A nagyon felemásra sikerült pedagógussztrájk rámutatott azért néhány olyan dologra, amit majd igyekezni fognak agyonhallgatni, vagy sürgősen szőnyeg alá söpörni.
Az egyik ilyen kérdés, hogy kinek/minek az érdekeit képviseli az érdekképviselet?
A másik sokkal fontosabb kérdés az, hogy ki/kik foglalkoznak a jövő tervezésével, stratégiák kidolgozásával és megvalósításával?
Kit s milyen mértékig érdekel a közös,társadalmi jövő?
Igaz-e az, hogy a közös sok apró egyéniből áll össze, vagy egy szinten túl ez már egy felvállalhatatlan nagy hazugság csupán, amit sikerült jól eladni annak a pár pici jövőnek a közreműködésével, akik saját jövőjüket/mai helyzetüket próbálják eladni, mint egy garantált várható közös jövőt?
Hol van ebben a jövőkép kérdésben az állami intézmények helye, az intézményi önállóság és felelősség megnyilvánulása?
Mit csinál/mire képes az a társadalmi réteg, akinek a képzésébe, oktatásába a legtöbbet invesztált és invesztál minden társadalom?
Hol vannak/voltak az eltelt 10-20 évben a kultúra bajnokai? Van-e volt-e olyan szerző(alkotó) netán művész, aki valamiféle kételynek/kényszerítő gondolatnak akár a csíráját is elvetette volna, vagy amennyiben erre nincs szükség, akkor nyilvánosan ki merné jelenteni, hogy a mai állapotok volt a cél anno 1989 és az azt kiprovokáló években?
Hol van ezekben a kérdésekben az értékek védelmének bajnoka, a média – a szent és sérthetetlen média? Netán annyira függ az állami támogatástól, hogy mára már a minimális érzékenységét és önállóságát is elvesztette/elpocsékolta?
Amennyiben demokrácia a közakarat megnyilvánulási formája, akkor tetszik-e vagy sem, de a köz NEM akaraté is, s most ez a társadalom így együtt kimondta/megmutatta, hogy egy réteg problémája ennyire érdekli/nem érdekli őt.
Nagyon szomorú tapasztalatok ezek, már néhányszor próbáltam leírni ezzel kapcsolatban azt, amit érzek – a demokrácia, mint rendszer semmivel sem jobb a diktatúránál, ha az nem a megfelelő egyének emberek/állatok kezébe kerül. Természetesen fordítva is igaz a dolog lehet egy diktatúra is jobb a demokráciánál, ha a megfelelő egyedek elnyomása érvényesül a szeméttel szemben.
Mint az látható, mindkét rendszer elegendő hiányossággal rendelkezik ahhoz, hogy életképtelennek bizonyuljon, ill. elegendő lehetőséget kínál, hogy értelmes jelent/jövőt produkáljon, csupán a rendszert napi tartalommal megtöltő egyedek személyes felkészültsége/alkata/alkalmassága az, amin emelkedhet/elbukhat egyik és másik egyaránt.
Csupán annyi a különbség, hogy egy diktátort könnyebb likvidálni, ha megelégeltük a regnálását, mint egy személyhez nehezen köthető kotyvaszt a süllyesztőbe tenni. Nem beszélve arról a problémáról, hogy likvidáció csupán arra való és arra jó, hogy el lehet távolítani valaminek az akadályát a tudvalevőleg vagy legalább remélhetően jobb útjából. Ebben ugye benne van lényeges tényezőként az a bizonyos jobb. Hol vannak a mai világban azok a jobbak, akikre érdemes volna rábízni azt a várhatóan jól működő demokráciát/ diktatúrát/ diktatáciát/ demokratúrát/ akármit? Számomra ez az a kérdés, amit a balul sikerült pedagógussztrájk feltett.
Varga Lajos
{iarelatednews articleid=”36830″}
