Tóth Istvánnak, a Budapest Analysis elemzőjének előadása az alsóbodoki szórványkonferencián * Az anyai gyöngédség szavai, avagy néhány észrevétel beolvadáshoz, szórványprogramhoz: Szomorú történetei az itt jelenlévők mindegyikének lehetnek a kitervelt (erőszakos) asszimiláció magyarokat sújtó eseteiről. Sebeinkben öncélúan nem szeretnék vájkálni, egy fizikai közelségből megélt esetet azonban mégis előhozok. Pusztán a folyamat érzékeltetésére, valamint az MKP által vitaindítóként közreadott tanulmány téziseinek megerősítésére.
Budapesten zajló egyhetes szakmai továbbképzésre érkezett hozzánk baráti barátnő Pozsonyból. A feleségem barátnője. A ligetfalui lakórengetegben, ahol lányaival él, mi is több alkalommal voltunk vendégei. A tréningek – ahogyan ma nevezik a továbbképzéseket, konzultációkat – végeztével vendégünk esténként telefonon hosszasan beszélgetett leányaival. A leányok nagyszülei a Csallóközben élnek, barátnőnk is onnan került Szlovákia fővárosának szélére, így érthető, hogy a beszélgetés – bár a lányok szlovák iskolákat végeztek –,magyarul folyt. Úgy emlékszem, pozsonyi otthonukban – legalábbis a pesti vendégek jelenlétében — ,kizárólag magyarul beszéltek. Anya és lányai Budapest és Pozsony között zajló beszélgetései azonban egy ponton rendszeresen váltottak át magyarról szlovákra. Magyarul a praktikus teendőeket beszélték meg, szlovákul azonban az intim szférára váltottak, s egyáltalán nem a titkolózás végett. Anya és leányai ezen a nyelven élték meg érzelmi közösségüket, a szeretetet. Csallóközi felmenőik sírkeresztjein még a születést és a halált jelző két évszám fölött még magyar név szerepel. Az övékén, a városszélén felnőtt majdani megholtakként talán már nem.
A kis anyanyelvi sorsdrámában számomra az volt a leginkább elgondolkoztató, hogy a nyelvváltást az ebben az esetben talán törvényszerűen követő nyelvvesztést szülő és gyermek meghitt és bensőséges élményként éli meg. Bár tudom, hogy Pozsonyban és környékén– igaz hátrányos utazási körülmények közepette – van mód arra, hogy az alapiskolától az érettségiig anyanyelvén tanuljon a magyar gyerek, őket a homogén magyar nyelvi közegből nincs jogom megítélni. Inkább azoknak a szülőknek a tudatossága és áldozatvállalása előtt emelek kalapot, akik a sok nehézség ellenére is magyar iskolába járatják a gyerekeiket. A szórványokban élő Kárpát-medencei és a diaszpórákban élő magyarok előtt. Előadásom konkrét tárgyához közelítve, most történetesen a kárpátaljai szórványokban élők előtt.
Kárpátalján a legutóbbi, 2001-es népszámlálás adatai szerint 151.500 magyar él. Tömbben a beregi és az ungi Tiszaháton, szigetekben és szórványokban a hajdani Máramaros vármegyében, a técsői, a huszti és a rahói járásokban.
A szovjet-csehszlovák zsebszerződés – Moszkva és Prága még az 1947-es párizsi békeszerződés előtt állapodott meg Kárpátalja sorsáról – értelmében a Szovjetunióhoz került térségben az elmúlt század ötvenes éveinek elején alakult ki fokozatosan a magyar iskolahálózat. Egészen odáig, hogy az ungvári állami egyetem filológiai karán a hatvanas évek elején magyar nyelvi és irodalmi tanszék is indulhatott. A szórványoktatás ügye ettől közvetlenül nem haladt előre: A múlt század hetvenes éveinek elején a szórványlétben élő huszti magyarok a hetvenes években levélben folyamodtak Balla Lászlóhoz, a helyi magyar nyelvű kommunista pártlap, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjéhez . Azt kérték, intézné el a nagyhatalmú elvtárs , nyíljon magyar iskola a városban. A nagyhatalmú – jövedelemvédelmi megfontolásból, pozícióféltésből, gyávaságból? – a kérelmet gyorsan elrejtette. Ha most erre az esetre visszaemlékszünk, csak azért tesszük, hogy fölmutathassuk, a szórványmagyarságban a szovjet megszállás idején is virulens igényt az anyanyelvű oktatásra. Valamint a mindenkori janicsárok eltorzult gondolkodását.
A Szovjetunió végóráinak idején, 1989. február 26-án , még az önálló ukrán állam megalakulása előtt, a Kárpát-medencei magyarság autonóm szervezetei között elsőként alakult meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ). Alapítólevelében hangsúlyosan szerepelt az anyanyelvű oktatás intézményrendszerének megóvása és fejlesztése. Ebben stratégiai szövetségesre lelt az 1992. május 5-én megalakult Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetségben. A két évtizedes huszti kérelmet, valamint a szórványmagyarság oktatási problémáit nem feledve a szakmai szervezet a kezdetektől hozzálátott a szórványprogram kialakításához és végrehajtásához. Ehhez anyagi támogatást kapott a magyar kormányszervektől, alapítványoktól és közalapítványoktól (HTMH, Oktatási Minisztérium, Illyés Közalapítvány, Apáczai Közalapítvány), valamint magyarországi civil szervezetektől. A szakirodalom szerint klasszikusan értelmezhető szórványokként Kárpátalján ma a Tisza felső folyásánál található települések, Kőrösmező, Tiszabogdány, Rahó,Terebesfejérpatak, Gyertyánliget, Bustyaháza magyarsága érthető. Oktatási szempontból szórványhelyzetben vannak az ugocsai és beregvidéki tömbmagyarság nyelvhatárán elhelyezkedő egyes települések –Királyháza, Fancsika, Mátyfalva, Tekeháza, Csepe, Feketeardó , valamintBilke és Szolyva magyar lakosai is.
A 2001-es népszámlálás adatai szerint számbelileg szórványnak tekinthető Ungváron (összlakosság 115568, magyar 7972, 6,89%), Munkácson (összlakosság 81637, magyar 6975, 8,54%), és Nagyszőlősön (összlakosság 25383, magyar3633, 14,31%). Ezekben a városokban, Nagyszőlős kivételével azonban hagyományosan erősek voltak a magyarság oktatási és kulturális intézményei. Emellett a magyar nyelvnek erős hátteret adtak a környező magyar falvakból bejáró ingázók, ennek következtében a magyar szó igen gyakori volt ezekben a városokban. A városlakók ezért, s talán a történelmi városmagvak sértetlenségének megőrzése miatt sohasem érezték szórványlétben élőknek magukat.
Nagyszőlős esete más: Középiskolája 1956-tól önállóan működött. 1972-ben összevonták a nyolcas számú ukrán középiskolával, s kétnyelvű iskolaként egészen 1990-ig így működött. A város és a járás magyar lakosainak következetes követelése eredményeként az iskola 1990-ben visszanyerte önállóságát.
A föntebb említett Felső-Tiszavidéki településeken a szórványprogram keretében vasárnapi iskolák, fakultatív oktatások indultak. Ezekből Rahón Juhász János, akkori római-katolikus plébános úttörő tevékenységének köszönhetően napjainkban az általános iskolában négy magyar osztályban több, mint hatvan gyerek tanul.
A szórványoktatás motorja a Beregszászban élő P. Punykó Mária tanárnő, az Irka című gyermeklap főszerkesztője. Az általa szerkesztett lap rendszeresen szervez a szórványban élő gyerekek számára a magyar önazonosságot erősítő, a műveltségi, történelmi és anyanyelvi ismereteket játékos formában gyarapító táborokat.
Egy ilyen vállalkozáshoz a benne résztvevőknek igen fontos érezniük a hivatalos Magyarország támogatását. is. Az Orbán-kormány idején az akkor még létező Határon Túli Magyarok Hivatala súlyt helyezett arra, hogy képviseltesse magát a szórványmagyarság fontos rendezvényein. Így például a térség lakosságát aktivizáló, a Nepomuki Szent János nevét viselő rahói római-katolikus plébániatemplom májusi búcsújain is. A 2002 óta a határon túli magyarsággal foglalkozó kormányzati szervek és tudományos háttérintézmények fokozatos leépítésének évadján ilyen látogatásokról nem hallottunk.
A hivatalos Budapest közönyén túl Kárpátalján nem csupán a szórványmagyarság, hanem a tömbben élők oktatási intézményrendszerét alapjait támadó ukrán oktatáspolitika is fenyegeti. Ezt annál inkább is megtehetik,: kitűnő szimattal érzékelik az aktuális magyar kormány nemzetpolitikájának hiányát. Ennek tudható be, hogy Ukrajna a közoktatásban különösebb aggodalom nélkül vezeti be a bolognai rendszert. Kijevet nem nyugtalanítja a magyar közjogi méltóságok udvariasra hangolt érdeklődése a kárpátaljai magyar közoktatás iránt.. Az áttérés oktatáspolitikai döntés kérdése, ez természetesen szuverén joga Ukrajnának. Az azonban, hogy az oktatási tárca illetékesei nem is tervezik független magyar nyelvű vizsgaközpontok létrehozását, több, mint aggasztó.
Részsikernek tekinthető hogy az idén még magyar nyelven szerezhettek emelt szintű érettségi bizonyítványt a magyar iskolák diákjai, ám ukrán nyelvből továbbra is ugyanazon feltételeknek kell megfelelniük, mint az ukrán iskolásoknak, holott a tárgy elsajátításának feltételei távolról sem egyformák. E kérdés megnyugtató és távlatos rendezése a kárpátaljai magyar nemzetrész megmaradásának alapfeltétele.
Félhivatalos, ám időről időre újraéledő koncepciók szerint a kisebbségek tagjainak a többségi társadalomba való eredményesebb beilleszkedése érdekében, a nemzetiségi iskoláknak a ma teljesen kisebbségi nyelvű oktatásról fokozatosan és önkéntes alapon át kellene térniük a tantárgyak többségének ukránul történő tanulására. A teljes körű anyanyelven történő oktatást csak az alsóbb osztályokban kellene meghagyni, a felsőbb tagozatokon pedig mindössze az anyanyelvi és néprajzi tárgyakat tanulnák anyanyelvükön a kisebbségi diákok. A koncepció szerint az áttéréshez pedagógusokat kell majd képezni, mert a nemzetiségi iskolákban jelenleg oktatók nem tudnak megfelelő szinten ukránul.
A félhivatalos ukránosítási program az oroszokkal szemben jóval megengedőbb. Eszerint nem lenne célszerű a többi kisebbség számára vázolt oktatási modell bevezetése a Krímben vagy a Don-medencében, mert ott az élet minden területén jól el lehet boldogulni az orosz nyelvvel.
Ideje van a cselekvésnek.
Tóth István (Budapest Analyses)
