A 43. Kazinczy Napok ez alkalommal ismét méltó helyen tartották meg Kassán. Az érdeklődők száma mérsékelt volt. Az aktív tanárok zöme ignorálta a magas színvonalú rendezvényt. Tartják magukat hagyományukhoz.
Pólos Árpád színművész rövid műsora után, Kolár Péter (Csemadok Városi Választmányának elnöke) Fábry Zoltánt idézte, aki az l. Kazinczy Napokon következő üzenetet fogalmazta meg. „A nyelv az emberi létet jelenti: szabad, kötetlen lélegzést. A nyelv egy nép életének legfontosabb szerve: ideghálózata. Ha itt bénulás áll be, megérzi az egész szervezet. Népet csak nyelvében és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy nyelve megbénításával ki is lehet semmizni. Nyelv nélkül nincs szellem, nincs erkölcs. A nyelv maga az emberség… Mindennek kezdete, gyökere és lényege a nyelv, a szó: »Kezdetben vala az ige!« Világos: a szlovákiai magyarság tegnap és ma csak nyelvével és nyelvében élhet emberhez méltó életet.”
„Sok-sok év telt el azóta, hogy a magyar nyelv és irodalom rohamos fejlődésnek indult és kifejezési eszközei európai szintre emelkedtek. – mondta a továbbiakban Kolár. – Ám ezt az örömteli folyamatot 1920-ban nagy csapás érte. A nemzettől elszakadt magyar közösségeknek ezután a nyelvhasználatért és a magyar nyelv fennmaradásáért is meg kellett küzdeniük. Volt egy korszak, amikor nyelvünk egyszerűen tagadásba vétetett, kihágási objektummá vált. A bűn vádja évek múltával ugyan szelídülni látszott ám más veszélyek tornyosultak felettünk: a nyelv elsekélyesedése, a beletörődés és az elfeledés. 1968 szeptemberében, a”baráti” invázió után, a Csemadok kassai Fő utcai irodájába beviharzott Tolvaj Bertalan, a Szlovák Nemzeti Tanács Nemzetiségi titkárságának akkori vezetője. „Miért nem tájékoztattatok arról, hogy a Nagyida melletti Gomboson megszűnik a magyar iskola? – mennydörögte. Erről sajnos mit sem tudtunk. Nem sejtettük, hogy az első magyar iskola megszűnése Szlovákiában milyen folyamatot indíthat be.” Ő tudta.
„A Kazinczy Napok már a kezdetektől nagy érdeklődésre tartott számot. Példáján a környező országok magyarlakta közösségei is felbátorodtak és példa értékűnek tekintették azt a következetes munkát, amelyet a Csemadok révén a magyar nyelv érdekében tettünk.” A rendezvény két évtizeden át minden nehézség ellenére virágzott. 30-40 pedagógus vehetett részt rajta, jöttek az újságírók, írók és költők, hogy hallgassák meg a legnevesebb magyar nyelvészeket, mint Lőrincze Lajost, Grétsy Lászlót, Szathmáry Istvánt, Deme Lászlót (aki nemrég hunyt el), Montágh Imrét… A rendszerváltás után a Kazinczy Napok lendülete a mečiari időszakban megtört. „Nyelvünk állapota romlik, a magyarság fogyatkozik, iskoláink diáksága csökken, a közéletben magyarellenes atrocitásokra kerül sor, s ezek megrettentik a kevésbé elszánt magyarokat.” A szakemberek dolgoznak, de ahhoz, hogy munkásságuk széles körben ismert legyen és önbizalmat adjon, szükség van a Kazinczy Napokra és a hasonló rendezvényekre. „Elvárjuk ezért a hazai és magyarországi döntéshozóktól, hogy tevékenységükkel a továbbiakban ne járuljanak hozzá a magyar nyelv degradálásához. Lényegében mi is ezt a látszatot erősítettük akkor, amikor évekig a legszerényebb helyeken rendeztük meg összejöveteleinket. A helyszínek azt sugallták, hogy a magyar nyelv művelése már a kocsmákba szorult vissza. Ez a nyelv mást érdemel! Ez évben ezért minden nehézség ellenére visszatértünk a hajdan törzshelyre a Hutník, ma Yasmin Szállóba.”
Majd Gál Sándor a Távolodók című versét idézte: Sokan vannak, „a nyelvük vesztett” tétovák, „akik egyre csak távolodnak/ önmagukból is kitántorognak/ apáik szavát elfelejtik/ tegnapjukat rejtve rejtik”. Végül Gyurcsó Istvánt idézte (Népvándorlások kora II.) „a nagyszülők beszélni tanulnak/ az unokák nyelvén…”, de azután távoznak, s „Az unokák nem tanulják meg a/ varázsigéket,/ és elfelejtik a világot.”
Pomogáts Béla író, az Anyanyelvi Konferencia elnöke a Kazinczy Napok és Lőrincze Lajos örökségéről értekezett. Mindkettőt nagyon fontosnak tartja. Kazinczy Ferenc tevékenysége sokoldalú írói, irodalomszervezői és nyelvművelői területre terjedt ki. A nyelvújítás vezéregyénisége egyértelműen beírta nevét a magyar nyelvművelés történetébe. Lőrincze Lajos viszont a mai nyelv védelmének szentelte egész tevékenységét. Mindkét életmű arra hívja föl a figyelmet, hogy a nyelvművelésnek, a magyar nyelv gondozásának meghatározó szerepe van, illetve kell, hogy legyen a magyarság életében mind Magyarországon mind a szomszédos magyar nyelvterületeken. Kazinczy Ferenc és Lőrincze Lajos élete és munkássága mindenben példaértékű, nemcsak kulturális, hanem eszmei és erkölcsi jelentősége is van.
Kiss Gábor, lexikográfus, nyelvész a szó az élet tükre címmel tartott volna előadást, de betegsége miatt nem tudott eleget tenni a felkérésnek. Simon Szabolcs (Selye János Egyetem, Révkomárom) a magyar nyelv és irodalom tantárgy helyzetét vizsgálta a szlovákiai magyar tanítási nyelvű középiskolákban. A kérdőíves felmérés érdekes eredményeket hozott. Bár azt mondják, a gyerekek nem szeretnek mozogni, a torna mégis a kedvencek közé tartozik (majd 70% szereti). A népszerűtlen tantárgyak közé tartozik a matematika, a fizika, majd a kémia. Ez meglepő, mert az utóbbi kettő nem tűnik olyan száraznak, mint a matematika. Mennyire fontosnak tartják az anyanyelv átörökítését? Az ország nyugati részén 88%-a tartja fontosnak azt, hogy utódaik is anyanyelvükön szerezzék meg a tudást. Viszont 7% kevésbé fontosnak tartja. Ez megnyugtató eredmény. Országosan viszont csak 82% tartja ezt fontosnak. Ez a 6%-nyi különbség a magyarság helyzetének függvénye. Ahol a magyarság nem tömbben él, jobban ismerik az államnyelvet, ott több a vegyes házasság. A különbség mutatja az asszimilációt. Még inkább mutatná, ha kivennénk az országos mintából a nyugati eredményeket. Ahogy kelet felé haladunk, egyre kevésbé fontos az anyanyelv.
Kellemes meglepetés volt, hogy 16-19 éves fiatalok nagyon szeretik a magyar irodalmat. 25% fölött van azok aránya, akik szeretik a fogalmazást. Az irodalmat nem szeretők aránya nem éri el az 1%-ot. A diákok számára a legnagyobb probléma a kötelező olvasmány (20%) meg a helyesírás (12%). Viszont kevésbé okoznak gondot a memoriterek (7%), vagy a szövegek elkészítése (9%). Azok aránya, akik minden nap foglalkoznak a magyar nyelvvel és irodalommal 3,2%-ra rúg. 60%-uk csak egy nappal előtte készül. 11% csak az iskolában. 4,5% egyáltalán nem készül. Az a közvélekedés, hogy a fiatalok rendkívül keveset olvasnak téves. Itt is váratlan eredmény született. Regényt és verset egyformán 7,8% olvas naponta, novellát csak 2,3%. Teletextet 30,7%, ami szintén meglepő. Természetes, hogy az internetet 39,5% olvassa. Ezek egyáltalán nem elrettentő eredmények.
Gál Sándor Ahogy látom… címmel látta el felszólalását, miután Könyörgés c. versét Péteri István Encs és Borsod-Abaúj-Zemplén megye üdvözleteként szavalta el. „Az én mondandóm sokkal tragikusabb és nyelvi vonatkozású” – kezdte az író. – „Az utóbbi fél esztendőben kétszer-háromszor találkoztam alsó tagozatos diákokkal Szepsiben és szülőfalumban, Búcson. De ami a szülőfalumban ért, azt nem tudom értelmezni, feldolgozni. Szepsiben az alsó tagozatosok nem tudják, mi a Göncölszekér! Így faggattam őket. Ismerik a Nagymedvét? A Fiastyúkot?” A gyerekeknek ma már nincs égboltjuk.
„Bal lában sarka vett, jobb lábán szélső talpa.” Így különböztették meg tulajdonosaik libáikat. „Száz libafalkából tudtam, melyik a miénk. Minden portának megvolt a maga jelzésmódja. Minden gyereknek első munkahelye a libalegeltetés volt. Meg kellett védeni a libákat, az összekeveredéskor ki tudta a gyerek választani.”
„Minden ami bennünk, általunk megtörtént, az a nyelvben lecsapódik. A nyelv horizontális, nem hierarchikus jelenség. Palatáblára, pergamenre, papírra, liba lábára írjuk azt, ami visszaváltható emberi hangra. Ez egy csoda. Az írás az emberiség lehetséges reinkarnációja, történetének teljessége. A fenti tapasztalataim nyomán kétségeim vannak, működik-e ez. Volt egykor egy hagyományos gazdálkodási rendszer, amely nem termelt hulladékot. Most jelenik meg erről egy kötetem.” Több száz, vagy ezer fogalom ma már hiányzik. A kukoricát vízbe áztatták s ezzel tömték a libákat. Szent Márton napján vágták le a hízott ludakat.” Ez megint nyelvi-gazdasági része a lúd szinte szakrális feldolgozásának. A téli fosztás a kultúra részét képezte, mert ott meséltek – vagyis átadták a hagyományt -, miközben a kiváló takaró nyersanyagát gyűjtötték össze. Ez csak fragmentuma annak, ami elveszett, tönkrement. Valamikor lúdtollal írták a magyar irodalmat. Gál Sándor azzal szembesült Búcson, hogy a hagyományos parasztgazdálkodás és termelési mód, az állattenyésztés és szerszámok alapszavaival, megnevezéseivel sincsenek tisztában a gyerekek.
Gál elég régen rájött, amit nem írunk le, azt magunkkal visszük oda, ahonnan nem lehet visszahozni. 1963 óta azért vezet rendszeresen naplót. Az agyagtáblák üzenete – Rákos Sándor kötetének címét véve kölcsön – 5000 év távlatából ismét megszólaltatható, mert lejegyezték. A halál elleni védekezés az írott beszéd.
„Mondhatnám a végtelenségig – folytatta elkeseredetten az író -, de még azt is, hogy a kenyeret hogyan készítették és tárolták.” A döbbenet netovábbja számára, hogy akiknek írja műveit, azok nem értik. Pedig olyat ír, ami jelenvaló valóság volt. „Magyarul mondom, de akinek mondom, nem tudja értelmezni. Nem is igen akarja.” Az írói felelősség súlya nyomja. „Ez a mi felelősségünk, amit nem ruházhatunk át senkire. Csak mi tudjuk a neveket értelmezhetően átadni. Egészen mélyen azt érzem, tudathasadásos állapotba kerültünk nyelvileg, emberileg egyaránt. Nem hiszem, hogy bárhol meg lehet ezt oldani, mert az a közeg vált semmissé, amelyben ezt át lehetett adni.” Ez nem az a világ, ahol a gyermek megtanulja a Tejút nevét, Csaba királyfi legendáját. Így nem tudja értelmezni irodalmunk egy részét. „Itt a gondom önmagammal. A globalizáció egy olyan rabszolgatartó társadalom, amelyet elfogadunk minden vonatkozásában. Tolerálunk valamit, ami emberileg elfogadhatatlan. Ebből a világból nem marad a következő nemzedék számára semmi. Volt egy időszak életemben, amikor a tudás szépséggé vált. Most meg oda jutottunk, hogy ez az emberi tudás az emberek, sőt az egész bolygó ellen fordul. Ez nem hosszú távú utópia, hanem a kivédhetetlen jelen.”
Gál Sándor előadása után élénk vita bontakozott ki. Pomogáts Bélát Gál előadása arra késztette, hogy javasolja, legyen egy olyan beszélgetés, mely azt a kérdést feszegeti, mi lesz a magyarsággal, ötven-száz év múlva. Ennek keretében lehet komoly dolgokról beszélni, ám akár a japán-magyar közös határ világával is el lehet játszani. Simon Szabolcs gyakorló tanárként, azt a dilemmát vetette föl, mit kezdjünk a hagyománnyal, mi legyen a magyar nyelv és irodalom oktatásának tartalma. „Szeretném, ha megjelenne, milyen szép volt a letűnt világ.” Arra kell mindenkit ösztönözni, hogy a magyar nyelv megjelenjen a mindennapi életben. Ezek az apró gesztusok a többségnek is szólnak. Mutatják, itt vannak! Duncsák Mária tanár elmondta, a diákok nem értik Adyt, Balassit, Csokonait. Mindent újra kell magyarázni. De a magyar szakos kollégák közül sem akadt senki, aki megmagyarázta volna a szólást: Láttam én már karón varjút. A szülőknek nincs idejük. A tévé beszél gyermekeikkel. Revideálni kell a magyar nyelv oktatását. Sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni a kommunikációra. Milyen a diákok szókincse? De milyen a felnőtteké? Az érettségin kínszenvedés végighallgatni egyesek nyögését. Kevés óraszámban foglalkoznak a fogalmazással. Az életben is erre lesz szükségük.
Sándor Anna egyetemi tanár (Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra) Nyelvjárási háttér és anyanyelvi oktatás c. előadásában hét kérdéskörrel foglalkozott. A tanítás fő céljának mindenütt a köznyelv elsajátítását tekintik, ami hátrányos. Kisebbségben az alapnyelv a nyelvjárás. Baj, ha a pedagógus az anyanyelvet a nyelvjárási háttér figyelembevétele nélkül kívánja elsajátíttatni. A legnagyobb gond, a nyelvjárásban szocializálódott gyermeket arra szorítani, hogy a köznyelvet sajátítsa el. Az általa használt nyelvjárás elveszíti presztízsét és stigmatizálttá lesz. A megszégyenítést sokszor a többi, nem a magyar nyelvet oktató tanár követi el. A nyelvjárás elhagyása kisebbségi közegben az anyanyelvtől és közösségtől való elfordulást hozhatja magával. Az eredmény a nyelvváltás. Nem a magyar köznyelv elsajátítása lesz az eredmény, hanem az asszimiláció! A tankönyveknek és oktatásnak a nyelvjárási háttérből és a kétnyelvűségből kell(ene) kiindulni.
A nyelvjárás nem fölösleges vadhajtása a nyelvnek, hanem fontos elsődleges és másodlagos funkciói vannak. Kisebb-nagyobb közösség társadalmi közege, a világ megismerésének hordozója. A globalizációban a nyelvjárás az identitás, a regionális hovatartozás szinte egyedüli jelképe. A népviselet eltűnése, a táplálkozási szokások uniformizálódása miatt. Másodlagos funkciói közül, fontos szerep hárul rá a köznyelv gazdagításánál. A köznyelv elsajátításának kiindulópontja és egyáltalán nem hanyagolható el esztétika szerepe sem. A magyar szépirodalomban nem, de más nyelvek esetében nyelvjárásban születnek szépirodalmi művek. Szépirodalmi írásokban mégis találkozhatunk ilyen elemekkel, mint az egyéni beszédstílus, a társadalmi-szociális hovatartozás jellemzői, vagy a hely szellemének megidézése céljából.
A világ népeinek abszolút többsége két- vagy többnyelvű. Német és amerikai dialektológusok kutatásai nyomán a tankönyvekben is megjelennek az eredmények. A német tankönyvek számolnak azzal, hogy a tanulók milyen különböző nyelvjárási háttérrel indulnak neki a tudás elsajátításának. Német nyelvterületen nemcsak regionális hibaprognózisok léteznek, hanem terápiajavaslattal is szolgálnak szópárokra alapozva, a kontraszt alapján. Követendő nyelvi hibaföldrajz térképen szemléltetik, egyes területen milyen hibák fordulnak elő a helyesírásban. Az Egyesült Államokban az anyanyelvi oktatás azért a leghatékonyabb, mert az adott nyelvhasználatból indulnak ki, melyet a diák a legjobban ismer, spontán módon, familiáris környezetben használ. A helyesírási hibák felmérése fontos, mert kiderítendő, hogy milyen nyelvjárási háttérre mennek vissza. Egyes magyar nyelvjárásokban hiányoznak a hosszú mássalhangzók. Így ezeket többet kell gyakoroltatni.
A ma alkalmazott szakmódszertan szerint, a nyelvjárás ignorálása szakmai és emberi felelőtlenség. A nyelvjárások egyenrangúak a köznyelvvel, de hatókörük korlátozottabb. A köznyelv eredményes elsajátítása kontrasztív szemlélettel sajátítható el. Gond mégis mutatkozik, mert a tanárképzés a 21. században tovább örökíti a megbélyegzést. Nem tudatosan, de rombolja a diákok lelkét azért, mert e káros „hagyomány” rabjai. Nem teszik kritika tárgyává az évszázados gyakorlatot és elméletet. A módszertani tankönyvek alig érvényesítik a szociolingvisztikai szempontokat, így a tanáron múlik, milyen szemléletet ad át. A szlovákiai középiskolai tankönyvekben alig mutatkozik meg a szemléletváltás. A továbbiakban az előadó ezeket tekintette át. Van, aki a nyelvjárás pozitív és negatív hatásáról értekezik. Ez eleve negatív viszonyulást alakít ki a diákban. A szerzők mellőzve a tudományosságot, a purizmust követik. A nyelvjárási jelenségeket a nyelvjárási hibák közé sorolja, ami kedvezőtlenül hat a diákok beidegződéseire.
A cél nem az, hogy a fiatalt elidegenítse az anyanyelv e változatától. Az oktatónak azt kell megtanítania, hogy az egyes nyelvi formáknak milyen kommunikációs szerepe van, mikor alkalmazza azokat. Szükség szerint használja. Különböző nyelvváltozatokat használunk, ha a nagymamával, a tanárral, vagy a haverral beszélünk. A fiatal kreatívan igazodjon a beszédhelyzethez, mert a maga helyén mindkettő helyénvaló. A nyelvjárás megőrzése és a köznyelv elsajátítsa a cél. Fontos, hogy a nyelvtanóra a középiskolákban kellő hangsúlyt kapjon, mert a diákok a későbbiekben már nem találkoznak vele.
Dede Éva tanár és pszichológus napjaink szólásairól értekezett. A nagyapáknak az unokák nyelvét kell elsajátítani. Ez hozhatja közel az idősebbeket a fiatalokhoz. Szólásokat kutatni hálás feladat. Néhány kötetet mutatott be a sok közül. Ezeket állandósult szókapcsolatként, frazémaként, vagy proverbiumként (szólás, szállóige, közmondás, szóláshasonlat) emlegetik. Ezeket egymástól nem lehet elkülöníteni, egymásból alakulnak. Ezeket mindenki ismeri: Hogy ityeg a fityeg; olajra lép; úgy elverlek, mint szódás a lovát. Ide tartoznak a káromkodások is. Folyamatosan keletkeznek és elavulnak. Ahogy a ruha, úgy mennek ki a divatból. Hátterében napi-közösségi élmények állnak. Egyedi használat alkalmával születnek és esetleg egy egész közösség számára használható szólás lesz belőle. Minden egyénnek, családnak van sajátos szólása, vannak sajátos helyzetmondatai. Újabb és újabb változatok teremtődnek. Ezeket azután variálják is a végtelenségig. Közös bennük, hogy a humorra építenek. Egymáshoz nem illő szavakat tesznek egymás mellé. Képtelenség keletkezik, vagy fölényt közvetítenek, élnek az elferdítés lehetőségével. „Olyan nagy paraszt vagy, hogy a Göncölszekeret is megraknád trágyával.” Aki meg tudja nevettetni a többieket, az népszerű ember. Aki egyszer átéli e pozitív helyzetet, az újra meg újra át kívánja azt élni. És ez státuszemelkedést biztosít.
A szólások egy része bibliai eredetű, de a szépirodalomból is sok jön (pl. Madách). Újabban sok forrása a kabaré (a fiúk a bányában dolgoznak; Lepsénynél még megvolt). Közös kultúrkinccsé válnak. Más esetekben a film ezek forrása (Egy óra múlva itt vagyok), vagy a reklámok. Ebben az esetben már azonban nem beszélhetünk kultúrkincsról, mert ez nem kultúra és nem kincs. Legfeljebb egy-egy rétegnek a közös összekacsintásáról van szó.
Az előadó azután csoportosításuk szempontjaival foglalkozott és példákkal illusztrálta mondanivalóját.
Minya Károly szókincskutató főiskolai tanár előadásának címe eleve provokatív, figyelemfölkeltő volt: Ki beszél helyesen? Mindenki abban él, hogy helyesen. Mindenki és senki. Mint a két megállapítás igaz. A nyelvről való gondolkodás, szélsőséges. A magyar tanár betegsége, ha a kofát a piacon is kijavítja. Ez a személyiségbe való beavatkozás. Senki sincs abban a helyzetben, hogy egy steril nyelvváltozatot használjon, melyet mindig és minden alkalommal alkalmazhatna.
A nyelvi babonák világába tartozik, hogy nem mondhatjuk: el van nyávogva a macska. Az iskolai oktatás miatt alakult ez így. További babona, hogy nem szabad kötőszóval kezdeni a mondatot. Vagy a Hát-tal való mondatkezdés tilos lenne. Viszont a szóbeli megfogalmazás sokkal gyakoribb, mint az írásbeli. Ott pedig élnek ilyen megoldásokkal. A töredékes mondatoknak is van létjogosultságuk. Azután itt van az idegen szavak használata. Létezik szómagyarító honlap, ahová mindenki beírhatja a javaslatát 1752 idegen szóra 3578 magyar javaslat érkezett (http://www.szomagyarito.hu/index.php). Ez is segíthet a nyelvhasználatban. Ez egy játék, mely a nyelvi kreativitást fokozza. Azonban nem kell túl komolyan venni.
Az előadást ismét élénk vita követte. A mai diák – mondta Balajti Lajos tanár -, nem érti a Toldit. Majd később elmondta, az embereket rá kell szoktatni arra, hogy az önkormányzatokhoz anyanyelvükön forduljanak. Kolár Péter a magyar szakterminológia egységesítésének fontosságára hívta föl a figyelmet, mert az erdélyi vagy felvidéki jogász nem érti meg egymást. Minden szakterületre vonatkozóan ki kellene dolgozni egy értelmező szótárt. Ez az MTA feladata lenne. Gál Sándor a „globalizált” magyar nyelvgyakorlatra hívta föl a figyelmet, amikor nem tud egy bikkfanyelvű szerződést értelmezni. Ami az idegen szavakat illeti, a következő mondat nem tolerálható: „Reggel felvettem a tyeplákit [melegítőt], felültem a vlecskára [pótkocsira], miután megettem egy párkit [virslit].” Ma nyelvünk tíz országban tíz felé fejlődik. Csak Erdélyben háromfelé is. Fontos, hogy a szülők élő mesét mondjanak, ne olvassanak csemetéiknek. A gyerek nem tudja ki a kondás, nemhogy a Halotti beszédet értelmezné. Itt tartunk.
Szabómihály Gizella nyelvész az előadáshoz kapcsolódva elmondta, a mai gyerekek más élethelyzetben élnek. Azokat a szavakat, azoknak a tárgyaknak a nevét felejtik, amelyekkel nem találkoznak. Nem lett kisebb a szókincsük. A jelenlegi a mai világot tükrözi vissza, a régi az akkorit. A nyelvészeti feladatok elvégzésére kevés az ember. A helynevekkel kapcsolatosan elmondta, 1913-ban, majd 1944-ben szabályozták azokat. A magyarországi gyakorlat az 1913-as szabályozáshoz igazodik, holott sok esetben ezeket a helyneveket az emberek nem használták. Más esetekben összevonták a településeket. Kaposkelecsényt egykor Nyárádkelecsényként emlegették. Így néhány esetben nem egy neve van a településnek. El kell érni, hogy a gyakorlathoz igazodva, a helyi hatóságokkal megegyezve, alakítsák ki a legmegfelelőbb helynevet. Szlovákiában 512 településen élnek nagyobb számban magyarok. Itt meg lehet egyezni. Nagyobb gond a magyar nyelvterületen kívüli települések névanyagának szabályozása. A 3000 helynévből 5-600-nak nem fordul elő a magyar neve. Ezekben az esetekben rendszerint a szlovák név állandósult. De másutt is hasonló a helyzet. Székelyföldön például nem ismerik a Maros megyei magyar helyneveket.
Budai Ernő a fiatalok trágárságát kifogásolta. A lányok a kondásokkal versenyezhetnének. A tévé jár rossz példával elől, például a Való Világ.
A második napon Máté László tanár javasolta, készüljön egy emlékeztető, amelyben a nyelvhasználat és oktatás ügyével kapcsolatos javaslatok tükröződnek. Amíg nem lesz a magyar nyelv regionális hivatalos nyelv, addig az asszimiláció rémisztő méreteket fog ölteni. Kassán és Pozsonyban – már csak történelmi okoknál fogva -, második nyelvként kellene használni a magyart. Ennek elkészítésével a konferencia megbízott néhány résztvevőt.
Pomogáts Béla a magyar nyelv helyzetét taglalta a világban. Kosztolányi-idézettel kezdte „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami… Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán.” A magyar nyelv sorsáért való aggodalom már a 16. században megjelenik. Ez az aggodalom, sejtés, szorongás mindvégig jelen van a magyar irodalomban. Ez sokakat foglalkoztatott. Sylvester Jánost, Kazinczyt, Batsányit, Vörösmartyt, Babitsot, Füst Milánt, József Attilát, Pilinszkyt, Juhász Ferencet és a sor folytatható a mai felvidéki vagy erdélyi írókig. Mindenütt, ahol magyar vers született, ott megjelent az aggodalom és a hűség. Sokan foglalkoztak a szavak esztétikai értékével. Melyik a tíz legszebb magyar szó? Kosztolányi Dezső tett rá kísérletet (láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír). A válasz önkényes és jellemzi azt, aki ebben a szellemi játékban részt vesz. A magyar nyelv a magyarság és kultúrájának jövője is sokakat foglalkoztatott. Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey… A borúlátásra nem egyszer adott okot a magyar történelem. A „magyar nyelv haláláról” szóló herderi jóslat riasztó képet vetített előre.
A földkerekségen 12 nyelvet több mint százmilliónyian beszélnek. A magyar nyelv a maga 13,5 milliójával a 45-47. helyen található. A világ nagyjából 3000 nyelve között ez a helyezés nem igazából kedvezőtlen. A finnugor népek rohamosan fogynak, nyelveik kihalnak ebből mi vagyunk a legkedvezőbb helyzetben. 74 vót él a világon. Azóta már ez a szám is megfogyatkozott. Számos nyelv hal ki a világ különböző tájain. A magyar nyelv nem ilyen, de sokat veszített. Az első világháború után a magyarság nemzeti állományának egy harmada került kisebbségi sorsba. Majd ideiglenesen 3 millió magyar tért haza 1938 után. 1941-ben Magyarország lakosságának 80% volt magyar. Erdélyben a románok aránya 52% volt 1920-ban. Az erőszakos elnemzetleniesítés és egyéb retorziók miatt, ma 12-13 millió magyar él a Kárpát-medencében. Magyarország lakossága 10 millió alá süllyedt és a többi területen is drámai változásokra kerülhet sor. Ez a magyarság összeroppanását idézheti elő.
A többi nemzet ezen idő alatt nagyjából megkétszerezte létszámát. A szlovákok 2,5-szeresére nőttek. Mi nagyjából az első világháború óta csak 25%-kal tudtuk növelni állományunkat. A többiekhez képest tehát fogytunk. Ezek a folyamatok jelzik, nagy bajok vannak a magyar nemzeten belül. Cselekvőképességét, vágyát kell növelni. Majd Illyés Gyula Koszorú c. versével zárta ezt a szomorú felsorolást: „Fölmagasodni/ nem bírhatsz. De lobogsz még,/ szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat/ kígyóként a talaj szintjén iramítva – sziszegvén/ néha a kíntól,/ többször a béna dühtől, megalázott./ Elhagytak szellemeid.” Illyés mégis bízott a magyar nyelv fennmaradásában – fejezte be az előadó.
Vančóné Kremmer Ildikó dékán-helyettes (Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra) Nyelvi mítoszok a nyelvtankönyvekben, avagy milyen nyelvtant tanítunk a szlovákiai magyar középiskolákban címmel tartotta meg előadását. Mi az, hogy tankönyv? – kérdezte. Erre sokfajta válasz olvasható, de a legtöbb megkerüli a lényeget. Pedig csak az lehet tankönyv, ami tudományosan elfogadott véleményeket továbbít. A definíciók zöme nem kéri számon, hogy tartalma megfeleljen a didaktika, a pedagógia, a lélektan és a szaktudomány mai állásának és még azt sem kéri számon, milyen szinten kellene lennie a leírtaknak. Elvben a nyelvészet eredményeit kellene továbbítania. Mivel ennek a kérdéskörnek nincs koordináta rendszere, amihez mérjük, mítoszokat, féligazságokat közvetít, amelyek egy közösség számára fontosak. Amikor ezeket megkérdőjelezik, a közösség úgy érzi, létalapját éri támadás. Ez érzelmi szükségleteit elégíti ki. A kisebbségek esetében szükség van egy emocionális töltetre, mely azt sugallja, érdemes elvállalni a kisebbségi létet. A mítoszok segítik az emberek eligazodását. Milyen a nyelvi mítosz? Féligazság, melynek igazságtartalmát nem elemzik. Generációkon át él, hitbeli meggyőződéssé válik. Ezért velük nem lehet vitatkozni. Miért kell ezzel foglalkozni? Mert ezek befolyásolják az emberek beszédét. Nyelvi viselkedésünket. Ha kirekesztő jellegűek, akkor hozzájárulhatnak a társadalmi igazságtalanság fenntartásához. Az anyanyelvhez különleges bensőséges viszony köti az embert. De mi van a tankönyvekben? ‘Ez a legfontosabb, hiszen anyánktól kapjuk. Helyesen és szépen kell beszélni.’ De ki határozza meg, mi a helyes és mi a szép beszéd? Mi a helyzet a kétnyelvű emberekkel? Magyarországon is egyre több a vegyes házasság. Mindennapi életükben rendszeresen használunk több nyelvet. Az a feltételrendszer, melyben az anyanyelv a döntő tehát már nem létezik. Természetes kétnyelvűségben nehéz megmondani, melyik az anyanyelv. Nehéz eldönteni, mi a kedvesebb. Mindig a beszédhelyzet dönti el, melyik nyelvet használjuk.
A legveszélyesebb mítosz, hogy a magyar nyelv egy változatban létezik. Az összes tankönyv ezt sulykolja. A tankönyvek rendszerint közlik, a magyar nyelvben 14 magánhangzót és 25 mássalhangzót ismerünk. Majd a gondos tankönyvek megemlítik, hogy egyes vidékeken használatos a zárt ё hang is. Ez a plusz hang most akkor kié, a szomszédasszonyé? Vagy mégis a magyar nyelv sajátja? Ez ellentmondás. Ha ismered, ne szégyelld használni – írja egy 2009-es könyv. Nem minden helyzetben használjuk az irodalmi nyelvet. Ez nonszensz, lehetetlen.
A tankönyv eleve azt sugallja, az idegen szó nem jó. A szó végleges jelentését a szövegkörnyezet dönti el. Azt mondjuk, hogy labor, máskor laboratórium, fagyi, máskor fagylalt, pulcsi meg pulóver. Nem ugyanazt jelenti. Semmi baj nincs, ha Reisz András, füleki palóc meteorológus nyelvjárását használja a tévében. Ha a budapesti köznyelvhez asszimilálódik, akkor eltűnik a frissesség, a szín, a sokféleség. Az, ami gyönyörködtet. Mire jó a nyelvjárás a tankönyvekben? Semmire! „A legelső dolog, ami a gyermeket meglepi az iskolában, az, hogy az a magyar nyelv, melyet otthon tanult az édesanyjától, s melyet szülei, testvérei és játszótársai beszélnek, nem helyes, hanem szégyellnivaló.” (Papp István, 1935) A prágai nyelviskola véleménye szerint: „Az irodalmi nyelv jellegzetes kettős tendenciát mutat: egyfelől a kiterjedés tendenciáját, azt, hogy a koiné szerepét játssza, másfelől azt a tendenciát, hogy az uralkodó osztály monopóliuma legyen.” (1929) A többségi nyelv kerüljön vezető helyzetbe a kisebbségi rovására. Ha az bekövetkezik, akkor az utóbbi visszaszorul.
Egy felmérés szerint, arra a kérdésre, meg lehet-e csupán a beszéd szerint ítélni valakinek az intelligenciáját, a budapestiek fele igennel válaszolt. Baj van a magyar társadalom nyelvről alkotott véleményével! Valaki pert nyert, mert nyelvhasználata miatt nem vették föl. Egy további példa. Valaki cigány hanghordozással felhívja az álláskeresőt. A válasz nincs állás. Ha ugyanaz a személy köznyelven érdeklődik, a válasz: jöjjön be holnap, megbeszéljük a részleteket. A lingvicizmus a nyelvi diszkrimináció egy fajtája, melyek nyelvi alapon elkülönülő közösségek közötti egyenlőtlen hatalommegosztást segítik elő, illetve reprodukálják.
A 19. századi nyelvtanok – szögezte le az előadó – a nyelvi mítoszok éltetői. Majd továbbiakat sorolt föl.
Szabómihály Gizella (Gramma Nyelvi Iroda, Dunaszerdahely) a dél-szlovákiai nyelvi tájképről beszélt. Vagyis a feliratok típusairól a magyarlakta területen. A matricás akció elsősorban Nyugat-Szlovákiát érinti. A magyar feliratok hiányára hívja föl a figyelmet. Ezt fedi a nyelvi tájkép kifejezés, melyet az angolból vettek át. A nyelv (vagy nyelvek) vizuális jelenlétét vizsgálja. A nyelvi tájképet az adott régióban, településen látható nyilvános feliratok alkotják (üzletnevek, reklámtáblák, utcanevek stb.). Erre számos példát találunk Québecben, Belgiumban flamand és vallon vonatkozásban. Egyértelmű kapcsolat a francia nyelvűek sokasága és a vitalitás között. Itt születtek az első jogszabályok. Ennek az a funkciója, hogy informálnak, milyen nyelven beszélnek az adott területen. Ha egy nyelv megjelenik feliratokban is, annak megnő a presztízse. Ezért van sok angol nyelvű felirat. Szlovákiában függetlenül attól, hogy a kisebbség részaránya eléri-e a 20%-ot, szabadon használhatók a magyar nyelvű feliratok. Kassán is ki lehet írni bármit! Van kínai, vietnami felirat. Informál arról, milyen jellegű az étterem, még ha nem tudjuk elolvasni.
Az önkormányzatok még nem tudtak a bővítésre reagálni. Egyre több csallóközi település fogadott el nyilatkozatot, hogy a legnagyobb mérvű kétnyelvűségre törekednek. A vállalkozókat nem lehet kötelezni, de felhívásokkal motiválni lehet őket. 1989-ig a kevés magyar nyelvű felirat oka, hogy minden állami kézben volt. Ma már sokkal több típussal találkozunk. Az állam passzív módon viselkedik. Ha van törvény, semmilyen pozitív támogatás nem nyújt. Ahol a magyarok többségben élnek, ott tudatos a kétnyelvűség. Szenci vállalkozók fogalmazták meg azt a kérdést, minek kiírni magyarul, ha mindenki ért szlovákul? Ez helytelen kérdésfelvetés. A gyerek szempontjából fontos, hogy magyar feliratot silabizáljon! Szerepe végül is kettős. A járókelőket arról tájékoztatja, milyen nyelveken beszélnek az adott területen, s így szabályozza a nyelvi viselkedést. Szimbolikusan az adott nyelvet beszélő közösségben nyelvüket felértékeli és pozitív csoportidentitást alakít ki.
A vállalkozók szeretik a semleges nyelvi feliratot. Meg azt, hogy ne kelljen több nyelven feltüntetni. Rendkívül sok a nemzetközi elnevezés. Nagyobb városok mellett üzletközpontok létesültek, ahol angolul, vagy németül jelenik meg a cég neve. Nem törekednek rá, hogy felirataikban a helyi lakosságot megszólítsák. A Jednota szövetkezet Dunaszerdahelyen minden üzleten két nyelven tünteti föl a feliratot, Galántán csak egynyelvűen. Még a magyar érdekeltségű vállalatok sem tartják fontosnak, hogy magyarul is feltüntessék árukínálatukat és nevüket. Pedig lehetnének internacionálisak! Jellemző, ha idegen szót írnak ki, akkor annak szlovák formáját tüntetik föl (pedikúra, manikúra). A nemzetközi vállalatoknál is el lehetne ezt érni. Az önkormányzat amikor velük szerződést köt, előre ki kell kötni, hogy magyarul is írják ki a tudnivalókat!
A szlovákok nem tartják fontosnak, hogy magyarul is kiírják az üzletek nevét. A helyi önkormányzatok különböző stratégiát követnek, hogy a törvényt érvényesítsék. A kisebb településeken nem voltak utcanevek, de most már két nyelven utcanévtáblákat tesznek ki. Ebben az esetben is az a döntő, hogy az önkormányzat ezt mennyire tartja fontosnak. Pozitív jelenség, hogy megjelennek a kétnyelvű megállótáblák.
Egyre többen fordulnak a Gramma Nyelvi Irodához tanácsért (http://www.gramma.sk/). Kellemetlen vásárló vagyok – mondta az előadó. – Beszélnek magyarul? Miért nem írják ki magyarul? Kiírhatják! Ha a kiszolgáló személyzet folyamatosan találkozik ilyen megjegyzésekkel, akkor elgondolkodik. Folyamatosan kell nyomást gyakorolni. Akkor változás várható.
Ne feledjük, szavazópolgárként és vásárlóként is tehetünk a magyar nyelv nyilvános használatának erősítéséért! – volt az előadás zárógondolata. Majd a vita folyamán közölte, lesz egy www.onkormányzat.sk honlap, melyen határozat-, kérvény-minták, statútumok, rendeletek lesznek megtalálhatóak. Közigazgatási szótár készül, ez is folyamatosan fölkerül a világhálóra.
Balázs Géza (ELTE, Mai Magyar Nyelvi Tanszék vezetője) A mi nyelvünk… címmel tartotta meg előadását. Kazinczy-idézettel kezdte: „Nyelve Homérnak/ S Virgílnek, ha találtok-e mást Európa’ határin,/ Melly szent lantotokat illy híven zengve követné?” A görög és latin a klasszikus műveltség alapja. Ha nem lett volna a nagy nemzeti összefogás, a nyelvújítás, akkor nem beszélnénk ma magyarul. A 19. sz.-ban, nem volt magyar szaknyelv. Az ugyanis maga után rántja a köznyelvet. Lássuk a zürjéneket! Zürjénül nem tanulnak az iskolában. 20-30 év és ki fognak halni.
Ha valaki azt mondja az anyanyelvéről, hogy csúnya, akkor forduljon orvoshoz! A magyar nyelv ősi, keletkezése mitológiai távolságra van tőlünk. 3000 éve indult önálló fejlődésnek. 1000 éve van írásbeliségünk, 1890 óta van hangfelvételünk. A statisztikák semmire sem jók, de azért szemléltetik a helyzetet. Nyelvünk gazdag. Állítólag 50 szavunk vaN a mellébeszélésre, Jókai szerint száz a verekedésre, 120 a járás-kelésre, 322 a buta emberre, 3000 a részegre. Ebből is látszik, mindig a negatív jelenségekre van több szó. Ennek antropológiai okai vannak. A magyar nyelvben feltűnő annak képszerűsége. Nyelvünk szomorúságra hajlamos. A magyar nyelvben kódolva van a nem – derült ki. Általában panaszkodunk. Aki sugárzó arccal jár-kel, attól örömét el kell orozni. Holland antropológusok figyeltek erre föl. „Küzdök a hungarooptimizmusért.” A pesszimizmusból önmegvalósító jóslat lehet. De van humora is nyelvünknek. Prágát, Bécset, Budapestet tartják a három humorfővárosnak. A magyar nyelv páratlanul egységes. Az észtben az öt nagy nyelvjárás között megértési problémák vannak.
Nyelvünk káromkodós is. Ha valaki megkérdezünk, szokott-e káromkodni? A válasz: Nem nagyon. Mondjon egyet! Akkor nagy nehezen kinyög valamit. De ha a lábujjhegyére ráesik a slusszkulcs, akkor gondolkodás nélkül szórja.
Az újságírók első kérdése, ugye, romlik a nyelvünk. Magyarországon nem! Változik. A határon túl romlik. Szórványban a nyelv funkciópotenciálja gyengül, mert nem mindenre és minden helyzetben használják anyanyelvüket. Ez előrevetíti, hogy kerülni fogják használatát, inkább a másikon szólalnak meg. Ez oda vezet, ahová a zürjének jutottak. Csak a családban fogják használni.
A nyelvhasználat gyorsul. Több információt kell átadni kevesebb idő alatt. Tipikus példa egy kereskedelmi adó hírműsorának első „mondata”: „Baleset a Forma 1-en Kofi Annan figyelmeztette az Egyesült Államokat esős idő várható…” A változások is felgyorsultak. Nagyjából 75.000 éve beszélünk, 6000 éve van írásunk, 550 éve könyvnyomtatásunk, 130 éve hangrögzítésünk, 80 éve rádiónk, 50 éve tévénk, 25 éve internetünk, 15 éve sms-ünk 4 éve világhálónk. Mindez nyelvi szokásokat hoz. Az internetnyelvet nem iskolában tanítják, mégis virágzik.
A magyar kultúra erősen nyelvközpontú. Ezért baj, ha ezt gúnyolják, vagy nem tartják fontosnak. Grétsy László 500 verset gyűjtött össze, amelyek az anyanyelvet érintik. Ez csak negyede annak, amit össze lehetne szedni. Nyelvstratégiára, a nyelvi öntudatra van szükség. A magyar nyelv mai állapota nem csupán spontán módon fejlődött, hanem azért ért el ilyen szintet, mert sokan sokat tettek érte. Minden beszélő tesz érte. Akkor mindenkit érdekelt a nyelvújítás. Ha ez nem így lett volna, akkor most nem beszélhetnénk optimistán róla. Az alkotmányban a magyar nyelv fejlesztése a mindenkori magyar közösség feladata. Ez nagyon fontos gesztus.
Ezután ismét vita következett. Sándor Anna elmondta, látva azt, hogy hiába van lehetőség, az emberek nem élnek vele, de a községi hivatalokban dolgozók sem tudnak megírni egy iratot, ezért indítanak egy továbbképzést, amit a minisztériumban akkreditáltatnak, és a hallgatók bizonyítványt kapnak. Ez biztosítja szakmai fejlődésüket. A községi hivatalok figyelmét fölhívják villámpostalevélben, hogy indul egy ilyen továbbképzés.
A zárszót Kolár Péter tartotta, akinek vállán nyugodott az egész rendezvény lebonyolítása, megszervezése. Tartalmát tekintve pozitívan értékelhető, a külsőségeket tekintve megújult. Nagyon negatív jelenség az aktív pedagógusok hiánya. Magyarországon sok hangzatos szó esik a határon túli magyarság támogatásáról. Viszont a nyelvművelő rendezvényekre, amelyekre oly nagy szükség van ott, ahol a magyarság egyre gyengül, a szórványban, nem jut támogatás. Annál furcsább, a szlovák kormányhivatal fontosabbnak tartotta a támogatást, mint a magyar. Kosztolányi mondotta, csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni!
Az újságírók is elkerülték a rendezvényt, amelyen részt vett Czimbalmosné Molnár Éva főkonzul és Ódor Ferenc, a Magyar Országgyűlés képviselője.
A konferencia résztvevői megkoszorúzták Kazinczy emléktábláját a Fekete Sas épületén, majd néhányan megtekintették Márai Sándor Emlékszobáját és szobrát.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{phocagallery view=category|categoryid=309|limitstart=0|limitcount=0|type=1}
