Budapesten a Rákóczi Szövetség és az Esterházy Emlékbizottság szervezésében került sor az Esterházy János Emlékérem átadására, melyet az idén a Pázmaneum Polgári Társulás és a Remény katolikus hetilap kapta. A Pázmaneum érdemeit Duray Miklós, az MKP stratégiai alelnöke méltatta, míg a másik kitüntetett esetében ezt Bugár Béla volt MKP-elnök tette. (Érdekes módon a két elismerésben részesült intézmény a közelmúltban eltérően vélekedett a Szlovákia új egyházmegyei felosztását követően született nyílt levélről. A Pázmaneum a nyílt levél megfogalmazói között volt, míg a Remény azt lehamarkodottnak tartotta.)
Duray Miklós így méltatta a Pázmaneum Polgári Társulást:
A közösségnek nem biztos, hogy vezérre van szüksége ahhoz, hogy sikeres, eredményes vagy megelégedett állapotban legyen, inkább vezérlő elv, példaképek, és sok-sok tenni akaró ember szükségeltetik ehhez. Meglelésük és a vállalás nehezebb, mint vakon követni a központ, vagy a felsőbbség utasítását. A dolgok jó intézéséhez főleg értelem, műveltség és rátermettség kell. A vezérlő elv tudatos és szabad akaratból való követése, a példaképnek a lélek útjain való megértése és az értelmes tevékenység erkölcsös végzése azonban hitbéli ügy. A belátás, a megértés, a megbocsátás és a szeretet viszont nem a hit, sem az értelem és nem is az erkölcs függvénye, hanem a lélek sugallata.
A hit elkötelezettséget jelent.
A hit individuális kérdés, de ápolni és erősíteni a hitet csak közösségben lehet. Az ember egyedül vagy magára hagyottan elgyengül, a gyengének pedig többnyire a hite is és a reménye is gyengült – csak a kivételeket csodáljuk.
A remény a hit függvénye, márpedig nem is akármilyen hité. A jövőtervezéshez hit szükségeltetik – a „jelenben a jövőért”, a láthatatlanért és a megérthetetlenért mozgósítható hit. Ez a cselekvő hit. A passzív és magányos istenhívő példaként veszélyesebb a közösség számára, mint az individualista. Közösségtől elvonatkoztatottan jövőt építeni nem lehet.
Egyistenhívő vallásunk és a Krisztusi példából eredő meggyőződésünk szerint Istenen kívül minden viszonylagos. Ha ez igaz, többet jelent, mint sem gondolnánk. Ez jelenti a nyitottságunkat minden egyistenhívő közösség, de minden emberközpontú értékkövető magatartás irányában is. A kulcsszó a nyitottság, mert az egyre zavartabb és ziláltabb társadalmi kapcsolatok közepette csak a nyitottság vezethet a befogadás felé. Ez a közösségbe nyíló kapu. Számunkra a befogadás kulcskérdés és alapérték. Szent István, azaz Árpád-házi I. István királyunk és egyistenhívő, de nem keresztény elődeink is a befogadás szentségének a birtokában tartották össze mindazokat, akiket elődeinknek tekinthetünk. Mai létünk a befogadás az illeszthetőség és az azonosulás együttes következménye. Ennek krisztusi példája: ne hagyjuk szétszéledni a nyájat, az elbitangolókat pedig hozzuk vissza a közösségbe.
Mai létünk – sokkal inkább, mint a korábbi évszázadokban – az egyéni érdekek és a közösségi igények viharos kereszteződésén található. Ezért a párharc ma, a korábbiakhoz képest jobban – és a jövőben még inkább – az egyéni és a közösségi érdek között fog éleződni. Erre kell felkészülnünk. A felkészülésben azonban azok járnak elől, akik egyszerre érzékelik az individuális, a közösségi és a lelki szempontokat. A XVIII. századtól sajnos annak vagyunk tanúi, hogy a szellemi és a lelki fejlődésünk, vagy magunkra találásunk a civilizáció fejlődése mögött kullog. Nem biztos, hogy behozható a hátrány, de lehet, hogy mégis, csak annyi merészség kellene hozzá, mint az atombomba megalkotásához – a veszélyeztetettség érzéséből fakadó alkotói elszántság. A találmány felhasználása erkölcsi kérdés volt. A gyarló ember ebben csődöt mondott, mert döntésében egy történelmi fejezettel lemaradt. Nem a krisztusi elv, hanem az Ószövetség szerint igazodott.
A kulcskérdés tehát az egyén-közösség-jövő kapcsolata, azaz a szeretet, a hit és a remény egymáshoz kapcsolódása.
Ezen a ponton jutottunk el a mai ünnepség díjazottjának testre szabott méltatásához, mert a Pázmaneum társulás tevékenysége az egyén-közösség-jövő hármasságában értékelhető. Az eddig elmondott szavak a méltatás elviségére vonatkoztak.
A társulás megalakulása sokáig váratott magára. Jogfosztottságunktól hatvan évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a felvidéki magyarság leginkább magára hagyott részének, a közösségünk mintegy kétharmadának, a szlovákiai magyar római katolikusoknak szétszéledő nyájával programozottan foglalkozzon valaki. Mert a közösség, ha szétesik, minden egyéb megoldás értelmetlenné válik.
Világosan kell látnunk. A magyar római katolikusokat nem a papjaik hagyták cserben. A magyar papok nagy része helyt állt – emlékeztessünk Lénár Károlyra, Burián Lászlóra vagy Mészáros Gyulára, akik nem a hitük, hanem az esküjük, híveik iránti elkötelezettségük miatt járták meg a földi poklokat saját, állítólagos hittestvéreik gonoszságából. Kevesen váltak közülük árulóvá, a kommunisták besúgójává, a békére méltatlan békepapokká. A meghurcoltatást, a megaláztatást, sőt az egyházon belüli mellőzöttséget sokkal többen vállalták – többek között az én valamikori gyóntatóatyám Tóth Zoltán is.
A magyar római katolikus közösséget Szlovákiában a saját egyháza hagyta cserben. Ezért nem véletlen, hogy a Pázmaneum Társulásnak az elektronikus világhálón működő honlapja címoldalán ez a felirat olvasható: magyar gyermeket magyar iskolába. A magyar iskola ugyanis az utolsó olyan intézmény errefelé, ami még alkalmas a magyar közösség önazonossági alapjainak a megvédésére.
A magyarul csak makogó vagy még makogni sem akaró papjai az egyháznak, nem alkalmasak a római katolikus magyar hívők közösségének az összetartására. A gyakorló keresztények számára az egyház nem csupán a szentségek formális kiszolgáltatásának a kerete. Az pedig felháborító, ha a felvidéki magyar katolikus hívőket valakik csupán automatikus imagépeknek tekintik, vagy a csökkent értelműeknek szánt, magyarul alig érthetően felolvasott, prédikációnak minősített fogalmazványok hallgatag hallgatóságának tartják. Ezt a tévutat leplezte le a Pázmaneum társulás a hiánypótló rendezvényeinek a megszervezésével. Elindultak a magyar hitvallókkal, hogy zarándoklatokat szervezzenek az egykori magyar hitvallók emlékének nyomdokaiban, boldogemlékű Esterházy Jánosunk emlékére, megszervezték a felvidéki magyar ima kilencedet, zászlótartói voltak az imaévnek, amibe bekapcsolódtak a református egyházközösségek tagjai is.
Eddig – évtizedeken keresztül – senki sem foglalkozott a felvidéki magyar római katolikus papsággal. Sem képzésükkel, sem sorsukkal, sem a példásak példaként állításával. És ki törődött eddig a hívő civilek elmélyültebb foglalkozásaival? – a Regnum Marianum Akadémia keretében a Pázmaneum társulás tett erre kísérletet.
Ha végigtekintjük a társulás tevékenységét és célkitűzéseit, pl. Pázmány Péter szellemi örökségének követését, a megvalósult rendezvények tartalmának és a jelenkor kihívásainak a tükrében, egy új üzenet tárul elénk. A célkitűzésekből látható, hogy a társulás névválasztása nem csupán a magyar katolikus személyiségek egyházi felépítésű értékpiramisa szerint történt. Való igaz, hogy a XVI. és a XVII. század magyar gondolkodói között Pázmány Péter a csúcson helyezkedik el. Nem csak azért, mert származása révén befolyásos és kivételes szellemi képessége miatt nagyhatású ember volt, hanem azért is, mert kortársai közül csak kevesen voltak hozzá hasonlók. Alpári lenne azonban, ha a XXI. századból visszatekintve Pázmánynak csak azokat az érdemeit hangoztatnánk, amelyek a magyarok felekezeti ellentéteit elevenítenék fel. De nem is kell, mert tőle tudjuk, hogy egységre kell törekednünk. Pázmány nemzetstratéga volt. Ennek rendelte alá felekezeti meggyőződését, emiatt vált az ellenreformáció magyar vezéralakjává. Azt vallotta, hogy az egyhitű nemzet az erős! Ezt ő a Habsburgok hatalmának függvényében látta így, noha legszívesebben „odapökött” volna a német gallérja alá. Azt se felejtsük: akkor csak három részre voltunk szakítva, most nyolc részre vagyunk tépve.
Pázmány levelezésben állt a nagy magyar protestáns fejedelemmel, Bethlen Gáborral, aki egyedüliként jelképezte akkoron a független magyar államiság folytonosságát. Vele azonban nem hitvitákat folytatott, hanem a függetlenség megtartására bíztatta őt. Valószínűleg az sem véletlen, hogy a protestáns Kemény János, Önéletírásában Pázmányt Bethlen Gábor és Esterházy Miklós közé helyezte el. Ebben a katolikus: református arány 2 az 1-hez volt. Akárcsak a mostani felekezeti megosztottságunkban. Ennek lényegén az sem változtat, hogy mind Pázmány, mind Esterházy keresztségileg reformátusok voltak, mert mindhárman krisztushivő keresztények és magyarok voltak. Mint ahogy Pálffy János és Károlyi Sándor is magyar főurak voltak és 1711-ben nem a császár és nem Rákóczi érdekei szerint kötötték meg a szatmári békét, hanem a magyar státus quo megtartásáért.
Ezért nem véletlen, hogy a Pázmaneum társulás szervezésében született meg a felvidéki magyar katolikusok nagy tiltakozása a szlovákiai katolikus egyházmegyék olyan durva átalakítása ellen, ami szinte kizárja, hogy valaha is egy magyar többségű egyházmegye jöhessen létre.
Fontos, hogy tudjuk olvasni a múlt üzeneteit, de az is lényeges, hogy lefordítsuk az üzeneteket a jelenkor nyelvére.
Ne erőltessünk más feladatokat azokra, akik egy feladatra vállalkoztak, de bíztatnunk kell mindenkit, aki közhasznú feladatot teljesít, hogy kapcsolódjon a hasonló feladatokat végzőkhöz. Miközben azt is tudatosítanunk kell, hogy köreinkben a legnagyobb hiánycikk az ökuméne.
A Pázmaneum társulás a mi kicsi közösségünkben egy új fénypont. Az elhagyatottak szellemi és lelki ápolásának a kikötője, hogy akik elhagyatottságban élnek ne legyenek hitehagyottak, ne váljanak a sajátjaikkal szembeforduló janicsárokká.
Laudetur Pázmaneum Társaság.
Pozsony, Budapest 2008. március 9.
