Az első adventek idejétől – amikor az akkori kevesek a megígért Messiásra, a Magasságbeli Fiának betlehembeli eljövetelére vártak, annak a kisdednek a megjelenésére, akiben Isten minden ígérete igenné vált – immár kétezer éve várakozik a hitből élő ember karácsony eljövetelére. A Jézus születését megelőző napokban a keresztény ember eltelik hittel és örömmel, mert tudja, a jászolban fekvő kisded ünnepe Isten üdvtörténetének is nagy eseménye, hiszen az Atya – örök jelekkel kinyilatkoztatva hatalmát és jóságát – Fiában mindent nekünk ajándékozott: nem nélkülözzük immár a kegyelem ajándékát sem, ezért a hívők közösségével áldottak vagyunk minden lelki áldással.
Az advent napjaiban és heteiben az elcsendesedésnek, az elmélyülésnek is gyakrabban szenteljük oda magunkat, annak a nyugalomnak, mely a medrére talált folyóhoz hasonlatos, s amely által bizonyosságunk van, hogy Urunk, a jó Pásztor bőséges legelőkre vezeti juhait, a nyugalom vizeihez, a szellemi, lelki pihenés örömeihez. Hiszen minden megtért, újjászületett lélek tudja, hogy a jó utat járni egyben nyugalmat nyerni is jelent – maga Jézus kínál belső békét a hozzá jövő lelkeknek; az eltévedtek, a bizonytalanok viszont olyanok, mint a háborgó tenger, mely nem tud megnyugodni.
A karácsony előtti elmélyedés egyben az ember megszabadítását és a Teremtő dicsőségének ünneplését is jelképezi, amiként annak tudatosítását is, hogy az emberre leszálló kegyelem és az ember felszálló hálaadása eggyé olvad az „eljövendő” Fiúban, s ezáltal szívünkkel és lelkünkkel is elfogadjuk, hogy mi, emberek, mindent mástól: Istentől kapunk, még a megváltás ajándékát is.
A karácsonyi kisded, aki értelmet és teljességet adott a teremtésnek, a gyermekek ártatlanságával és mindentudásával jött közénk. Ilyenkor, advent idején az is eszünkbe juthat, hogy ez a teljesség és ártatlanság a teremtés kristálypoharának a túlcsordulása, hiszen a Fiú, akinek beszédei soha el nem múlnak, a karácsonyi jászolban a szeretet isteni kiáradása, a teremtés emberalakot öltő „ráadása”, s mindezt azért, hogy Isten ránk tékozolván, ránk is testálja a túláradó szeretetet. Adventkor tehát olyan ünnepre készülődünk, mely a teremtés elfogadásának és szeretetben való felülmúlásának az ünnepe. Olyan kimondhatatlan és majdnem-felfoghatatlan ünnep, amelyet csak megéléseinkkel és hitünkkel tudunk felfogni: a némán áradó és láthatatlanul jelenlévő szeretet ajándékaival.
Az Isten képére teremtett hívő ember hiszi és meg is éli, hogy Isten fiává fogadja őt Jézusban, aki által meg kell tartatnia, s aki majd – a Szentlélek által meghódítva a szívét – az öröm, a bőség és a nyugalom otthonát adja neki, megnyitva előtte az atyai házat. Azt az atyai házat, amely körülveszi, megérti s amelyet magáénak ismer. Adventkor ez is felmerül bennünk; jelesen az, hogy már földi otthonunk is Isten atyai házának ígéretét, határtalan szeretetét hordozza, annak mindent felülmúló békéjét rajzolva meg. Hogy megformálja, felépítse s ébren tartsa bennünk a hitet és a reményt, az élet teljességének, a szabadságnak és az üdvösségnek a reményét, amely aztán a szeretet örök hajlékához vonz bennünket.
A Lélek ajándékait elnyerő ember érzi és tudja, hogy ami nála váltakozás és szenvedés, az Istenben megtisztítva egybeesik és harmóniává lesz, így az igazi nyugalom nem a tevékenység megszűnése, hanem annak beteljesedése, teljessége. Az ember számára a megnyugvás annyit jelent, mint elfogadni Isten teljes, tevékeny békéjét: kegyelmét és szeretetét a mi Urunk Jézus Krisztusban; az ember számára csak ez a béke és nyugalom lehet a szabadság jele – ez a részesedés a Teremtő nyugalmában, hiszen az ember nemcsak szabad, hanem Isten fia is, aki bensőjébe adja és szívébe írja a törvényt, hogy az Ige valóságosan is lélekké váljon; hogy az első, az ó szövetség, a betű szövetsége új szövetséggé, a Lélek szövetségévé legyen.
Aki elfordul Isten üdvösségszerző kegyelmétől, megtapasztalja, hogy „öntudatlanul” is háborúságot szerez magának és háborúságot szít az emberek között – ezért belső hontalanság és belső száműzetés, otthontalanság és nyugtalanság lesz az osztályrésze. Ilyenkor, advent idején, arra is gondolnunk kell, hogy a jászolban fekvő kisdedben immár kétezer éve a múltra várakozunk és a jövőre emlékezünk; arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént, mégis, újra és újra meg akar történni a lelkünkben és szívünkben. Hogy újra és újra higgyük és valljuk: az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására. Az Atya őbenne, a Fiúban mindannyiunknak ingyen, kegyelemből kínálja fel a lélek szabadságát, az újjászületést, a megigazulást, a gyógyulást a hit cselekedetei által. A nyitott szívű ember látja: a világ beteg – az önzésben, a bűnben vesztegel, s őt is, minden embert magával akar rántani, hogy önzésének alávetettjévé tegye. Adventkor ez is jusson eszünkbe: Isten egyetemes törvénye, a szabadság tökéletes törvénye jó, igaz, világos és örök; s mi, az Ő képmásai, akiket a zsoltáríró hite szerint „majdnem isteni lénnyé tett, dicsőséggel koronázott” s akiknek „hatalmat adott keze művei fölött” az újjászületés által ezt az egyetemes törvényt, a boldogság törvényét fogadjuk a szívünkbe.
Ezért megszentelt a karácsonyi kisded eljövetelére való várakozásunk.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma