Az alábbiakban, teljes terjedelmében közöljük Tamás Pálnak, a Népszabadságban megjelent cikkét, amely a magyar – szlovák kapcsolatokkal foglalkozik. Számunkra is új, érdekes megállapításokat tartalmaz, amely segít eligazodni ebben a nem könnyű, de talán nem is bonyolult kérdésben. Fogadják tisztelettel.
A magyar-szlovák konfliktust korábban sokan nem észlelték, s azt hitték, hogy a késő ősz alkalmi kisiklás lehetett, amelyen már szerencsésen túljutottunk. Pedig nem így van. Az elmozdulást a magyar-szlovák viszonyban nem könnyíti meg, hogy a szlovák többségi önmeghatározások is etnocentrikusak. Végül is Szlovákiának hosszú ideig, tulajdonképpen 1918-ig a függetlenségről álmodó nemzeti értelmiség számára sem voltak világos területi kontúrjai.
Az egykori Felső-Magyarország nem volt zárt történelmi tartomány, elfogadott határokkal, területi azonosság-felfogásokkal, mint Erdély vagy Horvátország esetében. Ott lehetett román vagy délszláv programokat megfogalmazni e jól meghatározott területek állami, politikai átprogramozására. Itt nem volt mit egy új kikötő felé navigálni. Szlovákia elvben ott volt, ahol szlovákok éltek. Tulajdonképpen ebből következik, hogy a független Szlovákiát politikai osztálya, persze a kisebbségeket sértve, szlovák etnikai államként határozza meg. Egyébként ez a többségi politikai etnocentrizmus nem csak a szlovák identitások szerkezetéből következik. A kisebbségeket először kihagyták az eredeti csehszlovák projekt alkotmányos meghatározásaiból is. Miközben a demokratikus konstrukció egyéni boldogulásuk kereteit garantálta, Masarykék az új állam előkészítésénél azt azért jelezni akarták, hogy a németek (akikben a cseh oldalon a fő problémát látták) nem aktív létrehozói, legfeljebb passzív elfogadói az új konstrukciónak. Hogy abba legfeljebb belenyugodhatnak. Úgy tűnik, e ponton a szlovák alkotmányozás tulajdonképpen a korábban kijelölt pályán mozog vagy tért oda vissza – megerősítve azt saját közösségképeivel.
Talán épp ezért pontosítani kellene a szlovák-magyar kiegyezés rokonszenves programját. Végül is kiegyezni valamilyen politikai-jogi entitások és nem etnikai blokkok szoktak. Ott mindegyik fél ad és kap valami világosan körülhatároltat. Itt azért nem egyértelmű, ki mit áldoz fel, s mihez jut egy ilyen aktusból következően – kiegyensúlyozottan. Ők bevennék a magyarokat (s persze a másik nagy etnikai blokkot, a romákat) az alkotmány preambulumába, és akkor a magyar kisebbségi politikusok lemondanának a találkozókról a budapesti parlamentben vagy a mindenkori magyar kormánnyal? A helyzet eredetiséget kényszerít ki a felekből. Hiszen a másolásra ajánlott népszerű minták az osztrák-magyar, vagy a német-francia megállapodás teljesen másmilyen ellentétek másféle feloldásairól szólnak. 1867-hez a túlsó oldalon kellett az osztrák vereség Königgrätznél, a búcsú a nagynémet színpadról. S nem alkalmazható a német-francia modell sem. Annak alapja mégiscsak az volt, hogy 1945 után Elzász ismét francia lett, s a német politikai osztály belenyugodott abba, hogy ott nincsenek német kollektív garanciák, nem léteznek nyilvános kisebbségi intézményhálózatok. Hasonló megoldás a magyar-szlovák ügyben nyilvánvalóan elképzelhetetlen.
De a különbségek e taktikai eltéréseknél mélyebbek. Mindenekelőtt a szlovák-magyar vita nemcsak most, hanem amióta egyáltalán ilyesmiről beszélhetünk, aszimmetrikus. Lényeges, sőt talán nagyon fontos a szlovákoknak, miközben a magyarországi magyarok nem is tudnak róla. A szlovákok önmeghatározásaihoz kell(ett) valamilyen másság is. A XIX. században ezt a magyarok jelenítették meg, azután az 1930-as évektől kezdve ebbeli szerepünket a csehek vették át, majd a cseh-szlovák állam bomlása után ismét mi lettünk a viszonyítási pont. Nekünk kell bizonyítani, bennünket lehet lehagyni, s persze tőlünk lehet tudat alatt kicsit tartani. Ezen az sem változtatna, ha Budapest oldott és segítőkész lenne, s ha még kevésbé érzékelnénk a szlovák történelemképeket.
Már csak ezért is óvatosan kellene most az autonómia ötletével bánnunk. A jelszó, ha jól értem, a romániai magyar elittől került át Pozsonyba vagy Komáromba. S részletes magyarázatok nélkül borzasztóan félreérthetővé válik, vagy máris azzá vált. S itt nem egyszerűen arról van szó, hogy Dél-Szlovákiában ismeretlenek azok az önszervezési, közigazgatási formák, amelyeket egyfajta mai autonómia előképeként a Székelyföldön korábban mégiscsak használtak. Sokkal fontosabb, hogy az autonómia fogalmát saját maga korábbi politikai programjaként a szlovák politika és a szakértő értelmiség elismeri, sőt, használta a 20-40-es években a „csehszlovákistákkal” szemben. Az autonómia volt a kor legsikeresebb szlovák politikai mozgalma, Hlinkáék nemzeti katolikusainak jelszava. Minden érettségizett szlovák tudja, hogy miután hosszú évekig „csak autonómiáról” beszéltek, fokozatosan radikalizálódtak. S amikor ehhez külső szövetséges is került (1938-39-ben), sikerült elszakadniuk. A fogalom annak szlovák történeti szemantikája miatt, tűzveszélyes.
Mindeközben a szlovák-magyar hétköznapokban szerencsére ma is kevés a feszültség. Egy 2008. májusi felvételben egyfajta társadalmi távolságmérésnél szomszédként a szlovákok egyetlen etnikai csoportot, a romákat utasították csak határozottan el (69 százalék). Ugyanakkor magyar családot 16, ukránt 17 és zsidót csak 11 százalékuk tartott volna nemkívánatosnak. A szlovákok ma egyébként elsősorban nem etnikumoktól, hanem feltételezett életstílusoktól idegenkednek. Ugyanakkor ismét egy nemzeti mintában, 1988 novemberében, épp a vita utolsó hulláma idején, a szlovákok 73 százaléka szerint a magyarok magasabb rendűnek érzik magukat velük szemben, s csak 24 százalékuk ért egyet azzal, hogy „magyar polgártársainkat ugyanúgy foglalkoztatja Szlovákia virágzása, mint a szlovákokat”. Némileg leegyszerűsítve, a magyarok derék, halk, szerény emberek. Szomszédnak kiválóak. Politikailag, így a közvélemény, azonban, ha nem is veszélyes idegenek, de fennhéjazóak és „idegenszívűek”. Ugyanebben a novemberi vizsgálatban a megkérdezett szlovákok 30 százaléka nem, 36 százaléka pedig ellenkezőleg, hitt abban, hogy a magyarok titokban Dél-Szlovákia elcsatolására, visszaszerzésére törekednek. S mindez azután, hogy a magyar párt nyolc évig részese volt a szlovákiai kormánykoalíciónak.
A mozgási irányokat felismerni azért nem lehetetlen. Először is minden bizonynyal leválasztható a belső szlovákiai magyar-szlovák párbeszéd az államköziről, Budapest és Pozsony vitájáról. Végül is a bizalmi tőkét a szlovákiai magyarok és a szlovákok között csak ott, s nem Budapesten keresztül lehet felépíteni. Persze akkor, ha valaki akár készakarva, akár véletlenül nem követ el szamárságokat. Mint például most a révkomáromi magyar egyetem, az egyetlen teljes állami státusú Kárpát-medencei kisebbségi felsőfokú képzőhely jelesei. Akik emléktáblán örökítették meg azokat a pozsonyi magyar képviselőket (huszon-valahányat), akik a szlovák parlamentben az egyetem alapítását támogatták. S közben a tábláról „lefelejtették” azt az ötven szlovák képviselőt, akik az alapítást velük együtt támogatták.
S végül. Mindez nem mentesíti az összes érdekeltet az esetenként nem szabványos lépések megtételének kötelezettségétől. Heteken át háborogtunk a dunaszerdahelyi rendőrségi támadás miatt. A fényképek a magyarországi vendégszurkolók tábláiról, transzparenseiről megjelentek a pesti sajtóban. Súlyosan sértő, durva kijelentések olvashatóak ott, útszéli hangon a szlovákokról és Szlovákiáról. Azt hiszem, hogy a polgármesternek, egyébként egy magyar várospolitikusnak, ki kellett volna a meccs előtt állnia, és azt mondani: „Fiúk, szedjétek le a feliratokat, a mi városunkban ez a hangnem, ez a stílus nem megengedett. Amíg a táblák kint maradnak, nem kezdődhet a játék. S ez, persze, vonatkozik a szlovák szurkolókra is.” Oka-fogyottá válhatott volna bármilyen rendőri akció.
Szóval valahol, valakinek el kellene kezdenie a viszonyok tisztázását őszintén, tabuk nélkül, józanul és elfogulatlanul. Hiszen a jövőben is szerveznek majd „szlovák-magyar meccseket”.
Felvidék Ma, Tamás Pál (Népszabadság) 2009. március 7.
