A Felvidéken még mindig kísért a múlt. Petőfi Sándor versére asszociálva: Szeptember végén.
Még nyílnak a kertek tarka virági,
még zölddel a fű a rétek ölén,
De látod amott a dombok aljában,
a kis palóc falu vályog házait?
Megroggyant falaik még fehéren állnak,
dacolva jelennel, s a múló idővel.
Kis ablakaik poros homályán keresztül
a régmúlt paraszti élet vaksin kacsint.
Templomnak tornyában még
kondulnak harangok,
ünneplős ruhában ballag a falu.
Felzúg az orgona és áhítatos ének:
Nagyasszonyunk, édes!
Hozzád esd ma néped!- még magyarul!
Az Ipoly két partján gyalogút ballag
és tétován lépdel át a kis fahídon.
Megáll egy szuszra s a múltból
hirtelen vigyorogva néz rá Trianon.
A nemzetcsonkolásnak emlékkereszt áll ott,
s búsan nézi a kis fahidat,
amely bátran a két partba kapaszkodva
összekötni akar nemzetet, s országokat.
Szép napsugaras szeptemberi szombati nap volt. Bizonyára a Felvidéken számtalan program és rendezvény kínált lehetőséget a szórakozni, kikapcsolódni vágyó embereknek. Én mégis egy kis Felvidéki zsákfalu, Ipolyvarbó ünnepségére indultam, mert a határokon átívelő Hídi vásárra voltam hivatalos. Milyen is lehet egy hídi vásár?
Elképzeltem, hogy az Ipoly folyón átívelő kőhíd mindkét oldalán kézműves mesterek rakják ki árujukat és nagy hangon kínálják az arra menő, nézelődő, bámészkodó embereknek.
Csizmát, vegyenek! Ködmönt vegyenek! Mézeskalács szívet, tükröset! Kosarat tessék, szépen fonott kosarat, olcsón adom! Soha vissza nem térő alkalom! Csak tessék, tessék!
Ám mindez csak elképzelés. A múlt már sohasem jön vissza úgy, ahogy igazában volt valamikor. Minden változik, a falvak, az emberek és maga a vásár szelleme, tarkasága, vidámsága és jelentősége is. Az Ipoly hidak-polgári társulás szervezői között azonban akadnak olyan egyének, akik még emlékeznek a régi vásárok hangulatára, tarka
forgatagára és talán ebből a régi emlékből kiindulva szervezték meg Ipolyvarbón a 2. Hídi vásárt. A rendezvény egy többnapos program folytatása volt, amelyet a Középső-Ipoly Mente Regionális Fejlesztési Ügynökség szervezett szeptember 10 és 13 között és az East- West Európai Hálózat c. pályázat támogatta. Ha már hidak építéséről van szó, akkor mivel is lehetne felhívni az illetékes hatóságok figyelmét. Az itt élő emberek tudják, hogy az Ipoly folyóra úgy kellenek a kisebb, nagyobb hidak, mint embereknek egy falat kenyér. Az Ipoly mente kis palóc falvaiban élő emberek mindenre elszántan szeretnének kitörni az elszigeteltség, a szellemet ölő, emberi kultúrát sorvasztó és a gazdasági élet pangásának zárt világából, amelyet még 1920.- ban kényszerített rájuk Trianon. Dolgozni szeretnének, s mivel itt nincs munkalehetőség az Ipoly túloldalára több kilométert kell utazniuk munka után. Ha megépülne a híd, lerövidülne a munkába tartó út, és szülőföldjüket, ahol élnek be lehetne kapcsolni a falusi turizmus vérkeringésébe. Valahogy úgy, ahogy volt 90 évvel ezelőtt, amikor itt nem volt határ. Első lépésként kell egy Hídverő emlékhely, ahol vásárral, kultúrműsorral, népi hagyományok felélesztésével, étel kóstolóval össze lehet hozni az embereket, ismerkedni, beszélgetni, meghallgatni a másik fél álláspontját. Elmondani azt, amire nekünk, Felvidéki magyaroknak, közelebbről az Ipoly menti palócoknak szükségük lenne, hogy identitásunkat, kultúránkat megőrizve élhessük mindennapjainkat.
Ezeket a gondolatokat összegeztem magamban és közben lassan sétáltam az Ipoly kis fahídja felé, ahol már javában zajlott a szentmise utáni kultúrműsor. A falu egyetlen főutcája két oldalán egy- egy kapu előtt a régmúlt paraszti világ még megmaradt kincsei sütkéreztek a szép kora őszi napsütésben. Ismerősen köszöntöttek rám az út mindkét oldaláról. Kis parasztházak kerítésén népi ruhaneműk, hímzett törülközők, színesen hímzett abroszok hirdették a palóc paraszti világ gazdag szimbolika világát. Megkopott használati eszközök, mint a mák mozsár, a fonott vesszőkosarak, gabonatároló edények, cséphadarók, guzsalyak, orsók, fából készült terménytartók hirdették és egyben őrizték a már elköltözött tulajdonos kézlenyomatait. A cseréptálak ínycsiklandóan kínálták a palóc konyha csemegéit, kalácsait, amelyeket ügyes kezű varbai, őrhalmi asszonyok sütöttek, készítettek. Az egyik régi parasztház kéményén üres gólyafészek árválkodott, jelezve, hogy lakói már elindultak hosszú vándorútjukra. Az út bal oldalán a házak közül néha előbukkant a keskeny Ipoly kanyargós szalagja, ahol még dúsan lengették lombos ágaikat a fűzfák és a bokrok. A túlsó parti réteken tehéncsorda legelészett és körülöttük egy kis puli kutya futkározott gazdája utasításait követve, hogy csaholásával egyben tartsa a szétkóborolni indult jószágokat. Az Ipoly kis fahídja felől ismerős dallamokat hozott a szél, többnyire magyarul, de szlovákul és olaszul is. Elgondolkozva lassan lépegettem a templom felé, ahol már befejeződött az Istentisztelet. Ekkor figyeltem fel egy feketeruhás idős asszonyra, aki botjára támaszkodva lassan ballagott hazafelé a templomi áhítat után. Közelembe érve fürkészőn 
nézett rám, mint az olyan ember, akivel keveset beszélgetnek, ő pedig éhes az emberi szóra, mosolyra, kézfogásra, érintésre. Illendően köszöntem, hiszen tudtam, hogyha nem is ismerem, falun akkor is köszönni kell annak, akivel találkozunk. Az arcán mosoly suhant végig, majd megállt mellettem.
Honnan jött?- kérdezte barátságosan és végignézve rajtam megkérdezte: Hát ez melyik falu népviselete?
Ez, ipolybalogi népviselet. – mondtam és tovább folytattam a beszélgetést.
Milyen szépen meg van szervezve ez a rendezvény, a hídi vásár! Mennyi sok szép régi holmit raktak ki a házak elé, igazán érdemes megnézni! Hát még a palóc ételek kóstolója, mennyi sok finomsággal kínálja magát! De talán még szebbek és értékesebbek az emberek régi emlékei, azok, amelyek a múltban történtek. – fontam tovább a beszéd fonalát. Bizonyára szeret visszaemlékezni arra mi volt régen!- adtam fel az első kérdésnek látszó gondolatsort.
Egyáltalán nem szeretek visszaemlékezni!- mondta a feketeruhás idős asszony.
Miért, talán rossz emlékei vannak a múltból?
Igen, rosszak, jobb rájuk nem is gondolni!
Hogy, hogy, mi történt magával a múltban, hogy ennyire szeretné kitörölni az emlékezetéből?
Mi történt? Hát elmondom! A háború után az egész családom ki lett telepítve Csehországba! Fiatalasszony voltam 19 éves, a kislányom meg három, amikor 1946 hideg decemberi napján megállt egy teherautó a házunk előtt. Fegyveres katonák ugrottak le róla és berohantak a házunkba. Csomagolni, de gyorsan, mert ki lesznek telepítve Csehországba!- kiáltották szlovákul. Kijelentették, hogy csak 50 kilós csomagunk lehet, több nem. Apósom nem volt otthon, ugyanis bebörtönözték, mert nem volt hajlandó a reszlovakizációs nyilatkozatot aláírni. Csak anyósom, az uram és én álltam ott megrökönyödve, karomon a kislányommal. Mit tehettünk, gyorsan összecsomagoltuk a legszükségesebb holminkat. Szerettünk volna több holmit is magunkkal vinni, ezért megpróbáltunk még összepakolni ezt, azt, már ami abban a lelkiállapotban még eszünkbe jutott, de kivették a kezünkből és visszadobták a házba. Fájó szívvel, sírva ültünk fel a teherautóra. Én a kislányommal a teherautó vezető fülkéjébe kerültem, mert a teherautó platóján megfagytunk volna a hidegben. Csak mentünk és mentünk, falvakon, városokon keresztül, meg nem állt a teherautó egy percre sem. Másnap hajnalra megérkeztünk Csehországba, egy majorságba, ahol szállást kaptunk. Ahogy kivirradt a gazda elénk állt és ismertette velünk mit és hol fogunk dolgozni. Az én munkám az istállóban volt, minden nap meg kellett fejnem 50- 60 darab tehenet. Megállásom nem volt, reggel korán kezdtem és délután újból folytattam, mert mire végeztem kezdhettem újból elölről. Három évig voltunk Csehországban ennél a gazdánál, a kislányom már betöltötte a hat évet iskolába kellett volna mennie. Szépen beszélt csehül, mert a gyerekekre gyorsan ragad az idegen nyelv. Csak anyósom jajgatott minden nap, hogy akármi is lesz, ő bizony haza megy. Annyi sokszor mondta és közben hajthatatlanul sírt, hogy a gazda megsajnálta és kijárta nekünk, hogy visszaengedjenek szülőföldünkre, Szlovákiába, a Felvidékre, az Ipoly mellett lévő kis szülőfalunkba, Ipolyvarbóra. Ahogy haza értünk, nem tudtunk a házunkba bemenni, mert ott rendezték be a Termelő Szövetkezet irodáját. Végül nagy nehezen sikerült visszakapnunk a házunkat és azt is megtudtuk, hogy ki volt az, aki a kitelepítendők listájára felíratott. Rokonunk volt és komák is voltunk, de a mai napig nem tudom, hogy mit ártottunk neki. Végül apósom is kiszabadult a börtönből és így együtt lehetett a család. Apósomnak volt még egy fia, aki katolikus pap volt, de egy nyári családi látogatása alkalmával bement az istállóba, ahol az egyik ló úgy megrúgta, hogy szétszakadt a mája és meghalt. Még egy lányom született, ő is meg a nagyobb is itt él ebben a faluban. Az apósom, anyósom és az uram is már régen meghaltak, kint nyugszanak a temetőben. A csehországi kényszermunkánk során annyi pénzt tudtunk összespórolni, hogy mindkét lányoméknak vehettünk háza itt Ipolyvarbón. Hála Istennek még tudok magamról gondoskodni, de ezeket a rossz emlékeket, amit most elmondtam, sehogy sem tudom elfelejteni. Mit vétettünk, hogy a háború után ennyire megbüntettek minket, magyarokat!- fejezte be végül szomorúan, de erre sajnos senkitől sem kapott választ.
Ahogy elköszönt, még sokáig néztem fekete alakját. Valaha szép egyenes tartása lehetett, fekete haja és szeme, amelyben gyakran felcsillanthatott a palóc menyecskék huncutsága, míg végleg ki nem hunyt a Csehországi deportálás idején. Megdöbbenve álltam és próbáltam az idős asszony röviden elmondott élettörténetét emlékezetemben tartani. Úgy éreztem, hogy a múlt iránt érzett kíváncsiságommal és kérdéseimmel kiengedtem, ha csak egy pillanatra is a felvidéki magyarság történelmének fájó emlékeit, mint szellemet a palackból. A nyár végi kék égen még mindig melegen sütött a nap, egy felhő sem látszott, de mégis mintha sötét árnyék borult volna egy pillanatra erre a kis palóc falura, az Ipoly mentére és az egész Felvidékre.
Végül megindult a menet a falu főutcáján és a vidám népdalokat éneklő asszonyok, lányok tarka kavalkádja lassan vonulni kezdett a Kultúrház felé. Amikor rám került a sor, hogy énekeljek, lelkem minden érzelmével kezdtem az Édesanyám rózsafája / Ág Tibor gyűjtése/ című palóc népdal gyönyörű szövegébe és dallamába. Mindig is tudtam, hogy népdalaink mondanivalója, szimbolikája igen gazdag, de csak otthon jutott eszembe, hogy ennek az Ipoly mentén gyűjtött népdalnak egyszerű szövege teljesen ráillik a Felvidéki magyarság sorsára.
Édesanyám rózsafája, én vótam a rózsa rajta, De egy huncut leszakajtott, kalapjánál elhervasztott. Édes vót az anyám teje, keserű a más kenyere. Ki nem hiszi, próbálja meg! Minden magáró tudja meg!
Lőrincz Sarolta Aranka, Felvidék.ma
