Betlehemben idén nincs telt ház a fogadókban. Talán már rendes istállót sem találni a városban, és a Szentföld nincs római fennhatóság alatt.
Azt azért sokan sejtik, hogy az Úr Jézus nem születik meg minden évben és nem öregszik évente, néhány hónap alatt harminchárom évet, hogy minden húsvétkor keresztre feszítsék. Ez pedig azt jelenti, hogy mi nem az eseményre várunk, hanem a mi ünnepünk valójában emlékezés. Az adventi időszak pedig a várakozás és a felkészülés ideje. Ezek szerint várakozunk és felkészülünk arra, hogy emlékezzünk? Igen! De hogyan lehet felkészülni az emlékezésre? Emlékezéssel! Azzal, hogy benne vagyok, benne élek abban az igazságban, hogy kétezer évvel ezelőtt megszületett értem a Megváltó, mert úgy szeretett az Isten engem, hogy egyszülött Fiát adta értem, hogy ha hiszek Őbenne, el ne vesszek, hanem örök életem legyen. A hitben járásomért, a bűneim bocsánatáért, az üdvösségemért van az ünnep.
Valójában mi magunk vagyunk az adventi várakozás lényege: mert nekünk kell felkészülnünk arra, hogy a Megváltó megszületett értünk, s hogy minden elvégeztetett! Erre kell felkészíteni a szívünket, a gondolkodásunkat, a kapcsolatainkat, a szavainkat, az érzéseinket. Mert ha éveken keresztül készületlenül vagyunk benne az ünnepben, akkor kikopik a lényege, és elmúlik erőforrássá lenni. Hangulatos munkaszüneti nap még lehet, de nem lesz többé keresztyén ünnep, ami hitben erősítene.
Ezen a ponton egy felvidéki költő, Ozsvald Árpád Hettita ballada című verse jut eszembe: „Amikor a hettiták elfelejtették atyáik nyelvét, / a szárnyas, bikatestű, szakállas bölcsek / derűs arcukat elrejtették a homokdombok / hűvösében – kinek lenne kedve / mosolyogni fiak és asszonyok hűtlenségén? // Amikor a hettiták elfelejtették őseik nevét, / az istenek szeméből kiesett a lazúrkő, / s a fekete üregek megteltek könnyes iszappal, / nem akarták többé látni / a fiak és unokák hűtlenségét. // Amikor a hettiták már nem emlékeztek az útra, / amelyen idáig jöttek – az útjelző bálványok / kifordultak helyükből, bebújtak a / föld alá, mert szégyellték / az utat felejtő vándorok hűtlenségét. // Amikor a hettiták nem emlékeztek arra a dalra, / amelynél nagy tüzek mellett őseik vigadoztak, / az aranybika két szarva között elpattantak / a húrok – nem kísérte hárfa / az apák, fiúk, unokák hűtlenségét.”
Mindezt nyugodtan magunkra is érthetjük. Mert amikor az európai keresztyének elfelejtették a Szentírás nyelvét, a kápolnák, templomok és katedrálisok kiürültek és megnémultak. Szürkévé és romossá lettek, mert az Isten dicsőségére emelt kőfalaknak nincs kedvük ragyogni a kikonfirmált ifjak megtagadott fogadalmainak helyszínén. Amikor az európai keresztyének elfelejtették a jó Isten nevét, s amikor kitiltották Őt az iskolákból, üzletekből, hivatalokból, utcákról, terekről és lassan már az emberszívekből is, akkor az Úr megállt, s nem ment többé velük, mert nem akarta magát ráerőszakolni a fogadalmukat s a múltukat megtagadókra. Amikor az európai keresztyének már nem is emlékeztek az útra, amely Betlehemtől a Golgotáig vezetett, amely az időkön át őket is biztonságban vezette az igazság és az élet útján, kihullott elméjükből az igazság szeretetének és az élet tiszteletének pótolhatatlan értéke. Amikor az európai keresztyének már nem emlékeztek a jászol gyermekére, a pásztorokra, a bölcsekre, A hegyi beszédre, a boldogmondásokra, a példázatokra, a missziós parancsra, a sákramentumokra, a tenger lecsendesítésére, a szeretet parancsolatára, a passiótörténetre, a töviskoszorúra, a kárpit megrepedésére és az elhengerített kőre; amikor már semmit sem jelentett nekik az, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, akkor elveszítették az életet.
A mostani advent is az éltető emlékezés időszaka. Rajtunk múlik, hogy mire emlékezünk, mit tartunk fontosnak. Végezetül csak annyit: az advent a várakozás időszaka. A tétlen várakozás értelmetlen. Az időlopás. A várakozás akkor lesz értelmes, ha célja van. Ha tudom, hogy mire várok. A keresztyén ember adventi készülődése a Megváltóval való közösségre mutat. Ez az értelme és ez a célja. Készülj, testvérem, a karácsonyra, de ne a megszokott kerékvágásban, hanem lélekben: nyisd ki a Bibliádat, szakíts néhány percet arra, hogy lelki csöndességed legyen, kulcsold össze a kezed, és beszélj az Úrral! Ne templomba készülj csupán, hanem készülj lélekben az úrvacsorára is! Halld meg a kétezer éves kérést: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!
Nem a szeretet ünnepét, a bejgli szagát és a színes csomagolópapírok csörgését várjuk, hanem valami nagyon egyszerű lelki dolgot, valami annyira puritán történést, ami hajdan végbemehetett egy jászolban is. És ma talán éppen a te szívedben játszódhat le valami hasonló. Az idei adventi várakozás tartalma most tőled függ, kedves barátom. Az Úr Jézus ma is csöndességgel várja, hogy megszülessen a te szívedben az elhatározás: emlékezni akarok arra, hogy kié vagyok!
A Kárpát-medencei református rádiók közös, karácsonyra ráhangolódó Adventi gondolatok című műsorában hangzott el Somogyi Alfréd apácaszakállasi lelkipásztor szolgálata is.
A szöveg megjelent a Kálvinista Szemle 2012/12 számában is.
Reformata/Felvidék.ma
