A napokban az interneten bóklászva leltem egy hasonló kérdésre, csak a szerző külföldre szakadt magyarként próbálta beazonosítani magát új hazájában azzal a címmel, hogy „Mit ér az ember, ha magyar?” Érdekes olvasmány, főleg ha a kérdést Kínában teszi fel magának az ember. Ezért a felvetésemet is pontosítani kell, mert én azt próbálom körüljárni, hogy mit ér a neved Szlovákiában, ha magyarul írod?
Lassan 35 éve élek Pozsonyban magyarként. Pozsony helyett nyugodtan mondhatnám, hogy szórványban, mert már régen nem multikultúrát tükröz ez a város, mint anno 1920 előtt. A szlovák nemzetállam építésének törekvései itt zajlanak még ma is a legerőszakosabb, a legcivilizálatlanabb módon. Mintha gyökerestől akarnának kitépni, megsemmisíteni mindent, ami számukra a múltat, főleg az Osztrák-Magyar Monarchiát idézi. A legtiszteletlenebbül volt nagyjainkkal viselkednek, még holtukban is megbecstelenítik őket azzal, hogy nevüket a szlovák helyesírás szabályai szerint írják, és egy külön történészcsoportot fizetnek azért, hogy sorra bebizonyítsák – akit az ő értékítéletük szerint, arra érdemesnek tartanak –, hogy származásuk szlovák. De nem ezzel a barbár, már a szlovák fajelmélet határát súroló pozsonyi szellemi rombolással akarok most foglalkozni. Ennek a megállításáról, mihamarább a hivatásos magyar, német és a civilizált világ történésztársadalomnak kell majd gondoskodnia, mert felháborítóan elvakult szláv nacionalizmus rejlik mögötte, és ennek véget kell vetni. Mindezt csupán azért írtam le, hogy jelezzem, Pozsony utcáin mivel találkozik az ember, ha megszólal magyarul. Nem az a nyelv, amit szó nélkül megtűrnek egyesek a villamoson utazva vagy egy kávéházban barátokkal beszélgetve. Nos, én ennek ellenére 2011 márciusában úgy döntöttem, hogy visszaállítom a vezeték- és a keresztnevemet a családom eredeti neve szerint. Magáról a névmódosításról, az utánjárásról Nevek kálváriája címen írtam már egy jegyzetet a Felvidék.ma honlapján. Most azt szeretném elmondani, hogy három év múltán mit tapasztaltam, változott-e valami körülöttem ennek következtében.
A válaszom egyszerű, semmi sem változott nevem visszamagyarosításával. Talán csak annyi, hogy azóta azok is magyarul szólnak hozzám, ha találkozunk, akik a nevem alapján eddig azt hitték, szlovák vagyok. A vereknyei őshonos magyarok már hangosan köszönnek, ha meglátnak az utcán, és az sem zavarja őket, ha a többségi nemzet gyermekei felkapják erre a fejüket. Én mosolyogva, hangosan köszönök vissza, mivel megtiszteltetés ez a számomra. Ha erre netán morcosan „felszisszen” egy-egy nacionalista mögöttem, a szemébe nézve az anyanyelvén szoktam megkérdezni tőle: „Máte s tým nejaký problém?” (azaz: van valami gondja?) Attól pedig végleg elnémulnak, ha a kezemet nyújtva be is mutatkozok nekik. Mert a nevem szláv eredete miatt, olykor belőlem is kibújik a kisördög, ha gonoszsággal és gyűlölködéssel találkozom az utcán.
Amit az intelligensebb lakótársak részéről határozottan érzek, hogy megnőtt a tisztelet irányomban amiatt, hogy a közismert felvidéki magyarellenesség ellenére felvállaltam a származásomat. Valamivel gyakrabban kerül elő beszédtémaként is a szlovák-magyar viszony, viszont pozitív megközelítésben. Ők is a megoldás lehetséges módját keresik, és nem a nacionalisták szlovák felsőbbrendűséget hirdető fajelméletét próbálják rám erőszakolni. Elfogadhatatlannak, embertelen megoldásnak tartják azt is, ami közösségünket a magyar nyelvhasználat és a kedvezményes honosítás lehetősége miatt érte.
A szilvesztert Mátyusföldön, egyik régi baráti házaspárnál töltöttük, ahol a személyes ügyek, gondok mellett a közösségünk megoldatlan, már-már égető problémái voltak a fő beszédtémák. Jeles barátom még a szocializmusban indította el a vállalkozását címében a magyar vezeték- és keresztnevével. A kérdésre, hogy mit ér a neve, ha magyar, három évtized vállalkozói tapasztalatával a háta mögött azt felelte: „Annyit ér, mint a mögötte lévő ember, aki vagy tisztességes, vagy tisztességtelen. Ha valaki ebben a kérdésben tisztességtelen az az üzleti és felebaráti kapcsolataiban is tisztességtelen és becstelen lesz, és a felvidéki magyar közösség számára értéktelen ember marad, ami miatt jobb, ha meghagyja a neve írását a szlovák elvárásoknak megfelelő formában.” Nem várt gyors, frappáns és kemény választ kaptam tőle két mondatban. Tudom, sok fiatal ma még nem tudatosítja, mit jelent a származása tudatos felvállalása, és milyen erkölcsi kötelezettségeket ró rá. A tisztesség, az ész és a szív összhangja, a másság megbecsülése alapvető követelmény, ha velem szemben elvárják, akkor magam is ezeket az erkölcsi normákat várom el a szlovák állam más anyanyelvű polgáraitól. Ezt akkor sem szabad feladni, ha pillanatnyilag az ellenkezőjét kapom viszonzásul.
Ezekről a kérdésekről többnyire csak azokkal szoktam beszélgetni, akik megértik, amit a gyűlölködés ellen mondok. Ha a partnerem tudatosítja, hogy a jelenlegi sovén megnyilvánulások a szlovákságot gyengítik, másokat viszont megerősítenek, nagy valószínűséggel lassan rádöbben, hogy a szlovákok rövidesen egyedül maradnak a fóbiájukkal Európában, és ez ellen tenniük kell. Ha nem, akkor a szlovák társadalom hosszú távon beteg marad, ami hozzájárulhat az ország felbomlásához. Egyre kevésbé fogják tudni ugyanis állami eszközökkel leplezni a felszín alatt már duzzadó szélsőséges, rasszista megnyilvánulásokat. A gyűlölködésnek Szlovákiában már ma is egyre több formája került felszínre, s egyre több látható, riasztó jele van. Lásd Kotleba megyeelnöki pozícióját vagy a nyitrai bőrfejűek videóra vett támadását. A világ szeme előtt a Malina Hedvig-ügy Kaliňák-féle verziója is egyre bizonytalanabb lábakon áll, s mind kínosabb a regnáló hatalomnak. Úgy gondolom, hogy magyarságunk tudatos és megfontolt felvállalásának azon túl, hogy ezzel az önbecsülésem is erősítem, a szélsőséges nemzeti türelmetlenséget hirdető csoportokkal szemben is közösségerősítő hatással bír. Ezért kell, akár a nacionalizmus elleni tiltakozás kifejezéseként is egyre több magyarnak és más nemzetiségű itt élő polgárnak a törvény adta lehetőség szerint anyanyelvén megneveznie magát. A Szlovákiában élő nemzetiségeknek erre törvény adta lehetőségük van, aminek a költsége minimális. A nevem visszamagyarosítása számomra emberi tartást is adott. Pozsony vagy a Felvidék más falvainak, városainak utcáin teljesen más egyenes derékkel járni, kelni, közlekedni, mint görnyedten, meghunyászkodva rejtegetni, hogy éppen milyen újságot vagy könyvet olvasok a vonaton, az autóbuszban vagy a villamoson.
Dunajszky Géza, Felvidék.ma
