Tegnap, azaz március kilencedikén úgy fél tizenegy körül, útban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Múzeum körúti épülete felé még úgy volt, hogy ünnepelni és egyúttal dolgozni is megyek. Ott is lapult hát a zakóm belső zsebében az elmaradhatatlan, ronggyá gyűrt kockás jegyzetfüzet meg a 2012-es Most-Híd feliratú kampánytoll (mindig olyat viszek magammal, amiről tudom, hogy senkinek nem jutna eszébe ellopni, vagy nem sajnálom, ha otthagyom, ami pedig gyakran előfordul), hogy megírjam az Esterházy-emlékünnepség krónikáját.
De nem írtam meg. A jegyzetfüzet üres maradt, leszámítva a gyári szabású négyzethálót meg a kávéfoltot a lapjain. A szavak, gondolatok, benyomások ezúttal egészen máshová íródtak…
2014-ben tehát szerkesztőségünk találtatott méltónak arra, hogy az Esterházy Emlékbizottság által adományozott Esterházy Emlékérmet átvegye. Azt már minden érintett megszólaló elmondta előttem, milyen megtisztelő ez. Ezt csak megerősíteni tudom.
Hanem most inkább néhány szót arról, mivel is jár egy ilyen nagy nyilvánosság előtt elkövetett elismerés, pláne, ha azt Esterházy Emlékéremnek hívják. Mindenekelőtt felelősséget, kötelességet és elkötelezettséget jelent. Duray Miklós mondta egy alkalommal – az Esterházyról szóló nagy sikerű monodráma komáromi ősbemutatója előtti beszédében – hogy Esterházy János – életével, munkásságával, halálával és hátrahagyott örökségével – egy olyan tükör, amelybe csak nagyon kevesen tudnak jó lelkiismerettel belenézni. Nos számunkra, a Felvidék Ma szerkesztőinek e tegnapi kitüntetés pontosan ezt fogja jelenteni: minden egyes írásunkat, minden egyes billentyűleütésünket úgy kell tennünk, hogy ebbe az Esterházy által állított tükörbe mindenkor jó lelkiismerettel, egyenes gerinccel tudjunk belenézni.
De azt is jelenti ez a díj, hogy folytatnunk kell a névadó hagyatékának ápolását, sőt, nem csak folytatnunk kell, de rá is kell dobnunk még egy lapáttal, mert sajnos nagy hiányosságok vannak e téren. Ahogy az ünnepségen is elhangzott: bár egyre többen és többször emlékeznek meg Esterházyról, azért nagyon sokan vannak, akiknek vagy semmit nem mond ez a név, vagy egyszerűen “csak” háborús bűnösnek tartják.
Nehéz eldönteni, melyik a rosszabb a kettő közül. Talán az előbbi, hiszen tévhitet eloszlatni valamivel könnyebb, mint a közöny mocsarát lecsapolni. Ezen kell tehát a továbbiakban munkálkodnunk. Menni fog, ebben biztosak vagyunk, tegnap – úgy láttam tollforgató kollégáim arcán is – sikerült jó adag erőt merítenünk a továbbiakhoz.
Egyébként az első ember, akinek eldicsekedtem a díjjal, egy pesti taxisofőr volt, útban hazafelé. Mentségemre legyen mondva: nem én kezdtem. Már akkor gyanúsnak kellett volna lennie, amikor az egyébként rendkívül kedves, udvarias, választékosan beszélő, jó modorú fuvaros megkérdezte tőlünk – öltözékünkön végignézve – hogy esküvőről jövünk-e? Ember, vasárnap esküvő?? Erre fel is hívtam a figyelmét. Hanem most már meg kellett magyaráznom honnan és hová: Esterházy-emlékünnepség az ELTE BTK-n. A név nem sokat mondott, a pillanatnyi felismerés talán az Eszterházy-rostélyosnak szólt. Ekkor már kezdtem bajt szimatolni. Szó szót követett, előkerült egy kis politika – próbáltam felmérni a viszonyokat, hát megkérdeztem, hogy nincs-e véletlenül egy nejlonzacskója vészhelyzet esetére, de eredménytelenül – s mikor elhangzott a Felvidék szó, azonnal leesett neki: Á, Balaton-felvidék ott lent, jó boraik vannak!
Bár gyorsan hazaértünk tegnap, jól tudom: hosszú út áll még előttünk…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”44466,44479″}
