Ma nincs sörrel koccintás, nincs kétfejű sas, nincs alku és nincs mellébeszélés. Ma bordalok vannak, lánglelkű ifjak, egyértelműen megfogalmazott célok és élni akarás! – mondta Gubík László Léván. Ünnepi beszéd alább olvashatják:
„A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, / amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.” (Kossuth Lajos)
Tisztelt ünneplő közösség! Mélyen tisztelt vendégeink! Kedves lévaiak!
Minden évben összegyűlünk itt, a hazaszeretet és önfeláldozás hazai jelképénél, a hősök emlékművénél. Itt találkozunk, hogy történelmünk egy-egy jeles napjának évfordulóján együtt ünnepelhessünk, emlékezhessünk vagy épp gyászolhassunk, a felidézni kívánt pillanat jellegének és hangulatának megfelelően. Áprilisban itt hajtunk fejet a nagysallói diadal hősei előtt. Ez a győzelem napja. Júniusban itt fogjuk meg egymás kezét, tanúbizonyságot téve arról, hogy amit a zöld asztalnál a térképen szétszakítottak, az az emberi lelkekben örökké együvé tartozik. Ez az összetartozás napja. Októberben pedig itt helyezzük el mécseseinket, hogy tisztelegjünk a nemzetiséget felülíró igazságérzetből fakadó bajtársiasság 13 halhatatlan nagysága előtt. Ez az önfeláldozó testvériség napja.
És itt vagyunk évről évre ma is, március 15-én. Hol esőben, hol fagyban, hol jóleső tavaszi szellőben, de mindig legnagyobb államférfiúink és lánglelkű ifjaink közös nagy művére, egy nemzet felemelkedésének történelmi pillanatára emlékezve. Március 15-e a közös cselekvő akarat, a büszke nemzeti öntudat és a példamutató bátorság ünnepe. Egy ünnepnap, mely örökérvényű üzenetet és örökké kötelező parancsot hordoz. 1848 óta nincs olyan történelmi helyzet, melynek szemléltetésére ne hozhatnánk fel a Széchenyi-Kossuth kettősséget. A józan lépésről lépésre haladás és az azonnali határozott válaszok dilemmáját. 1848 óta nincs olyan történelmi győzelem, melyet ne a reformkor politikusnagyságainak bölcsességéből és nagyvonalúságából eredeztetnénk. És 1848 óta nincs olyan történelmi vereség sem, amikor a bukást követő kilátástalanságára ne nyújtana gyógyírt egy lelkesítő Petőfi vers vagy a márciusi ifjak őszinte és tiszta élni akarása.
1848-ban elevenné vált a főváros, majd életre kapott a vidék is. Hirtelen világossá, egyértelművé vált minden. Amit 1825 óta készítettek elő a nagyok, azt a Pilvaxban kimondták a kicsik. Igy ír erről Ady Endre „Petőfi nem alkuszik” című cikkében: „Az a lekicsinyelt ifjú ember, az a Petőfi Sándor, az a zenebonás népköltő tízmillió embernél tisztábban látott, jobban látott. Persze hogy az ember századok számára lehessen bölcs, okos, ahhoz nagyon ugrifülesnek, csacsinak, rajongónak, szeleburdinak, megbízhatatlannak kell lennie. A komoly, élni tudó, polgári lény arról nevezetes éppen, hogy a saját élete határai között mozog. Petőfi petőfisége és végzete pedig az, hogy ő nem volt megfontolt, komoly ember, ő egy izgága gyermek volt.”
Az 1848-as forradalom a reformkor nagyszerű időszakának beteljesedése volt. Az ezt megelőző bő egy évszázadban lélekölő elnyomás alatt sínylődött az ország. A magyar népet a gazdasági fejlődés leple alatt tartották igában. Anyagi javai és lehetőségei nem a magyar közösség épülését szolgálták, hanem az idegen hatalomnak hajtottak hasznot. Önrendelkezését korlátozták, a magyart a birodalom hivatalos nyelvével szemben a parasztok hitvány nyelvének bélyegezték. Az elnyomás eredményeként népünk önmagáról is elhitte, hogy alacsonyabb rendű, hogy nyelve csak parasztnyelv, amely nem alkalmas hivatalos nyelvnek. Aki tudta, idegen szavakkal tűzdelte meg a beszédét, hogy műveltebbnek, divatosabbnak tűnjön. És mindeközben sokaknak nem tűnt fel, hogy a magyar nyelv és az öntudat fennmaradása forog kockán.
A reformkor nagysága abban rejlik, hogy az idegen kultúrán felnevelkedett nemesek egy részében feléledt a büszkeség saját népük és múltjuk iránt. Újra felfedezték egyedülállóan értékes nemzeti örökségünket, nyelvünk páratlan gazdagságát, kifejezőerejét. Balassi Bálint és Zrínyi Miklós népe ismét elkezdte becsülni a saját nyelvét, és ez megszülte Vörösmarty Mihályt, Petőfi Sándort, Arany Jánost. A magyar nyelv visszaszerezte a társadalmi megbecsültségét, és ez párhuzamosan élesztette fel az önrendelkezési igényt. A reformkor mindezek hatására még a korábbi, az elnyomás idejét is meghaladó gazdasági, művelődési fejlődést hozott.
A magyar nép elindult a polgárosodás és a politikai nemzetté válás útján. Modern társadalommá változott. Ezt a fejlődést azonban csak akkor tudta elérni, amikor nem mástól várta az alamizsnát, az engedményt, hanem saját kezébe vette a sorsát. Az önbecsülése visszaszerzése után kiharcolta azt, ami minden szabad népnek a sajátja: az önrendelkezést és a teljes körű, hivatalos nyelvhasználatot. Amikor pedig az idegen hatalom katonai erővel vitatta el mindezt, akkor teljes nemzeti összefogással, odaadóan és büszkén védelmezte a szabadságát. Dicső idők köszöntöttek be, amikor a rátermettség és a bátorság hozta meg az eredményt, nem pedig az alakoskodás. Még a magyarságra oly jellemző széthúzás is kevéssé mételyezte a szabadságért vívott közös küzdelmet. A legtöbben felismerték, hogy amikor a nemzet létéről van szó, akkor annak nem rendelhetik fölé egyéni érdekeiket, kicsinyes sérelmeiket. A közös ügy győzelme esetén mindenki nyer. Ezt akkor pontosan tudták.
A szabadságharc elbukott. Ideiglenesen. A harcot megelőző reformkor fejlődésének erejét mutatja, hogy egy katonai vereség sem tudta útját állni. Hiába jött ellenünk egyszerre két katonai hatalom, hadseregünket megtörhették, ám a nemzet tudását, büszkeségét és akaraterejét már nem. Az elnyomó végül kénytelen volt kiegyezni a levert Magyarországgal, mert a nép valódi erejével nem bírt el.
Idegen érdekek szolgálatába állni nem lehet önmeghasonulás nélkül. Az ember lelkén nyomot hagy, ha hátat fordít önmagának, mindannak, ahonnan jön. Új reformkorra, a haza és a nemzet erősítésére, fejlesztésére mindig megvan a lehetőség, adott az alkalom. Kár elszalasztanunk akár egyetlen alkalmat is, amikor erősebbé, szabadabbá, jobbá tehetjük önmagunkat.
Ez az alkalom eljött idén is, tisztelt hölgyeim és uraim! Ezúttal mi felvidéki, magyarok mutathatjuk meg, van még bennünk elég erő sorsunk saját kézbe vételéhez. Túlságosan eluralkodott rajtunk az alkalmazkodási kényszer és a dolgok megváltoztathatatlanságába való beletörődés érzete. Elsajátítottuk a kisebbségként történő viselkedés minden nem kívánatos, önsorsrontó mozzanatát. Itt a legfőbb ideje annak, hogy megértessük önmagunkkal: Kevesebben bár, de mi is itthon vagyunk. Nem kisebbségként, közösségként! Ha önmagunkat nem szoktatjuk vissza az egészséges életösztön akarásához, az egyenrangúság gondolatához, jogos és természetes igényeink alku nélküli kívánásához, akkor mit várhatunk szlovák testvéreinktől?
Egy magyar politikum és civil szféra által egyaránt támogatott államfőjelölt állítása csupán egy, ám nagyon lényeges és régóta várt eleme élni akarásunk bizonyításának. Csak rajtunk áll, követik-e további, önálló gondolkodást és közösségi érdekeket előnyben részesítő lépések. Az elmúlt húsz év tapasztalata azt mutatja, ez az egyetlen járható út. A Habsburg kancellárok merő jóindulatában és nagyvonalúságában bízni utópia. Tán egyszer. Tán egyszer eljön az idő, hogy testvérként kezeljenek. És ha így lesz, minden további nélkül korteskedem majd az ügyeinket felvállaló labanc mellett. De addig, míg ennek jelét sem látjuk, marad a kuruc lét, és a saját épülésünkre történő összpontosítás.
Ma léleknyugtató és lélekemelő választásnak nézünk elébe. Léleknyugtató, mert hosszú idő után nem kell meghasonulnunk saját lelkiismeretünkkel. Nem kell a kisebbik rosszat választani. Végre azt választhatjuk, akivel azonosulni tudunk. Aki értünk van, aki a miénk. Lélekemelő is egyben, mert benne rejlik a megújulás, a szellemi újjáépítkezés, az élni akarás lehetősége. Ez a választás nem győzelemről vagy vereségről szól. Kossuthék sem győztek és Görgey is letette a fegyvert Világosnál. Ez a választás az életről szól és az élni akarás bizonyításával máris győztünk. Kossuthék cselekedeteiből is erőt merített az utókor, és végül a bukás dacára két évtizeddel később csak sikerült kiegyezni az élhetőbb állapotokban és a partneri viszonyban. Miért ne sikerülhetne egy következő húsz év múlva ugyanez nekünk is, felvidéki magyaroknak?
Ezért az állapotért viszont merni és tenni kell. Nekünk még csak lángsírba se kell mennünk az első bárdos után, ahogy azt a walesi tartományban tették. Erőnk felmutatásához elég a modern kor politikai fegyverével élni, és meglátogatni a szavazóurnát. Aki még nem tette, menjen el a Csemadok műsorára, merítsen további bátorságot kultúránk erejéből, tapsolja meg az ifjú tehetségeket, a végén énekelje el a Szózatot, aztán irány valamelyik iskola és a tanúságtétel közösségünk jövője és élete mellett. Ma ugyanis március 15-e van. Ma nincs sörrel koccintás, nincs kétfejű sas, nincs alku és nincs mellébeszélés. Ma bordalok vannak, lánglelkű ifjak, egyértelműen megfogalmazott célok és élni akarás!
„ ( … ) Mindnyájunknak el kell menni. Éljen a magyar szabadság, éljen a Haza!”
Gubík László, Felvidék.ma
Elhangzott Léván, 2014. március 15-én
