„Csehszlovákia szétválásával sokak számára Magyarország távoli, kicsit egzotikus ország lett. Másrészt a cseh politikai és újságírói elit a nemrég leköszönt Robert Fico szociáldemokrata szlovák kormányfő idejében is többé vagy kevésbé a félhivatalos szlovák politikával vállalt szolidaritást.
A Cseh Köztársaságnak közvetítő szerepet kellene játszania, de nem teheti, mert 1918-ban a cseh politikusok voltak a fő vétkesei azon megoldásnak, amely semmi jót sem hozott a magyaroknak, de a szlovákoknak és nekünk sem.”
Mindezt Bohumil Doležal mondta. A cseh politológus és publicista, Magyarország barátja az Uránia Nemzeti Filmszínházban vehette át a Bethlen Gábor Alapítvány kitüntetését, az igen fontos, politikai-közéleti jelentőségű Bethlen Gábor-díjat. Bohumil Doležal munkásságát Kiss Gy. Csaba a következőképpen méltatta:
A cseh szövetséges és a közép-európai gondolkodó
Könnyű ma már a magyar-cseh kapcsolatokról beszélni. Az én nemzedékem magyarjának 1968 jelentette a döntő fordulatot: a tavasz reménye és az ősz kegyetlen tapasztalata.
A sorsközösség fölismeréséről volt szó. Talán nekünk, magyaroknak valamivel könnyebb is volt; a XX. században nem hihettük magunkat győztesnek. Közép-Európa gondolata mentőővnek látszott.
És mert hajlamosak vagyunk belesüllyedni a nemzeti mélabú és sérelmeink hangulatába, szívesen hallgatjuk a vigasztaló szót. Különösen nem magyarok szájából. Mintha Bohumil Doležal szavait is így hallgatnák néha Magyarországon. Mert kritikusan elmondja, hogy felelőtlen volt a cseh politika az I. világháború végén, amikor a népek önrendelkezési jogát figyelmen kívül hagyva ismertetett el határokat, vagy amikor kemény szavakkal bírálja Fico szlovák miniszterelnök politikáját.
Ennél azonban többről van szó.
Olyan politikai gondolkodót ismerhettünk meg személyében, akit igazi szövetségesnek tekinthettünk, olyan barátnak, aki közös értékek alapján szemlélte és szemléli a közép-európai népek múltját, jelenét és jövőjét.
A kommunista diktatúra idejében kezdődött kapcsolata a Bethlen Gábor Alapítvánnyal, 1987-ben a Műegyetem Klubjában tartott előadást a XIX. századi cseh politikai hagyomány fontos képviselőjéről Karel Havlíček-Borovskýról, ezt az írását azután megjelentettük a Hitelben. Így térhetett vissza húsz esztendő után Budapesten a nyilvánosságba. Hiszen folyóiratukat 1969-ben a kommunista hatalom másodszor is betiltotta, s ő nem kívánt behódolni. Évtizedeken át technikusként, programozóként dolgozott. 1977-ben ő is a híres Charta aláírói közé tartozott.
Szövetségesünk a politikai átmenet éveiben, a Magyar Demokrata Fórum kapcsolatban volt az ő Csehszlovák Demokratikus Kezdeményezésükkel. 1988 szeptemberében részt vett Esztergomban a környezetvédelmi fórumon. Fölszólalásában bírálta a Bős-Nagymarosi erőmű tervét, hazatérte után bevonták az útlevelét.
Az 1989-es fordulat után részt vett a politikai életben, a szövetségi parlament képviselője volt, majd 1992-93-ban Klaus miniszterelnök tanácsadó testületének a vezetője. Utána pedig évekeig politikatudományt tanított a prágai Károly Egyetemen.
Évek óta politikai kommentátor, a cseh és közép-európai közélet magyarázója. Naponta írja Události/Események címen kommentárjait. Kérlelhetetlen következetességgel. Igazi független szellem, nem tartozik egyetlen politikai párthoz sem. Értékei felől azonban nem lehet kétség; azok közé tartozik, akik számára megkülönböztethető igazság és hazugság, nem politikai konjunktúrátóktól vagy vélt haszontól függ a véleménye.
Illúziók nélkül szemléli a cseh politikát, térségünk dilemmáit; következetlen szembenézést követel a kommunista diktatúra korával, tudja jól, hogy gondolkodásunk, mentalitásunk mi mindent őriz – akaratlanul is – ebből az embertelen korból. Közelmúltban megjelent könyvéből idézem példázatát. Egy perverz szovjet ötletről szól a történet, az embert politikai célokra majommal akarták keresztezni. Keserű diagnózisa így hangzik: „Hiszen majomnak lenni mennyivel egyszerűbb, mint embernek!”
Dohumil Doležal gondolkodása a XIX. és XX. század legnemesebb cseh hagyományából táplálkozik. Az említett Havlíček-Borovskýéból, aki egyértelműen kijelentette, hogy ő nem szláv, hanem cseh, a modern nemzeti identitást megalapozó Palackýéból és az államalapító Masarykéból. Ugyanakkor keményen bírálja barátunk az első Csehszlovák Köztársaságnak, mint a demokrácia kizárólagos hazájának a mítoszát. Ahhoz a kevésbé emlegetett Emanuel Rádléhoz áll fölfogása közel, aki a két világháború között határozottan bírálta a nemzetiségekkel – és a szlovákkal szemben értetlen csehszlovák állami nacionalizmust. Mert – mondja Doležal – a közép-európai nemzetek nem oszthatók „jókra” és „rosszakra”.
A közös érdeket hangsúlyozza, a kölcsönös megértés és egymás megismerésének fontosságát.
Úgy gondolom, a Bethlen Gábor díj tartozásunkból is törleszt valamennyit. Hiszen furcsa képtelenség, hogy esszéi, közös múltunkat faggató írásai eddig csak folyóiratokban és újságokban láttak magyarul napvilágot. Remélem, hogy lesz mód majd könyvben is olvasni őket.
Kiss Gy. Csaba
Bohumil Doležal a kitüntetés alkalmából interjút adott a Magyar Hírlapnak:.
– Mit jelent önnek a magyarországi elismerés, a Bethlen Gábor-díj?
– A kitüntetést a nemzeteink közti megértésért és megbékülésért, valamint a közép-európai együttműködés érdekében kifejtett sokéves igyekezetem nagyvonalú megbecsüléseként értékelem.
– Mikor és miért kezdett magyarul tanulni?
– A nyolcvanas évek elején. Néhányszor Budapesten jártam szolgálati úton (annak idején programozóként dolgoztam, és a Videotontól vásároltunk számítógépeket), érdekes emberekkel találkoztam, s rájöttem, hogy a nyelvi korlátok eltávolítása segít közelebbi kapcsolatba kerülni a magyar értelmiséggel, lehetővé teszi, hogy közelebbről megismerkedjem a legújabb kori magyar történelemmel (akkortájt nálunk rosszindulatú mellőzés uralkodott) és figyelemre méltó szerzőkkel. Lényegében minden sikerült, bár magyarnyelv-tudásom távolról sem tökéletes.
– Kiket tart fontosnak a magyar politika huszadik századi múltjából?
– Ez nehéz kérdés. A két háború közti Magyarország nem volt híján tehetséges politikusoknak (például Bethlen István), de Magyarország lehetőségeivel kapcsolatban káros illúzióikat dédelgettek a Hitler és Sztálin közötti ingoványos területen. A háború után aztán már nem volt mit tenni. Bizonyos tiszteletet ébreszt bennem Nagy Imre, aki bár kommunista volt, élete meghatározó percében tisztességes magatartást tanúsított a csehszlovák kommunista politikusokkal ellentétben, akik – egyetlen kivétellel – 1968-ban Moszkvában aláírták a feltétel nélküli kapitulációt. Részletesebben foglalkoztam azokkal a közírókkal és gondolkodókkal, akik megértéssel és empátiával írtak Közép-Európáról. Mindenekelőtt Bibó István és Szabó Dezső keltette fel érdeklődésemet.
– Melyeket tartja a kommunista korszak hasonló és eltérő vonásainak Magyarországon és Csehszlovákiában?
– Magyarországon valamiféle nemzeti egység létezett. Ez nagyon fontos, bár a nemzet testetlen politikai intézmény, nem lehet betiltani, és nehéz manipulálni. Csehszlovákiában a csehszlovák nemzet illúziójának maradványai éltek tovább. De valójában úgy nézett ki, hogy az ország nyugati felét „csehszlovákok”, a keletit pedig szlovákok lakták. Csehszlovákiában csak a csehek tartották magukat „csehszlovákoknak”, a szlovákok szlovákok maradtak meggyőződésük szerint. Politikai csel volt ez, hogy nagyobb legyen az ország „vezető nemzete”, azaz a csehek. Közben utóbbiak elveszítették nemzeti identitásukat, illetve lemondtak arról. Ezért a bolsevizmus jóval nagyobb szellemi és politikai károkat okozott nekik, mint a magyaroknak (és mondhatnám, akár a szlovákoknak is).
– Miben volt más a kommunizmus bukása Csehszlovákiában, mint Magyarországon?
– Csehszlovákiában 1989 októberében még alig hitte valaki, hogy a kommunizmus megbukhat. Magyarországon akkor már romjaiban hevert. A változások nálunk néhány hét alatt mentek végbe, kaotikus kapkodástól kísérve. Ennek ellenére ma, húsz év elteltével az a benyomásom, hogy a különbségek a rendszerváltást követő néhány évben kiegyenlítődtek.
– Szomszédok voltunk, évszázadokig éltünk egy állami alakulatban, a Habsburg-birodalomban, 1945 után a szovjet érdekszférában voltunk együtt. A 21. század elejére fényévnyire távolodtunk volna el egymástól? Milyen lett napjainkra Magyarország képe Csehországban?
– Kettős problémáról van szó: egyrészt Csehszlovákia szétválásával sokak számára Magyarország távoli, kicsit egzotikus ország lett. Másrészt a cseh politikai és újságírói elit – a nemrég leköszönt – Robert Fico szociáldemokrata szlovák kormányfő idejében is többé vagy kevésbé a félhivatalos szlovák politikával vállalt szolidaritást. A Cseh Köztársaságnak tulajdonképpen közvetítő szerepet kellene játszania, de nem teheti, mert 1918-ban a cseh politikusok voltak a fő vétkesei azon megoldásnak, amely semmi jót sem hozott a magyaroknak, de a szlovákoknak és nekünk sem. A cseheknek Magyarországhoz és a magyarokhoz való viszonyát beárnyékolja a rossz lelkiismeret. A helyzet orvoslása nem lehet egy régi állapothoz való visszatérés, valami újat kell kigondolni.
A Cseh Köztársaság véleményformálója
Bohumil Doležal cseh politológus és publicista, Magyarország kitűnő barátja veheti át vasárnap az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Bethlen Gábor Alapítvány kitüntetését, az igen fontos politikai-közéleti jelentőségű Bethlen Gábor-díjat. A cseh antikommunisták prágai születésű prominens személyiségének szamizdatai után magyarul jelenhetett meg évek után először írása legális fórumon, a Hitelben. 1988 szeptemberében részt vett Esztergomban az MDF környezetvédő rendezvényén, elítélte a bős-nagymarosi vízi erőművet, odahaza ezért bevonták útlevelét. A prágai Károly Egyetem társadalomtudományi tanszékének docense jelenkor-történeti esszéket jelentet meg, sokrétű politikai kommentátori tevékenységet folytat. Következetes bírálója a Beneš-dekrétumoknak, a cseh–német kiegyezés híve. A cseh közvélekedés nagy hatású alakítója a Magyar Hírlapnak adott interjút, ahol korábban is publikált már.
Kristály Lehel, Magyar Hírlap
{iarelatednews articleid=”25163,9182,9863,25158,25156″}
