát a vidék bennszülött (endémikus) faja.
A sziklagyepekben egy seregnyi pannon, sztyeppi növényfajt fedezhetünk fel. Kora tavasszal a lappangó sás, a selymes zanód, a leánykökörcsin, a homoki pimpó, később az apró nőszirom, a tavaszi hérics, az osztrák pozdor, az árvalányhajak, a bíboros kosbor virít. Kisebb foltokban május végén virágzik a fehéres csűdfű, amely északabbra már sehol Európában nem él. Egy további melegkedvelő cserje, amely csupán néhány példányban díszlik a szőlők felett, a pukkanó dudafürt. Hatalmas felfújt termései különös látványt nyújtanak. A hangyabogáncs méteres „kórói” himbálóznak a szélben, nagy virágfészkük pedig odacsalogatja a környék bogarait és lepkéit.
A Várdomb további ritkasága, az általam felfedezett, kúszószárú pusztai meténg, az erdős sztyeppnövényzet ritka képviselője, amely már északabbra szintén nem él. Néhány példánya ott díszlik, ahová csupán én járok, meg a vaddisznók.
A Várdomb állatvilága a kis kiterjedés ellenére változatos, és fajgazdag. A lepkék közül kiemelendő a kardos és fecskefarkú lepke. Mindkettőnek tápnövényei bőven találhatók a várrom körül. Nyáron a szemeslepkék seregei cikáznak a füves, sziklás terepen.
Él itt egy ritka rovar, amely nem szitakötő, nem lepke, hanem recésszárnyú, 4 cm-es szárnytávolságú rablópille. Igazi légi kalóz, zsákmányát a levegőben kapja el (főleg apró, repülő rovarokat). Feltűnően szép, sárga–fekete színezetű rovar, amely csak nagyon kevés helyen fordul elő, tehát igazi ritkaság.
A vár körül él egy életerős zöld gyíkállomány. Hímjeik féltve őrzik területüket. Május derekán 15–20, nászruhába öltözött példányukkal is lehet találkozni a fehér sziklakibúvásokon.
A Várdomb keleti lejtőjén most is fellelhető egy maroknyi ürgecsapat. Húsz-harminc éve még nagyszámú telepeket lehetett itt látni, ahol naponta vadászott a parlagi sas és a kerecsensólyom. Ezek a ragadozó madarak az ürgével együtt eltűntek.
A környék rohamosan urbanizálódik. A családi házak új telepei majdnem „felszaladnak” az oldalba, a néhai gyepes területeken építőanyag telep és mezőgazdasági udvar létesült, úgyhogy a védett terület néhány hektárnyira zsugorodott. Ráadásul ide is benyomul a környező tájakról a tájidegen vegetáció, például az orgona és egyéb özönnövények.
Régen a vár és dombjának bevételéért seregek ütköztek (igaz, nem a zöld gyík, vagy a tornai vértő védelméért). Ma ez a hely gazdátlan, annak ellenére, hogy 1964-től természetvédelmi lelőhellyé nyilvánították. A turistautak benőttek, a várromot ellepte a gaz (ezelőtt legalább időszakonként tisztították). Természetesen ez a jelenség nem egyedülálló a Felvidék magyarlakta vidékein. Itt nem érvényes a milujem slovensko, én pedig nem fogok drukkolni, hogy hajrá „tótlandia”.
Gordon László, Felvidék.ma