Gyurkovits Róza, ismert szlovákiai magyar publicista elküldte szerkesztőségünkbe véleményét az Ámokfutás a Pátria Rádióban címmel közölt jegyzetünkben felvetettekről. A problémákat ő sokkal szélesebb összefüggésben láttatja, mint azt a rádió hallgatója, kiívülállóként megtapasztalhatja, ezért is figyelemre méltó az alapos helyzetelemzése:
Olvasom, legalább itt, a Felvidék Mán szóba került, adóinkból finanszírozott hazai médiánk, a Pátria rádió sorsának alakulása.
Bár érintett vagyok, nem olyan mértékben, mint volt rádiós újságíró kollégáim, én korábban húsz éven át a nyomtatott sajtóban dolgoztam, s csak szép kitérőnek és szakmai kihívásnak láttam, látom az elmúlt kilenc évet, amit a Pátriában töltöttem.
Sok tanulsággal járt. Szakmailag, de emberileg is.
Ha végignézünk a rendszerváltás követő húsz esztendőn a szlovákiai magyar tájékoztatás és újságírás szempontjából, nem túl derűs képet látunk. A megnyílt új lehetőségek ellenére elveszítettünk egy sor olyan fontos csatornát, amely országos kapcsolattartásra adott lehetőséget a magyar népcsoportnak. Fragmentálódunk, töredezünk. A korábbi politikai rendszer ideológiai nyomása helyére a gazdasági kényszer lépett. Most már nem pártközpontok szabnak irányt a médiának, hanem gazdasági érdekek, pénztárcák.
Az országos médiumok közül az elmúlt húsz évben a közszolgálati rádió és televízió nemzetiségi adása fejlődött. Mindkét esetben bővült a műsoridő, tévé a híradás mellett heti magazint, sőt kerekasztal-műsort is létrehozott, igaz, az adás időpontja és a kettes csatorna vételi feltételei nem tudtak kellő nézettséget biztosítani neki.
A Szlovák Rádió magyar adásával is hasonlóan alakult a helyzet. Fokozatosan bővült a műsoridő, gyarapodtak a műfajok, az ezredforduló után saját neve is lett, Pátria rádió, és az akkori elképzelések, tervek napi 24 órás adást delejeztek. A bevezetésére fokozatosan – az anyagi lehetőségekhez mérten – került volna sor.
Persze keletkeztek új gondok is. Racionalizálni kellett: ez több munkáért kevesebb bért jelentett, a szlovák nyelvű adásokhoz képest olykor felháborító különbségeket.
Először megszűnt a nyelvi szerkesztői státus. Ki-ki maga felelt a munkatársak közül a nyelvi tisztaságért. Megszűnt a klasszikus értelemben vett rendező és gyártásvezető az adásban. Dramaturgja és rendezője csupán az irodalmi műsoroknak, a rádiójátékoknak, a kabarénak maradt. A publicisztikai és magazinműsorokat a felelős, egyben kivitelező szerkesztő-műsorvezető-riporter-munkatárs készítette, aki maga felelt a nyelvi és műszaki minőségért is, s műsorblokkjában csak a zenei szerkesztő segítségére számíthatott.
Ám még mindig létezett egy olyan minimális létszámú alkalmazotti gárda – harminc egynéhány munkatárs –, amely képes volt olyan műsorokat letenni az asztalra, hogy azok megfeleljenek a közszolgálati médiával szemben támasztott követelményeknek: a korrekt és pártatlan tájékoztatás elveinek, a fontos, mindenkit érintő társadalmi változások részletes megvilágításának. Volt időszak, amikor a Pátria munkatársai járhatták az országot, volt heti önkormányzati magazinja az adásnak, lehettek élő stúdióbeszélgetések miniszterekkel, szakemberekkel – szinkrontolmácsolással.
Külső munkatársként színésznövendékeket foglalkoztatott az adás. A megfelelő hangi és beszédtechnikai adottságokat a felvételkor vizsgálták. Magam is – hosszú újságírói pálya után – számos beszédgyakorlatot követően ülhettem mikrofonhoz, de nem egyenes adásban. Ahhoz idő kellett. Rendszeresen „vizsgáztattak” minket a Kossuth rádió szakemberei, sőt: tanulni is jártak hozzájuk a munkatársak.
A helyzet nem volt ideális, mert folyamatos pénzhiány nyomta rá a bélyegét a Szlovák Rádió működésére. A közszolgálati média – annak ellenére, hogy az állampolgárok adójából (üzemben tartási díjból) él – mindig hatalomfüggő. A Szlovák Rádió vezetése pedig a Tužinský-korszakot leszámítva általában aszinkronban volt a regnáló hatalomhoz képest, ami azért érdekes, mert éves költségvetéséhez a legutóbbi koncessziótörvény-módosításig a költségvetésnek is hozzá kellett járulnia, a kulturális tárca büdzséjében meghatározott összeggel, valamint az állambiztonsági okokból fenntartott középhullámú frekvenciák üzemeltetési költségeit is az állam fedezte.
Ennek a folyósítása viszont többnyire azon múlott, mennyire szerette a hatalom a közmédia vezetését. Érdemes megjegyezni, hogy a távközlés privatizálása a műsorszórási díjak emelkedését hozta magával, a kisebbségi adásoknak soha nem volt önálló tételük az állami költségvetésben. A leépítések már a második Dzurinda-kormány idején elkezdődtek, tömegessé azonban a 2006-os vezetésváltás után váltak.
A Szlovák Rádió jelenlegi vezetői – akiket még a második Dzurinda-kormány által megválasztott, így hozzá közelálló Rádiótanács ültetett a posztokra – a kereskedelmi rádiózás szférájából érkeztek. Annak idején a vezérigazgató és a műsorigazgató együtt menedzselte a Twist rádiót, az ott megtanultakat hozták a közrádióba, rengeteg konfliktust gerjesztve.
Alapfilozófiájuk volt az, amit jelenleg a Pátria rádió vezetése valósít meg. Tömegesen építették le a nagy tudású, jól képzett középvezetőket és szakszerkesztőket, hogy kevesebb bért kelljen fizetni, a munkájukat kiszervezték, külső munkatársakat foglalkoztattak, illetve kezdő újságírókat vettek fel helyettük, lényegesen alacsonyabb munkabérért. Középvezetőket is a kereskedelmi rádiózásból verbuváltak, úgymond: modernizálni akarták az avítt közrádiózást, de máig nem fogalmaztak meg hozzá új intézményi közszolgálati statútumot.
A vezérigazgató asszony magyar nemzetiségű tanácsadója, Lovász Attila már ekkor kijelentette: hat főállású szerkesztővel kivitelezhető a magyar adás.
2008 januárjáig a Pátria rádió magyar adása alkalmazottainak egyharmadát veszítette el. A vezetők – beleértve az adó akkori igazgatóját is – feleslegesnek kiáltották ki ezeket a státusokat. Összesen tizenegyet. Az elbocsátás módszere általában úgy festett, hogy a közrádió személyzeti részlegéről vagy a szakszervezettől kiszivárgott, hogy éppen ki van soron. A leépítési javaslatot indítványozó középvezető – adóigazgató vagy főszerkesztő – általában az utolsó pillanatban közölte az érintettekkel: holnaptól nem kellesz, vagy átveszed a felmondásodat és távozol, vagy a törvényi felmondási időd telik.
A jelenlegi adóigazgató, Both Enikő tehát csak ezt a gyakorlatot folytatja. Nem az ő fejéből pattant ki az ötlet, ő csak végrehajtja rabszolga módra az utasítást, amit feletteseitől kap. Az ő széke és fizetése ugyanis ezen múlik. S van mit veszítenie.
Ráadásul szemléletes példa is lebeghet előtte: a korábbi adóigazgató, Nagy Ildikó sorsa, aki szintén csak addig felelt meg a közrádió vezetésének, amíg az utasításokat teljesítette. Nagy Ildikó is elég messzire elment az úgymond lojalitásban, amikor azonban Miroslava Zemková vezérigazgató meg akarta szüntetni a magyar adás földi műsorszórását, illetve csupán kétórás, éjszaki vegyes nemzetiségi műsort kívánt bevezetni a Regina rádió hullámhosszán, ő is ellenszegült. Neki az ügyben országossá dagadt botrányt követően azért kötöttek útilaput a talpára, mert állítólag „kiadta a cég belügyeit, rossz fényben tüntette fel a közrádió vezetőit, és nem teljesítette középvezetői kötelességeit”.
Nagy Ildikó menesztését követően hosszú ideig kereste a rádió vezetése a megfelelő utódot. Csak most már nem írtak ki pályázatot az igazgatói posztra. 2008-ban ezt a tisztet a vezérigazgató asszony vette át, Both Enikőt pedig főszerkesztőként vette fel a magyar adásba, és máig nem tisztázott a státusa, hiszen hol főszerkesztőként, hol igazgatóként emlegeti őt maga Zemková asszony is. De nem is ez a fontos. A döntő, hogy a közrádió menedzsmentje már a digitális átállásra készül, talán már 2012 előtt.
A rádió menedzsmentje 2007 végén, amikor meg akarta szüntetni a Pátria földi, analóg műsorszórását, azzal érvelt, hogy a módosított közmédia-törvény szerint neki már csak három országos lefedettségű adót kell fenntartania (a Pátria akkori két középhullámú adója országos vételt biztosított a nemzetiségi műsoroknak).
A jelenlegi vételi körülmények – továbbra is foghíjasak, sok helyen néha fogható a műsor, máskor nem – elkezdték leszoktatni a szlovákiai magyarokat a Pátria hallgatásáról.
Both Enikő annak idején úgy mutatkozott be a magyar adás szerkesztői gárdájának, hogy ő nem újságíró, nem szerkesztő, hanem elsősorban menedzser, akinek elve az előre menekülés. A menedzser feladata viszont a megfelelő munkafeltételek biztosítása, a szükséges anyagiak előteremtése, illetve egy rádióadás esetében a tisztességes műsorszórás kijárása is.
A nyolcvanéves magyar adás minden korábbi felelős vezetője tudta: lehetetlen körülmények között is küzdeni kell legalább a meglévő megtartásáért. Mi, szlovákiai magyarok leszünk egyenként, személy szerint is szegényebbek, ha már a keservesen megküszködött Pátria is odavész. Gondoljuk csak meg: mire felnőtt egy, a rádiózás csínját-bínját ismerő újságíró és szakember csapat, amelynek szakmai tisztessége és hozzáértése sem volt kétségbe vonható, s amely még ebben a farkastörvényű világban sem a pénzt nézte, amit munkájáért kapott, most egyenként, kettesével az utcára kerül, s közben kintornás verklivé silányul egy intézmény. Az egyetlen intézmény, amely magyarul szólhat az országban, s amelyre a hatályos törvények értelmében a szlovákiai magyarságnak lehetősége van.
Hogy ez a szemlélet már elavult, kiment a divatból? Sokaknak tűnhet úgy. Mégis azt gondolom: aki kofaként kiáll a piacra, hogy eladjon bennünket a tulajdon megélhetése miatt, eladja a jövőnket, a megmaradásunkat is. Azoknak a zsoldosa, akik úgy szeretnék, ha minden tehetséges, okos, értelmiségi pályán dolgozni akaró szlovákiai magyar fiatal kivándorolna. Hisz van rá példa: magyar szívvel legfeljebb sportriporternek vagy bűnügyi tudósítónak csaphatna fel a többségi médiában…
Gyurkovits Róza
Kapcsolódó írásunk:
Párkányi hozzászólás a Pátria ügyéhez
Ámokfutás a Pátria Rádióban
