Brünn nemcsak az ott élő magyaroknak jelenti a személyes emlékek tárát, hanem számomra is. A hetvenes évek kezdete óta vagy húsz éven át látogattam a vásárt, ami akkor számunkra a világ kapuját jelentette, hiszen addig ismeretlen technikai és esztétikai csodákat tárt elénk.
Annak ellenére, hogy Csehszlovákia kitűnő szakemberekkel rendelkezett, a vörös színű államaparátus nemegyszer jócskán betett a kreatív gondolkodásúaknak. Csak egyetlen példa: a Skoda gyár akkori kiállítás szervezője, aki régi ismerősöm volt, a hetvenes évek elején beszélgetésünk során a következőket mondta: „Tudod, az egyterű 1202-es népszerű Skodáinkat azért nem gyártják tovább, mert párthatározat tiltja. Kiszivárgott ugyanis, persze ezt ne írd meg, hogy az elvtársak azért blokkolták a gyártást, hogy a dolgozók ne lophassák vele a szövetkezetekből a lucernát, a terményt, s az építkezésekről az anyagot. Ugyanis a raktérben akár egy tonna terhet is képes volt szállítani a kocsi.”
Azóta persze kinyílt a világ, az egyterű járgányok ma viszik a prímet.
Séta Brünn utcáin
Ilyen, s hasonló gondolatok ébredtek fel bennem, amikor egy itteni képzőművészeti kiállítás megnyitója előtt sétálgattam a történelmi Brünn ma már példásan felújított óvárosában. A nézelődés után utam nem máshová vezetett, mint – képletesen szólva – egyenesen a „krokodilus szájába”.
Ugyanis a városháza kapuboltozata alatt elhaladva a fejem fölött egy tátott szájú krokodilus függött, persze nem a közszájon forgó vicc gyanánt, mely szerint az épületből ki se juthasson a rossz döntést hozó városatya, hanem más okokból kifolyólag. Ugyanis a krokodilus Brünn város jelképe.
A Pozsonyi Magyar Galéria Hommage Esterházy János festmény- és grafikai gyűjteményének bemutatója
A városháza történelmi épületének Nemzetiségek Termében került sor a Pozsonyi Magyar Galéria Hommage Esterházy János festmény- és grafikai gyűjteményének immár harmincharmadik kiállítására a Cseh-és Morvaországi Magyarok Szövetsége brünni alapszervezetének meghívására. Mivel rendhagyó időpontban, vasárnap, éppen Katalin nap után került sor a megnyitóra, azon valóban szép számban jelentek meg a
brünni magyarok. Persze nemcsak ők, hanem egy népes mosonmagyaróvári csapat is, amely az említett szövetség meghívására tartózkodott Brünnben. Az ügyes szervezés révén tehát Pozsony környéki anyaországi magyarjaink is kézbe vehették a gyűjtemény leporellóját, s a beszámolók révén megismerkedhettek a mártír szomorú, egyben példaértékű élettörténetével.
Fazekas Mónika, a CsMMSz brünni alapszervezetének elnöke az érdeklődőknek felvázolta azokat az értékeket, amelyeket magában hordoz egy olyan tárlat, amelynek tiszta múltú alkotói nem féltek egy olyan mártír életét bemutatni, akinek tevékenységét – legyen szó történészekről, vagy az elmúlt rezsimet teljes mellszélességgel kiszolgáló képzőművészekről – ma is félreértelmezik. Teszik ezt karriervágyból, hiszen mindig egyszerűbb kiszolgálni egy regnáló rezsimet, mint igaz magyarként helytállni, nem megfeledkezve azokról a nagyjainkról, akik akkor, annak idején kiálltak mellettünk, vagy a vérüket áldozták értünk.
Ismertette továbbá Esterházy János gróf élettörténetét, s külön kiemelte embermentő, önfeláldozó jellemét. Mellettünk maradt az ötvenes években is: jóllehet politikai fogoly volt, ám nemes szellemének kisugárzása, ereje így is óvta, védte a kisebbségbe szorult magyarokat.
Jómagam kurátori minőségemben a gyűjtemény történetéről szóltam, s arról, hogy a hét évfolyamán hol mindenhol mutatkozott be a vándorkiállítás. A gyűjteményt bemutató összefoglaló után az egyes alkotásokat mutattam be, szóltam arról, miként is képes a képzőművész úgy megalkotni művét, hogy az elszakított területen ragadt hetvenezer magyar is jelen legyen az alkotás gondolatiságában, akikért – képletesen mondva – a harangok szóltak. Jaksics Ferenc Könnycsepp című alkotása, a rajta lévő sírkő azt ábrázolja, hogy a kitelepített magyarok után már csak felmenőik megdőlt sírkövei maradtak. Mintha ezt a gondolatot folytatná Nagy József Kakukktojás című alkotásának mondanivalója is: a fészekbe, az ősrégi családi házba idegenek telepedtek. Az otthon maradottak szomorú sorsáról a ma Kanadában élő Nyilasi Tibor pasztell-képe tanúskodik. A háborúból hazavergődött nemzetiségi magyarra retorziók, s nem egy alkalommal halál várt. Az Áldozó áldozat című táblaképem témája az a jelenség, amikor egy „halálrendszer” szögesdrótból készít feszületet, s ennek árnyékába veti az áldozó áldozatot, a mi esetünkben a rabruhában, rabszámmal ábrázolt Esterházy Jánost. A felkasírozott eredeti dokumentumok egyike egy névjegykártya egy olyan ember (?) azonosságát dokumentálja, aki a halál elől menekülő, kiszolgáltatott magyarok százait küldte a Gulágokra, vagy a közvetlen halálba.
Az emlék(ező)tábla besúgóknak és csicskásaiknak című táblaképem a múlt tanulságai révén azoknak a beszervezett, volt kommunista államvédelmi ügynököknek és besúgóiknak, ezek karrier után nyálazó spiclijeinek a lelkiismeretéhez szól, akik ma is jól megvannak, úgymond nagyszerűen érzik magukat, hiszen nem kerültek börtönbe, bitófára, munkatáborba, amint ezt ők tették a „szocializmus ellenségeivel”. Ismétlem: ilyen emberek juttatták Esterházy Jánost börtönbe, haláltáborba, ilyen senkiházi gazemberek kínvallatták papjainkat, küldték a magyarok százezreit robotra Szibériába, később az ilyenek leszármazottjai a Husák-éra idején is „figyelve figyelték” a másként gondolkodókat. Esterházy János példás élete is azt tanúsítja, a rossz, a gonosz ellen ma is harcolni kell.
Morvaországi magyarok között
Megnyitó beszédem után meglepetésként: Fazekas Mónika gratulált nem régi jubileumom alkalmából, melyhez szülővárosomban, a lévai Reviczky Házban megrendezett életmű kiállítás is társult. A Nemzetiségek Termében a kiállítás megnyitója után is volt időm elbeszélgetni több morvaországi magyarral, s amint a fentiekben jeleztem, a mosonmagyaróvári látogatókkal.
A 25 éve működő, Prágában megalakult Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége működésének első éveiben nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy azokban a széles vonzáskörű cseh nagyvárosokban is megalapítsa alapszervezeteit, ahol nagyobb számban élnek magyarok. A brünni alapszervezet krónikásai is ma már huszonkét éves gazdag múltról tudnak beszámolni. Az első nagy feladat egy közösségi otthon megteremtése volt, így 1995-ben megnyitották a Gorkij utcai klubjukat, ami lehetőséget nyújtott a tagok találkozásaira, programok szervezésére. Ez a székhely 2010-ben a városközpontba költözött a történelmi városháza épületébe, ahol Brünn város önkormányzatának a segítségével,
megalakult a Nemzeti Kisebbségek Háza.
1995 óta a tagok rendszeresen megrendezik a Magyar Kulturális Napokat. A rendezvény felöleli a magyar kultúra széles skáláját, így a magyarsággal tartott élő kapcsolat mellett bevonják ezekbe a programokra más nemzetek, nemzetiségek tagjait is.
Az alapszervezet küldetésének valóban fontos része, hogy ápolja a múltbeli és erősítse a jelenkori cseh-magyar kapcsolatokat. Például az alapszervezet kezdeményezésére 1997-ben a Spilberken felújították a magyar jakobinusok emléktábláját. A Morva-karsztban, a Macocha szakadék szomszédságában az alapszervezet tagjai leleplezték Szabó Lőrinc emléktábláját. Telnice községben a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem közreműködésével kopjafa állíttatott az austerlitzi csatában harcolt és elesett székely katonák emlékére.
Az alapszervezet tagjai nem feledkeznek meg a magyar népi kultúra ápolásáról sem. Megalakították a Tiszavirág néptánccsoportot, majd a Kőris táncegyüttest, mely rendszeresen fellép a városban és a megyében az egyes multikulturális találkozókon. A gyermekeknek mókás, ötletes sportvetélkedőket szerveznek, ami szintén a sikeres tevékenységek egyike.
Természetesen tartják a kapcsolatot a Felvidékkel és az anyaországgal is. Ennek egyik szép példája, hogy említett alapszervezet megalakulása óta baráti viszonyt ápol a Csemadok pozsonyi városi választmányával. A Csemadok Pozsonypüspöki Alapszervezetével 2010-ben együttműködési megállapodást kötöttek, hiszen a tagok már vagy jó húsz éve találkoznak, látogatják egymás kulturális fesztiváljait, eseményeit. Jégh Izabella, a Csemadok Pozsony Városi választmányának elnöke hasznosnak és virágzónak tartja ezt az együttműködést, mivel – szavaival élve – minden magyar fontos, bárhol is éljen a világban.
Az alapszervezet tagjai beszélgetésünk folyamán több kiadványukkal is megajándékoztak. Az Ambrus Tünde által szerkesztett Brünni Magyar Futár színes kiadványait lapozgatva amolyan eseménynaptárra leltem, ahol a fotókkal illusztrált írások méltó tükörképei a szervezet életének. De kezembe került a Kazinczy Ferenc Diákklub Sárga Szamár című lapja is. Fazekas Mónika megemlítette, hogy jó a kapcsolatuk a klub fiataljaival, hiszen ők képezik az utánpótlást.
A műteremben
Mivel nemrég ért véget a kiállítás, Fazekas Mónikával és Dittel Istvánnal – akik vissza szállították az Esterházy gyűjteményt Pozsonyba – a Duna utca szomszédságában található műtermemben beszélgethettünk el az ex libris nyomtató, az öt mázsás könyvkötészeti aranyozógép, a könyvek, katalógusok, s természetesen a festmények társaságában. Mind a ketten úgy viselkedtek a látogatás alkalmával, mint általában mindenki, aki először jár itt. A lépcsőjárás után hiába kínáltam őket hellyel az asztalnál, azzal fordultak felém, hát itt – leülni képtelenség. Aztán a tetőtérben elkezdődött egy amolyan „körutazás,“ tárlatnézés, persze a itt található régiség gyűjtemény sem maradt a figyelem hátterében. Még szerencse, hogy akadt hely is, hiszen a lévai Reviczky Házban, szülővárosomban még mindig tart a novemberben megnyitásra kerülő jubileumi életmű kiállításom. Persze hamar rájöttem, művészetekhez közeli emberekkel volt dolgom. Fazekaz Mónika műépítésznek az elvont képek imponáltak leginkább, persze a figurális alkotások előtt is elidőzött.
Dittel István, vállalkozó viszont amolyan „induló“ művészcsaládban él, hiszen tizenhat éves lánya már most készül a képzőművész pályára. Amikor persze már végre helyet foglaltunk, arról is beszélgettünk, hogy a brünni magyar kislány a nyár folyamán melyik anyaországi képzőművészeti tábort is válassza majd további fejlődése színteréül. Aztán hosszasan beszélgettünk még arról is, hogy mekkora közösségformáló ereje is van annak, ha például egy olyan alapszervezet, mint a brünni magyaroké, a kulturális élet lehető legszélesebb skáláján keresztül szólítják meg egymást, a nagy, s kisközösségeket, az egyént, az alkotót.
Hadd fejezzem be írásomat ezzel a rövid gondolatsorral: Ilyenkor, karácsony táján is jó érzést sugall az, ha összetartanak a magyarok, s egyben a minket körülölelő nemzetállamok.
Jó volt találkozni, jó volt tapasztalatot, véleményt cserélni és jó volt érezni, hogy mi, magyarok összetartunk, összetartozunk.
Képek a kiállításról megtekinthetők Képgalériánkban ITT>>>.
Kalita Gábor, Felvidék.ma
Fotó: Robert Vystrčil
