Néha csodálkozunk, hogy mennyire deformált némelyek öntudata, gondolkodásmódja. Mennyire hiányoznak némelyeknél azok a tudati pillérek, amelyek egy egészséges ember autonóm szellemi világát jellemzik. Az okokat kereshetjük a családi háttérben, a nevelés hiányosságaiban, a nem magyar nyelvű iskola választásában, a globalizációs hatásokra való nem megfelelő reagálásokban – mindenben lehet némi igazság.
Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azokat a mediális hatásokat sem, amelyek célzottan tudati koordinátáink megváltoztatását tűzték ki célul.
Szlovák és cseh publicisták ez irányú tevékenységére gondolok most, ezzel kapcsolatban szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni, de már most jelzem, hogy később a szlovákiai magyar írástudók tevékenységével is kívánok foglalkozni. Nem titkolom, hogy Štefan Hríb néhány magyarul is megjelent írása, illetve Luboš Palata cseh szerző Gazdag Szlovákia és szegény Magyarország című írása provokálta ki ezt a megnyilvánulásomat.
Nézzük előbb a Hríb-jelenséget. Ő kétségkívül olvasott, művelt ember, hasznos tevékenységet fejt ki a szlovák médiában – bár nem minden nézetével tudok azonosulni. Azt is pozitívumnak értékelhetjük, hogy keresi a kapcsolatokat felénk, s dialógust akar folytatni velünk, magyarokkal is.
Három probléma van azonban ezzel kapcsolatban. Az első: saját tapasztalat alapján mondom, hogy Hríb tevékenysége nem őszinte, nagyon szelektív. Van, amit meg akar hallani, azt kiemeli, a neki nem tetsző vonatkozásokat azonban elhallgatja vagy torzítottan adja vissza. Így néha nem igaz képet alkot a témákról, s ez bizony gyakorlatilag ugyanaz az újságírói módszer, amelyet a politikailag nem szabad rendszerekben alkalmaznak.
Ebből következik a másik probléma: kialakít magának egy képet arról, milyennek kellene lennie a jó szlovákiai magyarnak, s ahhoz mér mindenkit, azon a szemüvegen át értékeli a magyarok megnyilvánulásait is. Márpedig ezt egy egészséges önértékeléssel bíró embernek el kell utasítania. Mi nem Štefan Hríbnek vagy bárki másnak akarunk megfelelni az általa állított kritériumok alapján, hanem önmagunk akarunk lenni, a saját nézeteink és értékrendünk szerint. Ha Hríb és bárki más demokrata, akkor elfogadja ezt az álláspontot, ha pedig nem, akkor nem demokrata.
S van egy harmadik probléma is, amely inkább már a nevetséges irányvesztés kategóriájába tartozik. Az a stílus, ahogy irányunkban megnyilvánul. Keres magának egy lelki szemétdombot, arra felkapaszkodik és szózatot intéz hozzánk: „Kedves magyarjaim!” Röhej. Elmondja, hogy mi miért szép és mi miért nem, utána pedig megmondja, hogy mit kell tennünk. Magát demokratikusnak valló újságíróhoz méltatlan ez a megnyilvánulás, öntudatos ember számára már nem is sértő, azon túl van az egész: kínos és nevetséges. Karikatúra.
Luboš Palata is egy tisztességes középkategóriás cseh publicista. Doležal, Kohout vagy Uhl szintjét nem éri el, de számos kérdésben nagyon jó megnyilvánulásai vannak. Közép-európainak mondja magát, ezért is meglepő, hogy Gazdag Szlovákia és szegény Magyarország című, a Sme lapjain megjelent írásában nagyon provincionális módon közelít hozzánk. Egyszerűen árunak, kalkulációk tárgyát képező tömegnek tekinti a szlovákiai magyar társadalmat. Az írás jó szándéka méltánylandó, arról akarja meggyőzni a szlovákokat, hogy ne reagáljanak hisztérikus módon se a magyar állampolgársági törvényre, se a választójog esetleges kiszélesítésére. Az érvei azonban Fico-Slota szintűek, s egy célt szolgálnak csupán: minket lelkileg elidegeníteni Magyarországtól. Félreértés ne essék: Magyarország az elmúlt húsz évben valóban többet bukdácsolt az egészségesnél, s bizonyos vonatkozásokban tényleg alulmúlta saját lehetőségeit. Ám úgy beállítani ezt a kérdést, hogy Szlovákia gazdaságilag lekörözte Magyarországot és ezért a szlovákiai magyarok csakis ide fognak kötődni – sőt, esetleg csak idő kérdése, hogy Győr és Komárom magyar polgárai népszavazást kezdeményezzenek régióik Szlovákiához csatolásáról – nemcsak durva provincionalizmus, hanem a probléma meg nem értésének kristályos példája. A határ menti régiókban élő polgárok túlnyomó részben ugyanis nem vagy-vagy-ban, hanem is-is-ben gondolkodnak. Nem konfliktust akarnak, hanem együttműködést. Ha egy magát közép-európai publicistának valló tollforgató ezt nem érti, az nagyon szomorú. Ha más gondolkodna úgy, mint ő ebben az írásban, azt pillanatok alatt lenacionalistázná – a jelek szerint viszont neki lehet. Nem szerepzavar ez is, s nem helyénvaló kikérnünk magunknak ezt a fajta hozzáállást, amely árunak, alkuk tárgyának tekint csak bennünket?
S bizony, buták az érvei is. Magyarországon jóval alacsonyabb a munkanélküliség, mint jelenleg Szlovákiában, annak ellenére, hogy közel húszezer szlovák állampolgár dolgozik tartósan Magyarországon. Kelet és Nyugat között mi is a működő magyar autópálya-rendszert használjuk, ami drága volt ugyan, de létezik és szolgál. S az úgymond gazdag Pozsony mellett Budapestet, mint leszakadó várost bemutatni nemcsak aránytévesztés, de üres manipuláció. Budapest minden hibája ellenére egy világváros, Pozsony minden tiszteletünk mellett bizony még mindig nagyon vidékies.
S engedtessék meg végezetül szakmailag helyretenni egy kérdést, amelyet a hozzá nem értő újságírók és politikusok gyakran rosszul kezelnek. Tényleg létezik egy olyan brüsszeli táblázat, amely szerint Pozsony-régió egy főre eső nemzeti jövedelme magasabb, mint Budapest régióé. Ez nem azt jelenti, hogy Pozsony gazdagabb város lenne, mint Budapest, Varsó vagy Prága. Ez azt jelenti, hogy 2000 és 2004 között, amikor a statisztikai régiókat alakítottuk ki, Lengyelország, Magyarország és Csehország arra játszott, hogy a főváros körül minél szélesebb területet bekapcsoljon a központi régióba, mesterségesen csökkentve ezzel az egy főre eső nemzeti jövedelmet. A játék tétje az volt, hogy ezek a régiók is hozzá tudjanak jutni minél szélesebb EU-s támogatásokhoz. Pozsony azonban be van ékelődve az osztrák és a magyar határ közé, s itt az ellenkezőjét tudtuk csinálni: minél kisebb legyen Pozsony-régió, minél kevesebben essenek el a lehetséges támogatásoktól. Ez tehát trükközés és játék a számokkal: mindenki tudja, aki foglalkozott az EU-s alapokkal, hogy Pozsony emiatt egyszerűen nem pályázhat bizonyos EU-s támogatásokra.
Végezetül, aláhúzva: nem akartam én többet mondani, csak azt, hogy legyünk felnőtt emberek, öntudatos magyarok. Ne mások mondják meg nekünk, milyennek kell lennünk, magunk alakítsuk ki a saját nézetünket s építsük tovább fejeinkben is az autonóm szlovákiai magyar közösséget.
