Nőttek most egy kicsit a csehek a szememben. Tisztességgel elbúcsúztatták Václav Havelt – bár erre ráment az egész cseh ünnepi publicisztika: Havel csorgott minden médiumból. Még Klaus is képes volt visszafogni unszimpatikus cinizmusát…
I.
Némi visszafojtott mosollyal emlékeztem vissza a nyolcvanas évek végére, kilencvenes évek elejére, amikor a cseh sajtó kissé lenézően azt írta Magyarországról, hogy egy kategóriában verhetetlenek: nagyon tudnak temetni (és újratemetni). Visszaemlékeztem erre a mondatra tavaly is, amikor a lengyelek Kaczinski elnöktől és sorstársaitól búcsúztak – méltósággal.
A civilizált népek számára fontosak a szimbólumok is.
Ingatom viszont a fejem, ha azt hallom, Havel a közép-európai régió legnagyobb politikus-egyénisége volt az utolsó fél évszázadban.
Magam csehországi egyetemista éveim alatt találkoztam vele először, a hetvenes évek végén. Pár percre megjelent egy rendezvényen, néhányunkkal kezet fogott, mondott néhány frázist – semmi érdemlegeset –, és elment. Csalódás volt, az akkori naiv egyetemista szemében, komoly csalódás. Akkor ugyanis már tudtam, hogy ki ő, cseh barátaim elragadtatással meséltek róla, s azt hittem, ha megjelenik, mindjárt megnyilvánul majd olyan súllyal, hogy az feljegyezhető akár az Újszövetség passzusai közé is.
Nem így történt, s azt csak évekkel később voltam hajlandó elfogadni, hogy ott, akkor is minden bizonnyal jelen voltak a szolgálatos fülek és szemek, amelyek minden megnyilvánulásáról beszámoltak. Látszólagos érdektelenségével minket védett: de eljött magát megmutatni. Szavak nélkül bár, de tettével elmondta: vagyok, tudok rólatok, fontosak vagytok nekem. Egy laza világfi benyomását hagyta bennem – s a nehezen múló csalódást.
Most, így visszagondolva az összefüggésekre, azt is hajlamos vagyok elhinni, az sem véletlen, hogy a hatvanas évek legendás cseh filmjeinek sajátos képi és szövegvilága éppen Csehországban, éppen a csehek lelkében állhatott össze olyan jellegzetes masszává, amely méltán igényli magának fontos és egyedi posztját a világ művészetében. Hrabal is, Menzel is, Havel is jellegzetes cseh termék: a német mentalitással gondolkodó szláv szellem Fehérhegy óta kiszolgáltatott, esetenként egészen a švejkségig menekülő, korlátozott felelősségű kitörési vágyának megnyilvánulása. Mert én is, most, utólag is rácsodálkozok például néhány olyan összefüggésre, amely szinte hrabalian hihetetlen, ha úgy tetszik: szürrealisztikus. A saját életemben is.
1975 és 80 között voltam egyetemista Csehországban. Amit most leírok, abban nem a személyes vonatkozások, hanem a körülmények a fontosak. Cseh barátaim egyetemista éveink alatt is elláttak néhány fontos olvasnivalóval, s ez nagyon hasznos volt. Összejártunk, beszéltünk társadalmi kérdésekről, szinte forrt az egyetemista közeg – de mindez az értelmezhetőség (és a titkosrendőrség általi megfigyelhetőség) keretein belül maradt. S ha bárkitől azt kérdezném most, meg tudná-e tippelni, hol találkoztam például én személyesen először Charta 77 nevű dokumentummal, bizonyára a legtöbben az egyetemi berkekre gondolnának. A szabad egyetemi campusok terepe ideális hely lehet egy ilyen dokumentum terjesztésére.
Nem így történt. Az egyetemi campus kiváló dolog – de korántsem mindenható.
Itt jön be a képbe a hatvanas-hetvenes évek cseh művészetét oly mélyen befolyásoló abszurd fuvallat. Az igazság az, hogy a Charta 77-el én 1981-ben találkoztam először – a Varsói Szerződés egyik elitalakulatának katonájaként, az első csehszlovák tankezred tisztjeként, 30 kilométerre a vasfüggönytől, Plzeň mellett a Šumaván, egy Strašice nevű helyőrségben. Mi nem csak sörözni jártunk el együtt néhány egyetemet végzett volt kollégámmal, hanem beszélgetni, s olvasni is egyet s mást: a Charta mellett szamizdatot, Szolzsenyicint, tiltott és zárolt szövegeket. Csak miután leszereltünk, tudtam meg, hogy egyikük Havel belső köréhez tartozott, s 82-ben le is tartóztatták. 81-ben azonban még vígan behozta a különböző tiltott anyagokat a Varsói Szerődés támadóvonalán lévő tankezred kaszárnyáiba, s ott azt osztogatta a szigorúan kiválasztottaknak. Később, a látszólag ártalmatlan sörözések alkalmával rá is kérdezett a szövegek tartalmára ellenőrizendő, elolvasták-e a célszemélyek. 2012-es tudásom szintjén is készséggel elismerem: az első csehszlovák tankezred nemhivatalos sörözője, a strašicei köpködő gyakran magasabb szintű társadalmi viták színhelye volt, mint 2011 némelyik posztkommunista parlamentje. Ez is adalék a letűnt rendszer furcsaságaihoz. S appendix a jelenlegi rendszerek deformációihoz is.
Havellal később a kilencvenes évek elején találkoztam személyesen. Részese voltam annak a politikai csapatnak, amelyet az összes cseh és szlovák pártok képviselőiből állítottak össze, s amely a kialakult politikai válságra kereste a megoldást. Ez a bizottság próbálta meg tető alá hozni a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság közötti államközi szerződést. A legtöbben a csapatból tagjai voltunk annak a Dubček által vezetett bizottságnak is, amely az új csehszlovák alkotmányt lett volna hivatott előkészíteni, s szlovák részről egy másik bizottságnak is, amelyet Ivan Čarnogurský, a szlovák parlament akkori alelnöke vezetett, s amely az új szlovák alkotmány előkészítésén dolgozott.
Nem rajtunk, magyarokon múlott persze akkor sem a dolog. De izgalmas lehetőség volt jelen lenni, figyelni a javaslatokat és a reakciókat, figyelni a taktikázásokat: jó iskola volt, hasznos és érdekes. Ott hulltak le igazán a függönyök, ott vált kristályosan tisztává, kinek mire megy ki a játék. S közben körülöttünk kavargott valami, amiről csak később ismertük fel, hogy ez a történelem.
Havelt határozatlan embernek ismertem meg ezeken az összejöveteleken. Olyannak, aki nem tudja, mit akar, aki képtelen egy összefüggő mondat szabatos elmondására. Kapkodta a levegőt, néha szinte dadogott. Persze utólag hajlandó vagyok elfogadni az érvelést, hogy látszólagos határozatlansága mögött a demokrata türelme állt, aki szeretett volna kifutási lehetőséget hagyni mindenkinek, s így, nagy türelemmel, kitapogatni a valóban demokratikus, legkevesebb feszültséget magában hordozó megoldást.
Nos, nem jött össze: Mečiar és szövetségesei nem akarták. 1992 augusztusától pedig Klaus pragmatizmusa diktált: Ať jdou! (Megírtam másutt: Klausszal egy konferencián vettem részt 1999-ben Washingtonban, a Washington Egyetemen. Felszólalásainkról hangfelvétel is készült. Ott Klaus nyíltan elmondta, hogy ő meggyőződéses csehoszlovakista, de látta, hogy Mečiarral nem tud zöld ágra vergődni. Az 1992-es választások előtt ráadásul – látva a szlovák politikusok tehetetlenségét Mečiarral szemben – saját pártot is indított Szlovákiában. Ennek ellenére Mečiar (és vele a szlovák szeparatizmus) győzött. Klaus erre egy tisztán pragmatikus döntést hozott: ha a szlovákok a parlamenti választások alkalmával arra adtak felhatalmazást Vladimír Mečiarnak, hogy akár megszüntesse a közös államot, neki nincsenek eszközei, hogy ezzel szembeszegüljön. A hatvannyolcas husáki alkotmánytörvény megbénította őt. Ezután mondta ki: Ať jdou! – mert nem látott más megoldást. Martin Bútora akkori szlovák nagykövet a tanúm, hogy ezt Klaus háromszor elmondta nekem aznap este Washingtonban, a cseh nagykövetségen. Nem kérdeztem meg tőle, hogy miért mondja el már harmadszor is, de magamban úgy könyveltem el a dolgot, hogy lelkiismeret-furdalása lehet Csehszlovákia felbontásában játszott szerepe miatt. Legalább ötször hangsúlyozta, mennyire szereti Szlovákiát, s számára az is fontos, hogy a felesége szlovák nemzetiségű. Az ő családja megőrzi a csehszlovák közösséget – mondta 1999-ben, Washingtonban.
II.
Havel 1992 júliusában, a választások után még meghívott néhányunkat egy informális beszélgetésre a prágai várba, ahol azt próbálta meg kitapogatni, van-e még lehetőség Csehszlovákia megmentésére (erről szól a Miért ne sirassuk Csehszlovákiát című írásom a Hullámvasút című kötetben).
Nem volt. Egy összetört, lehangolt, az események irányításának igényéről lemondott Havelt láttunk ott akkor, aki pár nap múlva – a szlovák függetlenségi nyilatkozat elfogadásának napján – le is mondott csehszlovák elnöki posztjáról.
Nem tudom megállni, hogy ezen a ponton ne tegyek egy összehasonlítást.
Azt írtam fent, hogy hitetlenül csavargatom a fejem, amikor azt hallom, Havel a kelet-közép-európai régió legnagyobb politikus-egyénisége volt az elmúlt fél évszázadban.
Havelt én vitán felül jelentős politikus-egyéniségnek tartom – de korántsem a régió legnagyobbjának. Szerintem ő maga is így lehet ezzel – ezért ölt annyi energiát az Odcházení – Elmenetel című témába.
Mint azt jeleztem, a belső iránytűjének megbízhatóságát majdnem százszázalékosnak tartom. Havel a nehéz helyzetekben is tudta, merre van észak, s nem habozott többé-kevésbé ezt az iránytűt követni. De túlzás lenne azt állítani, hogy ebben az igyekezetében hibátlan lett volna – sőt, értelmiségi alaphabitusa sokszor sodorta őt a túlzott bizonytalankodás felé. Eme bizonytalan stílusa okozza bennem máig a legnagyobb kételyeket.
S itt is álljunk meg egy pillanatra. Nagyon igaztalan lenne bárkivel szemben, ha a mostani, 2012-es tudásunk és tapasztalataink szintjén ítélnénk meg bárki tevékenységét – tetteit és gondolatait mondjuk 1990-ben. Ha megnézzük, miféle naiv butaságokat hordtak össze akkor akár Nyugat-Európa, akár az Amerikai Egyesült Államok vezetői vagy szakértői, megértőbbnek kell lennünk a kelet-közép-európai politikusok és szakértők iránt, akiknek nem valamiféle Parnasszusról kellett megfogalmazniuk a véleményüket a szükséges folyamatokat illetően, de szó szerint benne voltak a lövészárokban: naponta konkrét döntéseket kellett hozniuk olyan kérdésekben, amelyekben nem létezett precedens. Én itt nem zárom ki a tisztességtelen taktizálások lehetőségét sem, de nem javaslom annak figyelembe nem vételét, hogy járatlan utakon kellett mozognia minden posztkommunista társadalomban szerepet vállaló vezetőnek – Havelnak is.
Persze, azonnal megjelenik a kérdés: ha ő nem, akkor ki lehet a régió legnagyobbja?
A lengyel Walesa talán?
Walesa kétségkívül erős egyéniség, elszánt, keményfejű bizonyos vonatkozásokban: de azt hiszem, barátai számára is egyértelmű, hogy hiányoznak belőle a pozitív víziók, s talán az intelligenciája sincs olyan szinten, hogy ezeket a vízió-elemeket hatékonyan össze tudja rakni magában.
Akkor ki, Antall?
Megvallom őszintén, Antallal szemben elfogult vagyok. Jobb politikusnak, határozottabb személyiségnek tartom őt, mint Havelt. Abban mind a ketten nagyok voltak, hogy volt elképzelésük a jövő társadalmáról, s ez a vízió kétségkívül demokratikus volt. Még azt is megengedem, hogy Havelé kicsit modernebb, Antallé konzervatívabb volt – ez következhet családi hátterükből, a két társadalom elérő történelmi fejlődéséből, s az azt meghatározó körülményekből. A gazdaság átalakításáról egyiküknek sem volt érdemi elképzelése – mint ahogy senkinek sem, bár Csehszlovákiában (később Csehországban) némileg sikeresebben és korrektebb módon próbáltak meg reális tulajdonviszonyokat létrehozni, mint Magyarországon.
Volt azonban egy pont, amikor Antall kétségkívül világtörténelmet csinált: ez a Varsói Szerződés megszüntetésében játszott szerepe. Nemrégiben érdekeseket mondott erről pozsonyi nyilvános beszélgetésünk alkalmával Jeszenszky Géza, Antall volt külügyminisztere.
1990-ben Magyarország kezdeményezésére a visegrádi hármak megegyeztek, hogy javaslatot tesznek a Varsói Szerződés megszüntetésére. A testület akkori soros elnökének, a magyar miniszterelnöknek kellett ezt megtennie a moszkvai ülésen. Mivel Varsó és Prága kockázatosnak ítélt meg egy ilyen javaslatot, abban egyeztek meg, hogy az első körben támogatni fogják a magyar felvetést, s ha az erős ellenállásba ütközik, a második körben visszatáncolnak.
Für Lajossal, az akkori honvédelmi miniszterrel való beszélgetéseim alapján tudom, hogy egy hosszú folyosón mentek a Kremlben a tárgyalóterembe, s akkor Für megkérdezte Antallt: „Tényleg megcsinálod, Jóska?” „Meg” – felelte Antall. „És gondolod, hogy utána ezen a folyosón visszafelé is szabad emberként jövünk majd?” „Azt nem tudom” – válaszolta Antall.
S megtette. A program felvezetésekor Antall feszült hangon, de elmondta: tárgyalnunk kellene a Varsói Szerződés, mint nemzetközi keret megszüntetéséről is. A teremben csend lett, mindenki Gorbacsovra tekintett. Az már azelőtt is szóba került, hogy ilyen mennyiségű fegyvert és ennyi embert egyre nehezebb lesz eltartani, az összeomlófélben lévő szocialista gazdaságok számára mindez rendkívüli terheket jelentett. Gorbacsov az előtte lévő dossziéval bajlódott, s miután hosszú másodpercekig senki nem szólalt meg, ő felnézett a papírjaiból és azt mondta: „Da!” A delegációk hitetlenkedve néztek egymásra, hiszen egy ilyen fontos kérdés egyáltalán nem volt előtárgyalva. (Ha most kedvem volna viccelődni, a káosz világtörténelem-formáló szerepével viccelődnék ezen a ponton. S ha valaki még ennél is pikánsabbat akar, olvassa el vagy nézze meg a berlini fal megnyitásának és ledöntésének történetét 1989-ben. Fontos és tanulságos, hogy az egyébként precíz NDK állami szervei mennyire kaotikusan működtek az utolsó időkben. „1989. november 4-én Gorbacsov látogatást tett az NDK-ban. Viselkedése egyértelművé tette a keletnémet vezetés számára, hogy nem zárkózhat el a változtatások elől. Erich Honecker lemondása után az NDK vezetése előre menekült. Csehszlovákia nyomására az NDK-államvezetés kidolgozta a nyugatra utazást szabályozó új javaslatokat. November 9-én az utazási törvény ügyében ülést tartott az NSZEP felső vezetése. Az ott hozott döntést este, élőben közvetített sajtótájékoztatón Günter Schabowski, a KB egyik titkára ismertette. A közel egyórás sajtótájékoztató unalmas volt, a stábok már csomagoltak. A tájékoztató lezárása után Riccardo Ehrmann, olasz újságíró azt kérdezte, hogy milyen könnyítések várhatók az NDK-állampolgárok utazása ügyében. Schabowski zavartan keresgélt a papírjai között, mivel emlékezett arra, hogy kapott erre utasítást. Eme pont megtárgyalásakor ő azonban nem tartózkodott a teremben, s azt nem közölték vele, hogy a papíron szereplő szöveget csak másnap, az illetékes állami szervek alapos felkészítése után hozhatják nyilvánosságra, addig szigorúan zárolt anyagnak számított. Ekkor az egyik kollégája szó nélkül elé csúsztatta a papírt, amelynek szövegét ő felolvasta. A teremben mindenki döbbenten hallgatta, és próbálta értelmezni a hallottakat. Erre a hamburgi Bild riportere, Peter Brinkmann az intézkedések életbe lépésének idejéről érdeklődött. Schabowski ekkorra már eltette a szemüvegét, így pár másodpercig tanácstalanul forgatta papírjait, majd a következő választ adta: Ismereteim szerint ez érvénybe lép… – Mikor – jöttek a kérdések.- …igen, azonnal.
A tévék előtt ülő NDK-polgárok ezrei indultak meg eme bejelentés után a berlini határátkelőhelyek felé, ahol egy órán belül hatalmasra nőtt a tömeg. A határőrséget ekkor még nem tájékoztatták, mivel a határozat csak másnap délután 4 órától lépett volna életbe. Az átkelőknél a feszültség egyre nőtt, a tömeg „visszajövünk, visszajövünk” skandálással követelte a határ megnyitását. A határparancsnokot – Harald Jäger – utasították, hogy a leghangosabban követelőzőket engedjék ki az NDK-ból, de igazolványukba tegyenek a visszatérést megtiltó pecsétet. A tömegnyomás azonban odáig fokozódott, hogy 23 órakor a Bornholmer strassei átkelőnél a helyi parancsnok döntésére megszüntették az útlevelek ellenőrzését, felnyittatták a sorompókat és átengedték a tömeget Nyugat-Berlinbe. Pár nap elteltével a mindkét oldalról érkező németek vésővel, csákánnyal és puszta kézzel szétverték a falat“ – írja erről a Wikipédia.)
De térjünk vissza Antallhoz és Havelhoz. Antall politikai, történészi műveltsége kétségkívül magasabb volt. Határozottabb alkat volt Havelnál – de rosszabb körülményeket örökölt, egy jelentős mértékben eladósodott, komoly strukturális problémákkal küzdő Magyarországot. A világlátása kétségkívül konzervatívabb volt Havelénál, Havel jóval liberálisabb nézeteket vallott.
Végeredményben két óriási hátránya volt Havellal szemben. Az első: a történelmi hátterű imázs, a lengyel és a cseh lobbi erősebb volta (Brzezinski, Albright, stb.). A második: szerintem a modernkori magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája Antall gyógyíthatatlan betegsége.
Képzeljük el emberileg is ezt a helyzetet: Antall negyven évig vár – és tudatosan készül – az általa lelkileg soha el nem fogadott szocialista rendszer bukására. S amikor ez megtörténik, amikor a sors az ő kezébe adja a tábornoki pálcát, három hónap múlva megtudja, hogy menthetetlenül beteg. S ilyen állapotban csinál végig felelősségteljesen még több mint három évet úgy, hogy tudja, orvosilag gyógyíthatatlan. Görög sorsdráma méretű történet az övé, erre nem lehet legyinteni.
Havel e téren is szerencsésebb volt – és Csehszlovákia fontos ország a Nyugat számára. S Havel tisztességgel eljátszotta a szerepét.
III.
Most értünk el arra a pontra, ami miatt fontosnak tartottam megírni ezt az írást. Ez pedig Havel személyiségének mélysége, Havel moralista volta.
Általánosan ismert információ, hogy Havel író is volt – a közéletbe való belesodródása előtt és utána is írt, politikusi léte előtt és utána is. Írásainak szintjét és fontosságát természetesen beméri majd az utókor. Nem szeretnék itt ünneprontó lenni, de engem meglepne, ha a cseh irodalom első vonalához sorolnák őt. Ettől szerintem gyengébbek a drámái, a jellegzetes haveli világlátás és disztingvált irónia talán abban a korban hatott leginkább, amikor keletkezett. A társadalmi légkör megváltozásával – úgy érzem – csökkent bennük az erő, megkérdőjeleződött az apropók kőszikla-volta is.
Szerintem a Levelek Olgához című írásciklus lesz a leginkább időtálló: korrajz, erős morális háttérrel. Tükör, ami előtt nem áll meg a volt szocialista valóság. Ez az igazi Havel, ez szerintem akár Szolzsenyicin üzenetének erejéhez is mérhető. Fontos korrajzot alkotnak politikai felszólalásai is.
Pár hónappal ezelőtti rövid beszélgetésünk alapján állítom, Havel nem ment el nyugodt lelkiismerettel. Ő kétségkívül ahhoz a generációhoz tartozott, amely nagyon gyakran feltette magának a kérdést, mi is az értelme mindannak, amit a közéletben, a politikában teszünk.
Jó tíz évvel ezelőtt Gorbacsovval és Helmut Kohl-lal is volt alkalmam találkozni a bajorországi Passauban. Érdekes volt hallani, ahogy a kettős felemlegeti Mitterand francia elnököt és Thatcher brit miniszterelnököt is. Éreztették, hogy egy csapatnak tartják magukat. Egy fontos generáció képviselőinek.
Ugyanerről – nemzeteik és Európa iránti felelősségről – beszéltek egymás közt informálisan is egy hosszú protokollvacsorán. S arról, hogy tetteiket, döntéseiket fontos folyamatok részének értelmezték. Tanulságos volt hallgatni őket.
Havel az ilyen permanens lelkiismeret-vizsgálat céljaira hozta létre a Fórum 2000 nevű prágai rendezvénysorozatot. Ezzel a kezdeményezésével bizonyos fokig cáfolja is azokat a kritikákat, amelyek arról szólnak, hogy lépésről lépésre egyre inkább összenőtt a hatalommal, s maga is használt hatalmi praktikákat (a leggyakrabban felhánytorgatott tény második megválasztása volt a cseh elnök posztjára úgy, hogy közben a nyíltan vele szembenálló Sládek republikánus elnököt vizsgálati fogságba helyezték).
Havel önvizsgálata konkrét formát is öltött. Úgy hívják: Odcházení – Elmenetel. Fontos tartalommal bíró színpadi mű – amelyet azonban sajnos nem tudott igazán jól megírni, sem később megrendezni. Láttam a prágai, majd a pozsonyi bemutatót is. A jó kezdet után mindkét előadás ellaposodott, színpadi ereje elveszett. Havel maga is érezhette ezt: ezért döntött úgy, hogy eme üzenetét maga filmesíti meg.
A darab (s értelemszerűen maga a film is) a rendszerváltás torzulásai, félrecsúszásai miatt testet öltő felelősség-vizsgálat. A politikából elmenő kancellár még megpróbál elvekről, eszmékről beszélni. Körülötte azonban mindenki már áttért az üzleti szempontú közéleti gyakorlatra, saját volt kollégái és munkatársai is. A világ megváltozott, mondják azok, s újraprivatizációról, províziókról, multinacionális cégek érdekeinek kiszolgálásáról, újságírók megvételéről, a bulvársajtó felhasználásáról, és pénzről, pénzről, pénzről beszélnek. Havel nem tagadja csalódását: valami itt nagyon félrecsúszott, érezteti: Václav Havel, a politikus, a moralista nem ilyen lovat akart. Ám a ló a jelek szerint nem kérdezte meg Václav Havelt, jó irányba vágtat-e.
S nem érdekli ez a társadalmat sem. Magam nagyon megdöbbentem, milyen mély Havel-ellenes gyűlölettel átszőtt kritikák is megjelentek a cseh sajtóban a film bemutatója után. S miután más programom miatt nem tudtam elmenni a prágai bemutatóra és sikerrel lekéstem a brünni másodbemutatót is, mégiscsak autóba ültem, hogy a brünni bemutató másnapján megnézzem a filmet.
Jó korán érkeztem a Brünn központjában lévő mozi-komplexumba, hogy biztosan kapjak jegyet. Egy órával a vetítés előtt a jegyárusító kislány arról tájékoztatott, hogy hatszáz főt befogadó teremben vetítik majd a filmet, s megkérdezte, hová szeretnék ülni. Milyen helyek szabadok még, kérdeztem vissza, miből választhatok. Némi mosollyal a szája sarkában azt mondta, hogy eddig két jegyet adott el. Oda ülhetek, ahová csak akarok.
Végül is tizenketten voltunk a hatszáz fős teremben a film vetítésének kezdetén. Ketten a film közepén elaludtak és hangosan horkolni kezdtek, öten a film végéig elmentek. Heten néztük aznap végig Havel Odcházení-Elmenetel című filmjét.
Nincs jól megírva a darab és gyenge a film is – mindezt elismerem. A téma azonban fontosabb ennél: Havel azzal a kérdéssel viaskodott, merre megyünk 1989 után, mi az, ami sikerült és mi az, ami nem.
Ő még felteszi a kérdést – nemcsak magának, de nekünk is. Az értelem, a filozófia, az erkölcs szerepét keresi a történelemben – s ilyen összefüggésben talán a mi Madáchunkkal rokonítható leginkább. De maga sem tudta már erővel megfogalmazni a kérdéseit – a válaszairól már nem is beszélve. Idegen elemmé vált abban a rendszerben, amelynek létrejöttéhez a leghatékonyabban járult hozzá.
Merre megy ez a mi világunk – ez érdekelte őt még ősszel is, de kérdéseiben már nem volt erő. Akkor már túl volt sok mindenen, leszámolt talán az illúzióival is. De önmaga moralista alapelemét nem adta fel az utolsó pillanatig. Ezért mondhatjuk joggal, hogy egy fontos, nagy ember ment el közülünk.
S epilógusként már hozzá sem merem tenni a témához, hogy a közelmúltban el-elnéztem a Magyar Köztársaság pozsonyi nagykövetségén néhány idős szlovákiai magyar értelmiségit. Személyiségeket, akik kerek évfordulójuk kapcsán részesültek elismerésben.
Mindannyiukat az kötötte össze, hogy közösségünkért, szlovákiai magyarságunkért éltek és dolgoztak, csak ebben tudtak gondolkodni.
Ők is idegen elemekké váltak-válnak ebben a széthulló világunkban, a visszaosztott százalékokban, az érdekekért mindent feláldozni, pénzért mindent és mindenkit kiszolgálni hajlandó társadalmunkban?
Kedves Václav, a szellemeddel együtt kérdezem én is makacsul: merre is megy ez a mi világunk?
Biztos, hogy jó irányba haladunk?
