Gubík László, a Via Nova Ics elnöke március 17-én, a Garamkálnán rendezett megemlékezésen mondott ünnepi beszédet, melyet alább olvashatnak:
A Latorca kettős kanyarulatánál fekszik a Kárpáthon egy kis, ma már Munkáccsal összeépült települése, Podhering. Itt vívták honvédeink 1849. április 22-én a szabadságharc legjelentősebb kárpátaljai ütközetét. A dicső csata emlékét egy 1901-ben állított obeliszk testesíti meg, mely Munkács magyarsága nemzeti ünnepeinek és megemlékezéseinek helyszínéül szolgál. Gazdag anekdotavilágunkban is találunk egy Podheringre vonatkozó epizódot:
„Podheringnél csúnyán kikapott a német. Barkó tábornok minden ezredesét megsebesítették, s egy csöpp híja volt, hogy ő is ott nem hagyta a fogát.
Mikor eltakarodtak a németek, Andrejkovics Endre, a görög katolikus kispapból lett tüzérhadnagy, ütegével fennmaradt a Szarka-hegy ormán, hogy ha netán a ravasz német az éj leple alatt visszafordulna, megint illendően fogadhassa. A lőporból már kifogyott.
Czabán Márton, uradalmi gazdasági írnok estefelé a munkácsi várból uradalmi előfogaton hozott ugyan lőport, de az átázott, síkos, meredek hegyi úton nem volt képes felvontatni, és letette a szőlőkben.
A pórnép már visszatért a faluba, és ivott, mulatozott, hogy a németeket már kiverték.
Podhering lelkipásztora, az ősz Csurgovics Mihály, attól tartva, hogy a nedves földön a lőpor átázik és használhatatlan lesz, zsákokat kerített, abba rakosgatta a lőport, és egy zsákot a vállára kapva, felvitte a hegy ormára.
Persze izzadott az erőtől duzzadó öreg, de mégis felhordta; a tüzérek oly fáradtak voltak, hogy csaknem mindnyájan aludtak, és nem segítettek neki.
Andrejkovics nagyon megköszönte az öregnek ezt a szívességet.
– Örülök, hogy legalább ennyit tehetek a hazámért – válaszolta az ősz lelkipásztor. – Hej, volnék csak fiatalabb, én se maradtam volna itthon!
– De minek is cipelte, tisztelendő atyám, azokat a zsákokat?! Majd felhordtuk volna mi, ha szorított volna a csizmánk – jegyezte meg Lángfi László.
– Bizony, a lőpor nem Krisztus teste és vére – mondta Simig hadnagy.
– A szabadságnak, fiam, a lőpor a megváltó teste, a vére pedig ti vagytok, kedves fiatal vitézek – mondta az ősz lelkész, aztán bort, kalácsot, szalonnát hozott fel nekik, hogy még több legyen bennök a szabadság vére.
Az anekdotának számomra két tanulsága van:
Az első gondolat az összefogásé. A történet azt üzeni számunkra, hogy nagy dolgokat csak akkor lehet véghezvinni, ha az azokat végrehajtani kívánók szíve egyszerre és egyazon ügyért dobban. A sikerhez szükség van a lelkipásztor igehirdetésére, a politikus bölcsességére, a katona bátorságára, az értelmiségi felelősségtudatára és a kétkezi munkás szorgalmára is. Nem véletlen, hogy a modern politikai nemzetek épp viszontagságos időkben születtek, hiszen a polgári fejlődés megfelelő lépcsőfokának elérése mellé a népből nemzetté váláshoz az érzelmi azonosulás is szükségeltetett, melyet tértől és időtől függetlenül mindig a sorsdöntő történelmi pillanatok és azok felismerése, illetve megragadása idézett elő. Történelmünkben e pillanat 1848 márciusában felismertetett és megragadtatott.
Zétényi Zsolt alkotmányjogászt idézve: „Amennyire igaz tény, hogy az ország lakosságának túlnyomó jobbágyparaszti része kívül rekedt a Szent Korona-eszme keretein, annyira igaz az is, hogy a nemesi nemzet a reformkorban maga nyitotta meg a rendi alkotmányosság kapuit, majd engedte be 1848-ban az addig jogfosztottakat a történeti alkotmány sáncaiba, Európában párját ritkító bölcsességgel mondva le előjogairól.” Ehhez a jogkiterjesztéshez, mely a Szent Korona tana szerint a köznépet is beemelte a nemzet testébe természetesen egy olyan politikai elit is szükségeltetett, mely kellőképp bölcs volt ahhoz, hogy belássa, ezek a reformok a nemzet felemelkedését és fejlődését szolgálják.
Kossuth érdekegyesítő politikájának köszönhetően a nemesség elméletben megszűnt előjogokat adó közjogi fogalomként létezni, és a polgárok közötti egyenjogúság lépett a nemesség és a köznép közötti megkülönböztetés helyére. Magyarország minden teljes jogú polgára a Szent Korona tagjává vált. A nemzeti liberális program célja az átalakítható régi intézmények és a szükséges változások megfelelő arányának megőrzése mellett a volt jogfosztott osztályok szellemi és anyagi felemelkedésének, nemzeti értékgyarapító szerepének elősegítése, a volt történelmi uralkodó osztály politikai tapasztalatainak és társadalmi pozícióinak megóvásával.
Így ír erről Kossuth A Magyar Főrendek 1833-ban című kéziratában: „De kérdem én, mit veszít mindezek igazaiból a magyar nemes, ha törvény által azt nyilatkoztatnók: hogy a magyar parasztot személyében a vagyonában szintén senki sem háborgathatja, hogy ő is birtoki tulajdonnal bír, hogy ő is tagja a nemzetnek, a Szent Koronának, – valjon mit veszít?” A bécsi udvar ezt a szerves, polgári alkotmányos fejlődést próbálta sárba tiporni, és ebből az ellentétből bontakozott ki a magyar nemzet szabadságharca. Az országgyűlés 1849. április 14-én kiáltotta ki a magyar nemzet függetlenségét. A Közlöny április 21-iki számában hangsúlyozták, hogy nem holmi „forradalmi viszketeg”, hanem a „türelem végső kimerültsége és az önfenntartás kénytelensége” vezetett a Függetlenségi Nyilatkozat megszületéséhez. A Függetlenségi Nyilatkozat az alkotmányvédelem, a nemzeti jogvédelem, a magyar alkotmányos intézmények folyamatosságának szolgálatában született a jogellenes hatalomgyakorlás, alkotmánysértés, azaz az önkényuralom ellen. A trónfosztó nyilatkozat a Habsburg-ház szerződésszegését hangsúlyozta a nemzettel szemben.
A történet első üzenetének megragadásánál a szabadságharc eseményeinek történeti boncolgatásától eltekintettem, beszédemben kizárólag a politikai nemzet fogalmának értelmezésére és a nemzetfejlődés folyamatának ismertetésére szorítkoztam. A modern magyar politikai nemzet 1848-ban született. Ami akkor egyértelműsödött, az a 20. század viharaiban, elsősorban Trianon óta borzasztó homályossá vált. Mi magyarok, azóta tartozunk önmagunknak a helyes, nemzeti érdeket szolgáló politikai attitűd megfogalmazásával, és a nemzethez való viszonyulás közjogra, nyelvre, kultúrára tartozó kérdéseinek tisztázásával. Ez természetszerűen a mindenkori magyarországi nemzetpolitika feladata, melyet azonban csak az elcsatolt országrészeken élő magyar közösségek, valamint a világ más tájain működő magyar szervezetek képviselőivel együtt lehet hitelt érdemlően megfogalmazni. Amint a nemzethez való tartozás nem lehet sem államhatárok, sem faji hovatartozás, sem pártpolitikai klientúra rendszer, sem öncélúan felállított érzelmi skálák függvénye, úgy egy hatékony nemzetstratégia is csak a politikai erők összevonásával valósítható meg. Ez pedig csak akkor mondható sikeresnek, ha az alapkérdésekben egyetért és a nemzet közjogi és kulturális kötelékein belül megfér egymás mellett a párizsi szalonokban mulató, ugart lesajnáló, ám mégis magáénak érző Ady, a Dunaparton üldögélő, ép emberi ésszel alig felfogható gondolati mélységeket megörökítő József Attila, a jogfosztottságban, megaláztatásában és halálában is magyarsághoz hű Radnóti, a közösségünk sorsát a Csendes-óceán partjáról is tisztán látó és átérző Márai és a szülőföldje közigazgatási urainak puszta hamvaival is félelmet okozó Nyirő József is.
A második tanulság a bátorságé. Március 15-e a jogkiterjesztésen túl, amit az imént felvázoltam, elsősorban kuruc ünnep. A szókimondás, az egyenes beszéd, a nyílt üzenetek ünnepe. Aki mást lát benne, az nem érti, aki elferdíti a tartalmát, az pedig nem méltó hozzá. A polgári szabadságjogok önmagukban nem elegendőek, ha úgy tetszik, üresek nemzeti érzelem nélkül. A tiszta ész önmagában egyetlen nemzetnek sem hozta el jogai és javai kiteljesedését, mindez az érző szív nélkül puszta tartalmat nélkülöző keret. Amit a 20. század történelméből megtanulhattunk, az az, hogy íróasztal mögül, elméletek gyártásával, a másik fél érzékenységének, politikai vagy mediális ingerküszöbének latolgatásával még egyetlen nép sem terjesztette ki jogait, érvényesítette érdekeit, vagy „urambocsáss”, vívta ki szabadságát. Ez mindig külpolitikai, gazdaságpolitikai vagy katonai fölény függvénye. Épp ezért elsődlegesen a másik fél, vagy felek várható reakciói alapján válogatni meg cselekedeteinket annyit tesz, mint feladni a valódi nemzeti érdekérvényesítés kezdeményezésének lehetőségét. Ha Petőfi azon sopánkodott volna, hogy mit írnak róla a bécsi lapok, akkor ma nem lenne miről beszélni. Ugyanakkor hiú ábrándot dédelget az, ki azt hiszi, hogy finomabb módszerekkel Bécsnek meg tud felelni. Csak és kizárólag Bécs hatalmában áll eldönteni, mikor elégeli meg valakivel az együttműködést, és állítja be őt az addigi stabil partner helyzetéből az első számú rendszerellenség szerepébe. Gondoljunk csak a kezdetben császárhű „legnagyobb magyar” példájára. Széchenyi is csak addig lehetett megbízható az udvar szemében, míg nem veszélyeztette annak érdekeit. Azután már politikai visszavonulása és elmegyógyintézetben való kezelése ellenére sem kímélték meg az életét.
Megértettük-e a kárpátaljai ősz lelkipásztor üzenetét? A lőpor fogalmának eredeti értelmétől eltekintve: Maradt-e elegendő szellemi és anyagi muníciónk, hogy nemzeti érdekeinket érvényesítsük, és ha nem, honnan tudjuk pótolni? Van-e elegendő fiatal vitéz a vidéken, és ha igen, képesek-e összefogni az ügy érdekében?
„A szabadságnak, fiam, a lőpor a megváltó teste, a vére pedig ti vagytok, kedves fiatal vitézek.”
Elhangzott Garamkálnán, 2013. március 17-én
Gubík László
Felvidék.ma
