(+ Képgaléria) Rimaszombatban újabb állomásához ért az Ex Libris-díjátadási ünnepsorozat május 16-án. Tizenegy elismerést osztott ki Gubcsi Lajos alapító és a felvidéki társelnök Csáky Pál, akik a 102. éves Tamás Ilonka nénit is köszöntötték születésnapján.
Gubcsi Lajos a Magyar Művészetért díjrendszer alapítója és Csáky Pál, a felvidéki kuratórium társelnöke, az Ex Libris Díjat Gömörország „fővárosában” Ádám Zita pedagógusnak, B. Kovács István muzeológusnak, Bodzsár Gyula kultúraszervezőnek, Csúsz László pedagógusnak, Kopecsni Gábor hagyományőrzőnek, Kovács Magda költőnek, László Ottó kovácsmesternek, Nagy György hagyományőrzőnek, Szvorák Zsuzsa pedagógusnak, intézményként a rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnáziumnak és posztumusz, Busa Viktor mesemondó adta át. 
Virággal köszöntötte a díjazottakat Foglár Gábor, aki az ünnepség zárasaként a gratulációkhoz Dsida Jenő Az én dalom megzenésített versének eléneklésével csatlakozott.
Az ünnepség elején a díjazottakat, az őket elkísérő vendégeket a számtalan irodalmi verseny dobogósa, a díjázott intézmény diákja, Góbis Réka Tompa Mihály versével üdvözölte Rimaszombatban.
A díjátadás díszvendége Tamás Ilonka néni volt, aki éppen azon a napon ünnepelte 102. születésnapját. Az ünnepeltnek jó és tartós egészséget, további szellemi és testi erőt kívántak, hogy még sokáig legyen élő példaképünk, létünk minden napján és színterén.
Ilonka nénit virágcsokorral köszöntötte Auxt Ferenc, a Magyar Közösség Pártjának járási elnöke, aki az egész közösségünk nevében gratulált Ilonka néninek, s azt kívánta, hogy még nagyon sokszor találkozzunk rendezvényeiken, amelyet, ha teheti soha nem hagy ki.
Gubcsi Lajos a megilletődöttségtől meghatott hangon köszöntötte Ilonka nénit. Megremegett a hangja, amit azzal indokolt, hogy még életében soha nem látott egyben 102 évet, s most íme… és hogy milyen kár, hogy nekünk többieknek… ez bizony aligha adatik meg.
Az Ex Libris Díj alapítója egy festményt nyújtott át ajándékba. „Ilonka néni szép, csendes életet élt. Hagy adjam át jelképül ezt a Csendélet című festményt, melyet festőművész öcsém, Gubcsi Attila festett még nagyon sok évvel ezelőtt édesanyánknak, s amely festmény anyánk halála után örökségként reám szállt – hogy most kezébe adhassam az emberi élet végtelenségének jelképeként Ilonka néninek” – mondta.Az Ex Libirs díjátadó ünnepség a Magyar Közösség Pártja Rimaszombati Járási Elnökség, valamint Rimaszombat város Önkormányzata szervezésében került megrendezésre. Üdvözlőbeszédet Rigó László (MKP) alpolgármester mondott, aki kiemelte, hogy ezzel a díjjal is kifejezik, hogy nem feledkeznek meg a külhoni magyarokról. Megköszönte többek közt a díjazottaknak, akik a munkáságukkal őrzik, ápolják, védik és éltetik a magyarságunkat, ősi kultúránkat tovább viszik, s átadják az utánunk következő generációnak.Kifejezte örömét, hogy Rimaszombatban is megvalósulhatott az Ex Libris Díjátadó ünnepség, s megtiszteltetésnek érzi, hogy a Városháza díszterme adhatott otthont az összejövetelnek. Kölcsey Ferenc után szabadon azt kívánta nemcsak a felvidéki, de az egész Kárpát-medencei magyarságnak, hogy a jó Isten több víg esztendőt hozzon az életünkbe. Hozzátette, sokszor „vannak, akik éreztetik velünk, hogy mi más anyanyelvet beszélünk, mint ők. Ezért szeretném külön megköszönni Gubcsi úrnak, hogy nem feledkeztek meg a külhoni magyarokról, s hogy itt Rimaszombatban is díjjal ismerték el a gömöri-nógrádi kiemelkedő személyiségeket”.
Gubcsi Lajos, az Ex Libris díj alapítója elmondta, öröm számára sokasodnak a díjátadások, Dunaszerdahelytől Ipolyságon át most Rimaszombatban, s majd a Délvidéken, Erdélyen, s minden eddigit meghaladó gálával Budapesten is ünnepre készülnek. Jelezte utóbbi helyen adják át pl. a Mátyás király díjat Böjte Csabának, az Árpád-fejedelem díját Csáky Pálnak.
„Minden elismerésben részesülő személy azért kap díjat, mert tettükkel magukkal ragadják mások figyelmét, megbecsülését. Ezt a díjat azért hoztam létre, hogyha majd a 625 Ex Libris Díjat átadjuk, s 2036 – remélem, 88 évesen még ott lehetek valamelyik díjkiadáson, akkor ez a 625 díj által érjen össze a magyarság színe-java” – nyilatkozta Gubcsi.
Csáky Pál, az Ex Libris Díj felvidéki kuratóriumának elnöke zárszavában megköszönte Gubcsi Lajosnak ezt a nemes tevékenységet. „Példát adtok így azzal, hogy nem szabad a szellemi horizontokon sem bezárkózni Magyarország közigazgatási határai közé, s az egész világ magyarságára odafigyeltek, mely nem lehetne teljes Gömör és Nógrád nélkül. Amikor figyeltem a laudációk alatt a díjázottakat és kísérőiket, meghatódott arcokat láttam. Úgy gondolom, hogy ez a Szlovákia egy olyan ország, ahol a magyarok kicsit többet tesznek, akik a közösségért is többet tesznek, azok eddig ebben az országban inkább megrovást kaptak, inkább háttérbe szorították őket. Ebből a szempontból is fontos, hogy kiemelt személyiségeink díjat kapnak” – mondta.
Ádám Zita rimaszombati pedagógust, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége alelnökét Ádám Lilla, a díjazott lánya laudálta:
Egy díjra való jelöléskor a jelölt érdemeit méltatni nem a legkönnyebb feladatok közé tartozik, főleg akkor nem, ha az ember érzelmileg is elfogult a jelölt személyével kapcsolatban, s még nehezebb, ha mentorként is tekint a jelölt személyére. Mégis vállaltam, hogy édesanyám, akit Ádám Zitaként ismer a szlovákiai magyar pedagógusközösség, munkájáról szóljak az Ex Libris Díj megítélése kapcsán.
Azt, hogy az ember megszületett és elvégzi kötelező iskoláit, senkit nem érdemesít a közösség figyelmére. A hatvanas években a magára ocsúdó magyar nemzeti közösségben felértékelődött a művelődés iránti vágy, jó befektetésnek ígérkezett a gyermekek szellemi növekedésébe való befektetés. Az már említésre érdemes, hogy boldogult nagyszüleimnek fontos volt gyermekeiknek anyanyelven történő felemelkedése. Az is említésre méltó, hogy ez a generáció küldetésként indult a szlovákiai magyar közélet feladatainak elvégzésére. Ez a küldetéstudat meghatározta a nemzedék életszemléletét, hivatástudatát, a közösség szellemi gyarapítását célzó feladatvállalást.
Édesanyám a Nyitrán a Pedagógiai Fakultás magyar nyelv és irodalom – szlovák nyelv és irodalom szakán végzett jó eredménnyel, ami után négy szemeszteres posztgraduális képzés következett, majd 1986-ban megszerezte a „pedagógia doktora” címet is. Aztán sorra következtek a több éves speciális kollégiumok. Az önfejlesztés napi szükségletté és gyakorlattá vált életében. A kísérletekkel teli nevelő-oktató munka mellett két gyermek édesanyai feladatait is teljesíteni kellett.
1986-ban az Almágyi Magyar Tannyelvű Alapiskolából a rimaszombati Járási Módszertani Központ, majd a fordulat éveiben a Rimaszombati Tanügyi Hivatala Módszertani Osztályának vezetője munkakörbe, azt követően a pozsonyi Pedagógiai Kutatóintézet munkatársa lett. Megtapasztalta a munkanélküliség keserű kenyerét is, mert kifejezte egyet nem értését a magyar iskolákat érintő kétnyelvű koncepcióval kapcsolatban.
1994-től jelentek meg első tankönyvei, pedagógiai jellegű kiadványai, tanulmányai.
Így került pedagógiai főmunkatársi, majd alelnöki, elnöki, újból alelnöki funkcióba a az 1990-ben induló Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségébe, aminek egyik alapító tagja is volt. A civil szakmai szervezet kihívásainak megfelelve hívta életre társai segítségével a Kárpát-medence első nyári egyetemét Deákiban, később Rimaszombatban, lett értelmi szerzője a rozsnyói pedagógustalálkozóknak, tehetségfejlesztő programoknak, tantárgyi fejlesztéseknek, a Szövetség beiratkozási programjának, emlékkonferenciáknak.
Szakmai munkáját a szlovákiai magyar iskolák, a pedagógusok elkötelezett fejlesztése töltötte ki, nem feledkezve el az önfejlesztés fontosságáról sem. Kreatív munkája és hozzáértése nyomán a nevelő-oktató intézmények minőségét érintő fejlesztések születtek a pedagógiai műhelyekben.
2004-től az SZMPSZ Rimaszombati Regionális Pedagógiai Központ vezetője.
2008-tól koordinálja az évenként megvalósuló pedagógiai projekteket és az arra épülő tehetségnapot, amely a mai napig megmozgatja a négy járást felölelő régió alap- és középiskoláit, tanulókat és pedagógusokat. Ez a tevékenység 13 – 17 iskola sok száz gyermekét mozgatja meg az anyanyelv szeretetében a hagyományok megbecsüléséért, megőrzéséért és továbbadásáért.
2010-ben az SZMPSZ Rimaszombati Regionális Pedagógiai Központ szakmai műhelyében született meg A hely, ahol élünk munkáltató értékkönyv Gömör és Észak-Nógrád értékeiről, aminek ötletgazdája, írója, szerkesztője, megvalósítója volt. Ehhez kapcsolódik a helyi és regionális értékekre nevelés tantárgyi programjának, feladatbankjának, illetve több 30 órás akkreditált képzés fejlesztése is, amivel helyzetbe hozta a fiatal kollégákat. Öt évtizedet felölelő pedagógiai munkásságával, előadásaival, írásaival elsősorban a Németh László-i gondolatot teljesíti ki: „gályapadból laboratóriumot” csinál.
Édesanyám nyugtalan, mindig újat kereső, akaratában erős, hivatásában és anyanyelvében elkötelezett ember. Élete, munkája a közösséggel a közösség szolgálatában telik.
A szlovákiai magyar iskolák minőségi fejlesztését célzó tevékenységét az SZMPSZ 1997-ben Czabán Samu Pedagógiai Díjjal köszönte meg. A Magyar Köztársaság 2011. augusztus 20-án a Magyar Köztársaság Lovagkeresztje érdemrenddel jutalmazta.
Életének küldetése, hogy pedagógustársai a hivatást a mesterségbeli tudással ötvözve felkészültebbek legyenek a nemes és sok türelmet igénylő lelkek fényesítésére.
Bodzsár Gyula nagykürtösi kultúraszervező munkásságát Balog Gábor, a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmányának az elnöke méltatta:
Azt hiszem, mindenkinek nagy élményt jelent érdekes és értékes emberrel, emberekkel találkozni, légyen az hétköznap vagy ünnep. A mai nap sokunk számára ünnep, legfőképpen azok számára, akik ma a Magyar Művészetért Alapítvány Ex Libris Díját vehetik át. Mivel egyike vagyok azon szerencsés emberek, akik ma itt mások munkáját méltathatják, és példaképül állíthatják, ezt a mai napot, én is örömünnepnek érzem. Legfőképpen annak örülök, hogy régiónkból, kulturális köreinkből is talált személyt, és javasolt kitüntetésre méltónak a kuratórium.
Ez személy szerint Bodzsár Gyula, akit Csemadok, de más kulturális területekről is rengetegen ismernek Pozsonytól Nagykaposig. Méltatását talán a legszükségesebb adatokkal kezdeném, hogy helyére tegyük a gyereket, ahogyan mondani szokták.
Kelenyén született 1952. február 1-jén, de az alapiskolát már Inámban kezdte, a felsőtagozatot Ipolynyéken folyatta, gimnáziumi tanulmányait Ipolyságon végezte. Innen Rimaszombatba, a kereskedelmi szakközépiskola kétéves felépítményi általános könyvelés szakosítójára járt és újfent érettségizett. Ez a szakma azonban nem nagyon vonzotta, soha könyvelőként nem is dolgozott.
Az élet úgy alakította sorsát, hogy egyből a kultúra mezejére tévedt. Mint kezdő népművelő Nagycsalomján kezdett, majd egy rövid kitérőként belecsöppent a gazdasági életbe, a nagykürtösi gépállomás irodistája lett. Az út pora még le se pergett a kabátjáról, már újból kedvenc vizein evezett. Helyet kapott a Pokrok – Haladás járási hetilap szerkesztőségében, és azóta lényegében a mai napig a kultúrának szenteli életét.
Kultúrszervező munkáját 18 évesen kezdte falujában, Inámban a Csemadok alapszervezetének vezetőségi tagjaként. Későbbi lakhelyén Ipolyvarbón, illetve Ipolyságon szintén vezetőségi tagként tevékenykedett. Mindkét helyen aktívan kivette a részét a közművelődési klub munkájából. Élete úgy alakult, hogy visszaköltözött útra indító falujába, Inámba, ahol átvette a Csemadok alapszervezet irányítását.
Miután a 80-as évek közepén Nagykürtösön telepedett le, egyik mozgatórúgója volt a Csemadok városi szervezete működésének. Ez idő tájt tagja volt már a Csemadok Nagykürtösi Járási Bizottság dramaturgiai szakbizottságának, majd hamarosan tagja lett a járási bizottság elnökségének, onnantól fogva mind a mai napig a területi választmány elnökségének a tagja. Egy időben járási társelnökként, majd néhány évig járási titkárként is dolgozott.
Bodzsár Gyula több mint másfél évtizedig szerkesztette a Haladás címmel megjelenő járási újságot, annak kényszerű megszűnése után pedig Honti-Nógrádi Palóc címmel járási hetilapot indított. Ez az újság viszont anyagi okok miatt csak néhány évig jelenhetett meg.
Ezt követően a kékkői vármúzeumban helyezkedett el, és mivel annak idején a múzeum igazgatása alá tartozott a szklabonyai Mikszáth Emlékház is, Bodzsár Gyula közel tíz évig idegenvezetőként dolgozott a nagy palóc emlékházában.
Egyébként 1989 augusztusában a szklabonyai Mikszáth-ház udvarán alakult meg a máig aktívan működő Palóc Társaság, amelynek egyik alapító tagja és névadója, jelenleg pedig szóvivője.
A múzeumból 2000-ben került el, azóta a Magyar Közösség Pártja nagykürtösi járási irodáját vezeti. Bodzsár Gyula ott bábáskodott a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmánya kiadásában megjelenő Kürtös című közéleti havilap megszületésénél is, 2003 decemberében, mely lapnak kezdetben szerkesztője, jelenleg főszerkesztője.
Sok rendezvénynek műsorvezetője, hogy csak néhányat említsek, így a Juniális címmel tartandó járási kulturális ünnepélynek mintegy húsz éve állandó műsorvezetője, miként a 15. alkalommal megrendezendő Őszirózsa országos magyarnóta énekesek versenyének is.
2002-ben megalakította a Triász Varietasz zenés-szórakoztató együttest, amellyel éveken át Szenctől Nagykaposig, mi több Magyarországon, elsősorban Nógárd megyében is, számos társadalmi rendezvényen és falunapi ünnepségen szerepeltek nagy sikerrel. Ennek a formációnak a tagjaiból állt össze a Csemadok nagykürtösi szervezetének Palóc színpada, amely két alkalommal vett részt Szepsiben az Egressy Béni Falusi Színjátszók Országos Fesztiválján.
Bodzsár Gyula, mint kultúraszervező és kultúraművelő, élete folyamán soha nem vágyott magasabb körökbe és pozíciókba, megmaradt régiónkban, a palócföldön, Mikszáth és Madách szülőföldjén, hogy itt váljon a magyar kultúra hűséges és fáradhatatlan napszámosává.
Csúsz László nyugalmazott pedagógus életútját, érdemeit Sebők Valéria, a Feledi Kistérségi Tanügyi Hivatal vezetője méltatta:
Csúsz László közösségi és közéleti személyiség. Nógrád szülötte, de Gömörben teljesedett ki az élete, munkásság.
Matematika-fizika szakos pedagógusként több mint negyven évet töltött a katedrán, de nyugdíjas pedagógusként is vallja nagy elődje Bolyai Farkas hitvallását: „Ha a kisgyerek szabadon nyúl a tapasztalatokért, átéli az életet.” Pedagógusként s hosszú éveken keresztül iskolaigazgatóként is arra törekedett, hogy ne csak oktasson, hanem nevelje is a diákjait: az általános emberi értékek elsajátítására, egymás tiszteletére, megbecsülésére, tisztességre, becsületre, egészséges regionális büszkeségre, hazaszeretetre, magyarságtudatra.
„Tanítás közben az ember maga is tanul” – írta Seneca. Így történt ez László barátunkkal is: pedagógiai tapasztalatát sok éven keresztül a járási pedagógiai központ módszertanosaként adta át a tanulni vágyó kollégáknak.
Alapító tagja az SZMPSZ-nek, a Rimaszombati Területi Választmánynak több mint egy évtizedig elnöke volt, s ma is lelkes, aktív tagja. Ebben tisztségben szervezi a diákversenyeket, s nemcsak a szakjához kötődő, matematikai és természettudományi versenyeket, hanem kollégáival együtt megálmodója az Olvasni jó vetélkedőnek is. Szervezett már pl. versfelolvasó-maratont is. S az ő és kedves neje szorgalma nélkül el sem képzelhető a rimaszombati Nyári Egyetem vagy Tompa szavalóverseny, vagy a pedagógusok számára szervezett tanulmányutak. Máig hálás vagyok neki, hogy Erdély csodás helyeire elkalauzolt bennünket.
Pedagógusi pályája minden funkciójában kiemelten viselet szívén a tehetséggondozást. S tette mindezt a Németh László-i alázattal: „Azért vagyok pedagógus, hogy a természetnek nyers gyémántját, szép vigyázattal csiszoljam kristályba.
Pedagógusi tevékenysége mellett közéleti szerepvállalásra futotta és futja erejéből. Megbecsült tagja többek közt az MKP-nak, a Rimaszombat és Vidéke polgári társulás elnökségének, a Rákóczi Szövetségnek, a Gömör Kishonti Múzeumegyesületnek, a Csemadoknak. Ezekben a társadalmi szervezetekben felelős funkciókat is betöltött, betölt. Mindig kezdeményező, de mindamellett kritikus is, őszinte, véleményét nem rejti véka alá.
Csak tisztelettel és csodálattal adózhat az ember, hogy e sokszínű és sokrétű tevékenysége mellett családjára is jut ideje. Hiszen két felnőtt mérnök fia után az unokák nevelésében is szerepet vállal. Bizonyára nem tévedek, ha azt állítom, hogy a nagyapa szerep (feleségének pedig a nagymama szerep) teszi teljessé életét.
Kedves Laci! Megköszönve eddig munkádat, szívből gratulálok e díjhoz. Széchenyi szavaival kívánok jó egészséget és erőt további éveidhez: „Azokért élünk, akiket szeretünk, azokért, akik igaznak tartanak, a jövőnek élünk, a szépért, a jóért, amit tehetünk.”
Kopecsni Gábor hagyományőrző, a Felföldi Baranta Szövetség ügyvezető elnöke is méltó elismerésben részesült.
Kopecsni Gábor 1981. november 1-én született Dunaszerdahelyen, két éve az anyai ágról származó Gömörben, Gömörpéterfalán él. Munkássága és kitüntetett területe a Baranta, a magyar hagyományokra épülő harcművészet.
2005-ben találkozott először a Barantával, több versenyen is bizonyította az edzései és elszántsága gyümölcsét: 2-szeres Nemzeti Bajnok, 3-szoros Felvidéki Bajnok, 4-szeres Balassi Kupa győztes, 2-szer a Thury kupa – 24 órás szablyavívó verseny győztese és sok kisebb, különböző fegyvernemekben megméretett versenyen szerzett első helyet. A nemzeti válogatott tagjaként jutott el a Kazakisztánban élő magyar törzshöz, az I. Kurultajra, majd még kétszer, illetve gyűjtőúttal Mongóliába.
A legértékesebb munkája az utókor számára a kutatás, aminek témája a magyar katonai és népi harci testkultúra. 2007-ben járt először gyűjteni néprajzi jellegű kutatást végezve a magyar népi harci testkultúra terén. Azóta sikerült széles körű gyűjtéssel feltárni Csallóközt, Mátyusföldet, Felső-Ipoly-mentét, Felső-Bodrogközt és Gömör egy részét.
Öt kiadványa született: A magyar karikásostor, A Baranta botharca, Népi harci testkultúra a Felső-Ipoly mentén, Népi harci testkultúra a Felső-Bodrogközben, Népi harci testkultúra a Csallóközben, valamint két könyv még szerkesztés alatt: a Népi harci testkultúra a Mátyusföldön, A magyar népi birkózások.
2008-ban megalapították a Felföldi Baranta Szövetséget, illetve 2013-ban a FBSz Kutatási Központját, amely bejegyzett szervezetként működik.
Két éve Gömörpéterfalán él az Almás pusztán létrehozott Baranta-völgyben, ahol egy a Barantára építő, magyar szerves kultúra központját hozták létre magyar nemzettudatú szellemi és anyagi emberi összefogásból. A Baranta-völgyben edzésre kialakított edzőpályák, edzőterem, kutatási központ saját kis könyvtárral, Ősök tere, valamint magyar fajtaállatok tartása a közeljövő célja, amellyel példát mutat arra, hogy valamiért kell munkálkodni, nem valami ellen, mert ez az erő eltiporhatatlan!
A Baranta-völgy egy nagyon fontos bástyája lehet a felvidéki, akár a kárpát-medencei magyarságnak. Kopecsni Gábor a Baranta-völgyben tart edzéseket, képzéseket, szaktáborokat a jó feltételek adottsága miatt, emellett az ország különböző pontjaira jár, ahol szervezik a Baranta-edzéseket.
A következő Ex-Libris Díj Tornaljára vándorolt. Boldog tulajdonosa Kovács Magda írónő, akit földije Juhász Judit tanárnő méltatott:
Kovács Magda az őserejű csillagbognár apa lányaként úgy döntött, hogy tovább viszi a család eleve elrendelt mesterségét: őrzi, ápolja a világmindenség egyensúlyát. Varázsos erejű mesékkel, bűvölő-bájoló tündérlegendákkal, hús-vér emberi lények mindent legyőző szeretetének megéneklésével. S így elkerülhetetlenül íróvá lett. Öntörvényű, sajátságos pályát járó íróvá.
Eredetileg orvos akart leni, de karmája az irodalom felé irányította életútját. Bármerre kanyargott, kisebb-nagyobb kitérőkkel, célba ért. S az Én, a csillagbognár című kötete megjelenése után többé nem volt számára más, járható igaz út.
A mese és valóság ötvözte világban nőttem fel – mondja, holott egész élete a valóságon áttündöklő gömöri mesemotívumok szőttese. Számára Gömör a fénylő aranybetűs otthon, a szeretet íze, anyja, apja nevető szemének fénye. A dombhátak gerincén végigfutó szél, az ősanyák eltörölhetetlen lábnyomai a sárga agyagú mezei utak porában, a szenvedély, a virtus – s mindenekfölött az anyanyelvnek az idő kútja mélyéből felbugyogó bűverejű szavai a világ legszebb hangjával, a hosszú, palóc á-val.
Kovács Magda prizma. Átszűri, felbontja Gömör valóságát, felszikráztatja csillámait, éles kristály szilánkjait. A realitás mögött ajtókat nyit a látható, a valós világ láthatatlan lényegéhez vezető szobákba.
Ami másnak gömöri mondavilág, szürrealizmus, mágikus realizmus – az nekünk, Gömörieknek, a nyersességig lecsupaszított valóság és létünk profán himnusza.
A titkos szobák kitárt ajtóin belépve málladozó múltablakok szigorú tükörképében láttatja velünk Magda önönmagunk és mindenségünk. Látjuk nagyapánk álmát dúsan sarjadni arca barázdáiban, látjuk a nagyanyánk kék nevetését rejtő katángkórószirmokat, pisze virágok kancsítását, az anyánk csípejéről lecsúszó napot, s az apánk nyitott tenyerén ragyogó csillagot. Látjuk, látjuk és látjuk mindaddig, még el nem borít bennünket Beregszászi Emília szíve fájdalmas hordalékának áradata.
Kovács Magda író. Az írás számára önkifejezési forma, de messze nem az egyetlen. Mert ő mindenekfölött szenvedéllyel, lobogva éli az életet. Töretlen lelkesedéssel vesz részt szűkebb és tágabb pátriánk közösségi és kulturális életében. Tornalján nélküle elképzelhetetlen bármilyen – kultúrával vagy a közösségi léttel összefüggő – esemény.
Mindig aktív énekkari és Csemadok tag; tárlatnyitók, történelmi megemlékezések szónoka, vers- és prózamondó versenyek ítésze, író-olvasó találkozók-, rádió- és televízió interjúk gyakori alanya.
A rá szabatott sors küldetése a felvidéki magyarság kultúrájának alázatos szolgálata. Mindegy hol, milyen szerepben nyilvánul meg, egyvalamiről soha nem feledkezik meg: hitet tenni anyanyelvünk, kultúránk és történelmünk iránti elkötelezettségéről.
Ő hitet tesz. Ő hitet ad. És mi hiszünk. Hiszünk neki. Hiszünk érte. Hiszünk benned, Magda.
A hideg vasba is életet lehelő művészkovács, László Ottó Hanváról érkezett az ünnepségre. 1960. április 29-én született. 1979-ben érettségizett a kassai ipariban. Több lehetőségből választhatott, vagy teológiára vagy műegyetemre jelentkezik. 1984-ben a prágai műegyetemen végzett summa cum laude. További tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetemen mérnöktovábbképző intézetben folytatta, végül Pécsett a Pollák Mihály műszaki főiskolán turbina és kazángépész oklevelet szerzett. Zenei tanulmányait Tornalján végezte.
Művészettörténettel már egyetemista korában elkezdett foglalkozni. A kovácsolással már gyermekkorában ismerkedett, édesapja gépészkovács volt. Hobbiműhelyét 1997-ben átépítette, bővített, azóta kovácsolásból él. Műhelyében szívesen lát minden szorgalmas, gyors észjárású fiatalt. Eddig több mint harminc ember dolgozott hosszabb-rövidebb (5 nap, 7 éve) a műhelyében. A Gömöri Kézművesek Társulása alapító és vezetőségi tagja. Tíz éve a lénártfalai templom orgonistája és harmadik esztendeje a Tompa Mihály Vegyeskar zongoristája.
Az Ex Libris következő díjazottja, a várhosszúréti Nagy György. Munkásságáról földije Ulman István írt laudációt:
„A madárnak szárnya van és szabadsága, nekünk szülőföldünk és sok-sok tennivalónk.” – ez a mottója a várhosszúréti székhelyű Gömöri Kézműves Társulásnak, melynek elnöke Nagy György. Ő maga is e szállóige értelmének elhivatott követője. Szülőföldjéhez, szülőhazájához, Várhosszúréthez való ragaszkodása példaértékű, s teszi ezt megalkuvások nélkül a kisebbségi létben.
Közel húsz éve került a kézművesség, azaz a fafaragás varázslatos közelségébe. Az akkor már Gömörben ismert fafaragók Ulmán István és Baffy Lajos mellé került harmadik igazi társnak. 1996-ban a honalapító 1100-dik évében indultak el a közös úton! Számtalan köztéri emlékmű született kezük által ebben az időben. Aztán egy drámai pillanat kivette Gyuri kezéből a vésőt. Mások segítségére sietett és ő került bajba. Haláltusát vívott, aztán felépült, de már faragni nem tudott. Barátaival 2002-ben megalapították várhosszúréti székhellyel a Gömöri Kézműves Társulást. A társuláshoz a történelmi Gömör szinte minden tájáról csatlakoztak kézművesek.
Gyuri a teljes tagság bizalmát élvezi. Hisz rászolgál. Életének értelmét ebben a közösségben találta meg. Áldozatos, odaadó munkájával egy példaértékű emberi közösséget kovácsolt, amely közösség tagjai ma már nemcsak Gömörben, de határon túl is ismertek. Értékteremtő munkájukkal ápolják a rájuk hagyott ősi örökséget, melyet tovább adnak a fiatalabb generációnak. Nyaranta kézműves gyermektáborokat szerveznek, és a felnőtteket is közelebb hozzák az elfelejtett mesterségekhez. Kiállítások és kirakodó vásárok nagy száma igazolja, hogy e közösség életerős és értékteremtő munkája egyik erős pillére a gömöri, de az egyetemes magyarságnak is. Az ő kezdeményezésére és irányítása alatt öntette ki a társulás a leégett krasznahorkai vár egyik harangját baráti közadakozásból.
Nagy György közéleti ember is, 2013-ban a rozsnyói járás magyarsága és a szlovákok nagy része is a Kassa megye önkormányzatának képviselői tisztségére választotta, jelezvén ezzel személyének tiszteletét.
A felvidéki kuratórium az új nemzedék neveléséért Ex Libris díjjal jutalmazta Szvorák Zsuzsa pedagógust Fülekről. A laudációt falubelije, barátnője Molnár Zsuzsa mondta el:
Nagy büszkeség és öröm számomra, hogy olyan emberről szólhatok, méltathatom, akit már gyermekkora óta ismerek. S bár fiatalabb tőlem, mégis felnézek rá. Tisztelem benne, hogy budapesti tanulmányai befejezése után visszajött a szülőföldjére. Már több mint negyed százada mint kiváló pedagógus, Csemadokos, közéleti és pedagógiai ember ismert nemcsak Nógrádban, de országszerte, sőt a határokon túl is.
Több éven keresztül párhuzamosan vezette és rendezte az alapiskola és gimnázium mellett működő Zsibongó és Apropó színpadot, melyek az országos fesztiválról, a Duna Menti Tavaszról és a Jókai Napokról rendszeresen díjakkal, nívó ill. fődíjjal tértek haza. Olyan nagy hatással van diákjaira, hogy többen keze alól színészként, rendezőként, tehát a színjátszással kapcsolatos pályán helyezkedtek el. Diákjai a Csemadok, a pedagógusszövetség által meghirdetett versenyeken állandóan ott vannak. Táborok, rendhagyó előadások, emlékezetes ünnepi műsorok állandó szervezője.
Meghatározó közéleti tevékenységet fejt ki. Füleken évtizedek óta a Csemadok alapszervezetének elnöke, az ő ideje alatt valósult meg a Magyar Közösségi Ház megnyitása, sikeres működése. A város kulturális életének meghatározó egyénisége: a magyar kultúra napja, a rendhagyó márciusi ünnepségek, megemlékezések Szvorák Zsuzsi nélkül elképzelhetetlenek.
Tagja a városi képviselőtestületnek, egyik legnépszerűbb politikai személyiség. A magánéletben szerető feleség, három felnőtt gyermek édesanyja.
Örülök a sikerének. Kívánom, hogy az elkövetkező években, évtizedekben is maradjon meg olyan mosolygósnak, tele tenni akarással, energiával, hogy legyen ereje formálni és felkarolni a tehetségeket, generációkat.
Goethe gondolattal fejezem be, amit eddig is magáénak vallott: „A legtöbb, mit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak”.
Bizonyára neki is van álma-vágya, kívánom, hogy ezek is teljesüljenek – mondta Molnár Zsuzsa.
Az Ex Libris Díjjal nemcsak egyének, de intézményeket is jutalmaznak. 2014-ben a megtisztelő elismerést Rimaszombatban a Tompa Mihály Református Gimnázium kapta. Az intézmény működését a kezdetektől figyelemmel kíséri Erdélyi Géza nyugalmazott református püspök, aki így méltatta a Sebők Attila igazgatásával működő gimnáziumot:
A rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnázium, amely kitüntetésben részesült, fiatal intézmény. 1999-ben nyitotta meg kapuit az anyanyelven tanulni vágyó igényes magyar fiatalok előtt felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. Ők azok, akik szüleikkel együtt felismerték, hogy a több tudás megszerzése mellett, mennyire fontos szerepe van az életben a távlatokat nyitó, erőt adó hitnek és a megalapozott, szilárd erkölcsnek.
A tudás átadása mellett ez az a többlet, amit ma az egyházi iskola minden növendékének, mindenütt biztosít.
Egyházi iskolánk még fiatal intézet, de mi azt tarjuk, hogy jogelődje, a híres Rimaszombati Protestáns Gimnázium szilárd alapokat teremtett. A két történelmi egyház – a református és evangélikus – közös elhatározásából jött létre a 19. század 40-es, 50-es éveiben. Iskolánk jelene tehát mélyen a múltban gyökeredzik. A kereken 150 esztendő már tiszteletre méltó múlt, különösen egy olyan fiatal államban, mint Szlovákia.
1999-ben nagy nehézségek, hátrányos megkülönböztetések, küzdelmek között, de jó reménységgel kezdte meg működését két tanárral és óraadóval, élén első igazgatójával Molnár Sándornéval. Aztán rendeződtek a sorok, jöttek a tanulók, számuk 2008-2009-es tanévben volt a legmagasabb 204 diák. Számuk jelenleg 112 és 12 tanár, 6 óraadó és 3 nevelőnő gondoskodik fejlődésükről.
Tanáraink még nem egyházi felsőoktatási intézményben szerezték diplomáikat – korábban ez nem is volt lehetséges, de gyülekezetünk, s egyházunk akkori vezetői bíztak bennük. Hitték, hogy képesek és képesek lesznek megfelelni a hitbéli, erkölcsi és szakmai követelményeknek, kihívásszerű, készséges folytatói lesznek nagy elődeik munkájának. A fenntartó helybeli református egyházközséggel és a növendékekkel együtt sikeresen alakítják ki és honosítják meg azt a szellemiséget, fegyelmezett, ugyanakkor családias miliőt, amely tartósan vonzóvá teszi iskolánkat a helyüket nyugtalanul kereső fiatalok számára.
Tudatában voltunk és vagyunk annak, hogy törekvéseink, bizonyos vonatkozásban az árral szembeni úszásnak minősül, tehát nehéz, hosszadalmas feladatot jelent. Valóban így van, mert részben a tovább élő ellenzőink, részben az évtizedek folyamán meghonosodott deformálódott, könnyen befolyásolható közgondolkodás és az általános deficites erkölcsi állapotok kedvezőtlenül hatottak és hatnak egy olyan újszerű, igényes szakmai és erkölcsi követelményeknek megfelelni akaró intézménye, mint a Tompa Mihály Református Gimnázium.
A munka azonban, hála Istennek, elkezdődött és töretlenül folyik mindmáig.
A következőkben szeretném bemutatni és érzékeltetni, az egymást követő három igazgató: Molnár Sándorné, Sebők Valéria és Sebők Attila irányítása és vezetése alatt milyen eredményességgel folyat a munka.
Ez alkalommal természetesen csak arra van lehetőség, hogy ízelítőt adjunk a sokrétű, különböző szintű munkáról és eredményekről. Ami a természettudományi versenyeredményeket illeti az iskola diákjai sikeresen szerepelnek a biológiai, matematikai, fizikai olimpiákon, a Pithagoras ill. a Zrínyi Ilona matematikai versenyeken. A sport területén is kiemelkedőek, dobogós helyezéssel tértek haza pl. a kosárlabda, kézilabda, Csodaszarvas nemzetközi labdarúgó torna, az öttusa ill. a Szlovákiai Magyar Gimnáziumok Országos Bajnokságáról.
Az első három hely valamelyik elérték már a Szép Magyar Beszéd, a Dobré slovo, a Poznaj slovenskú reč, a Tompa szavalóverseny, a Múltidéző történelmi verseny, a Katedra történelmi ill. irodalmi verseny, az Implom József vagy a Simonyi Zsigmond helyesírási verseny, az Olvasni jó! irodalmi verseny egyes fordulóin.
Az iskola falai között rendszeresen szerveznek kiállításokat, pl. hogy csak a legutóbbit említsük: Armores Transylvanorum – Erdélyi címeradományok tárlata, de a Gömöri Fotóklubnak rendszeresen van itt kiállítása. Gyakorta könyvbemutatók, író-olvasó találkozók, rendhagyó irodalomórák helyszínéül is szolgál a gimnázium díszterme. Járt már itt többek mellett Jókai Anna, Mács József, Tóth László, Kovács Magda, Morcsányi Géza és Balog Judit a Magvető Könyvkiadótól, Buglya Sándor, Bendek László, Gál Zsolt, Gregorij Mesežnikov, Valadimír Pirošík, Csipa Rozália, Pósa Judit, Radnóti Zsuzsa, Zsapka Attila, Ivo Samson, Nagy Csaba, Écsi Gyöngyi, Kovács Marcell, Kardos Katalin, Jeszenszki Géza, hogy csak pár nevet említsünk.
Figyelemre méltóak az intézmény partnerkapcsolatai: a miskolci Lévay József Református Gimnáziummal, a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziummal, az egri Eventus intézménnyel, a pécsi Nagy Lajos Gimnáziummal, a pécsi Református Kollégium Gimnáziumával vagy a debreceni Református Gimnázium Kollégiumával.
A hitélete területéről, az éltető, erősítő, közösségi beágyazódás lehetőségeként gyülekezetet-látogatásokon is részt vesznek, így jártak már Rimaszombaton kívül Simonyiban, Hanván, Nagybalogon ill. Feleden.
Iskolánk jövője Isten után az öntudatos vallási és nemzeti hovatartozásban, a gyermekvállalásban, egyértelmű szülői magatartásban és az elhivatottság tüzétől fűtött pedagógusok kezében van.
Mi hisszük, hogy van jövőnk és egyre több támogatónk lesz. A TMRG és az egész nemzetrész nevében köszönetet mondok a kitüntetésért, a bennünket számontartó figyelmességért.
Az Ex Libris Díjat posztumusz Busa Viktor mesemondónak is odaítéltek, melyet özvegye vett át. A méltatását B. Kovács István muzeológus mondta, aki maga is Ex Libris Díjban részesült:
Mostanság egyre csak sígat az a gondolat, hogy egy képzelt magyar hőseposzt állítsak össze minden idők egyik legkiválóbb magyar mesélőjének, Busa Viktornak a hősmeséiből. Ez utóbbiak nyomtatásban is megjelentek, „Szőlő-Szűlt-Kálmány” (Öt gömöri hősmese) címen. Hogy sikerül-e, nem tudom – a lehetőség adott.
„Vót, hol nem vót, vót ëccër ëgy…” – nagy magyar író, aki nem leírta, hanem elmesélte történeteit. Amikor utoljára találkoztunk Rimaszécsen, már beteg volt, csendes mosollyal, a nagyapa büszkeségével figyelte, hallgatta az unokáit, akik közül az egyik, ma nyitrai magyar egyetemista, itt van köztünk, az özveggyel, illetve nagymamával. Bizony, több mint 5 éve már, hogy kikísértük őt utolsó útjára a rimaszécsi temetőbe.
Busa Viktor a magyar szóbeli költészet örök értékeit őrizte és adta át nekünk. „Elképesztően archaikus világkép, logikus gondolatmenet, változatos eseménytörténet, gyönyörű nyelvezet, nagyon kifejező előadásmód. S mindezzel csupán igen gyarló módon tudom érzékeltetni a tehetségét.” – nyilatkoztam egy helyen róla.
Legnagyobb mesei előadóink, a nyírségi Fedics Mihály, a szabolcsi Ámi Lajos, a mezőségi Berekméri Sándor, a Szeged-környéki Tombácz Mihály, az egyházaskéri Borbély Mihály, vagy a havasi Kurcsa Minya és mások között a helye.
Elgondolkodtató, hogy a leplezetlen erőszaknak, megvetésnek és üldöztetésnek kitett cigány közösségek tagjai milyen szépen, már-már meghatóan vallják meg a hazához való viszonyukat. Az öreg cigányasszony, Borcsa, így szól a férjéhez: „Idë hallgass, kedves férjem, të mëhetël! Én nem mënëk. Én itt születtem, itt is akarok mëghalnyi. De nagyon fájó szívvel búcsúznék, mer’ édësapám, édësanyám ebbe’ az országba’ születëtt. Itt születtem én is. Mer’ ahogy ettö’ az országtó’ búcsúzok, a könyű úgy húll a szëmëmbő”.
(Hogy is szól a Bartók Béla által elhíresült népdal? „Elindultam szép hazámból, Híres kis Magyarországból, Visszanéztem félutamból, Szememből a könny kicsordúlt…”)
Az öreg cigány is felkeresi a búsuló királyt: „Elgyöttőnk má’ mënnéznyi a királyónkat. Akarhogy fáj, akarmilyen pogány is vót, mégiscsak fáj a magónk királya”. A tiszteletet ugyan a főhős is megadja, de kezdetben legalábbis tartózkodó: „Maj të nekëm királyom vagy, mer’ én itt születtem. Én ezt elismerëm, hogyha Világi-Vitéz lëszëk is”. A főhős szüleinek a véleménye egyértelmű: „Akarmilyen pogány, mégiscsak ebbe’ az országba’ születtőnk, kedves fiam. Itt születtőnk, ha mëg is vertek, ha a szëmőnket kiszúrták vóna is… idi vágy a szívőnk. Drága kedves fiam, arra kérlek, hogy úgy is viselkëdj! Akarhogy haragszol is rá, Szëgény János, mégiscsak a të királyod. Ott születtel ti is, a magyar fődön! Nem ott-ë?!” – mondja a lova a főhősnek, aki nem is mond ellene. Amikor eljön a választás ideje, döntése egyértelmű: „Akarmilyen szëgénységbe’ nyőtőnk fël, akarmilyen ínségbe’, de mégis ebbe’ az országba’ születtem, idi tartozok. Vagy egy másik helyen: „Én Magyarországon születtem és én hazamënëk, édësapámhoz, édësanyámhoz.”
A hazaszeretet sokan és sokféleképpen megvallották már, szóban és betűben, ecsettel, hangjeggyel, vagy egyéb módon. Az idézett sorok akár példaadó intésként is felfoghatók ifjúságunk azon számottevő részére, amely idegen földön keresi boldogulását, miközben mi reménykedünk: nem végleges távozásról, csupán tapasztalatszerzésről, régi szavunkkal, peregrinációról van szó…
Minket, élőket, engem pedig különösen furdalhat a lelkiismeret, hogy tehetségét, tudását csak kis részben aknázhattuk ki. Öröksége nem jelentéktelen részét magával vitte, s az égi pantheonban meséli tovább, említett kiváló társai közösségében. S velük együtt ülnek azok is, akiket meséibe is beemelt. Hiszen csak természetes, hogy Fekete-Szurtos-Paji és a magyarországi király lányának a lagzijában „kilső országbó’, belső országbó’, Baraccáró’, Rimaszécsrő’, a Sajó mëntyirő’, a Rima vőgyirő’ mind ott vót. Mé’ Puppu is ott vót…” Éppúgy, ahogyan a Világ-Szépsége és a Dumós-Hátú-Vitéz készülő esküvőjén „Salló, Boci, Csuszli, Dongó, Cigány, az öreg Gézu és Lojzi kereszt (is) húzza a talpalávalót”. S nagyapám, cakói atyus tán ott is – amint itt, e Földön is tette – derűsen méltányolja a mesélő tehetségét, szólván: „jó tudsz hazudnyi”. Apám is be-betér az égi fűrészbak és favágótőke mellől melegedni, s megkínálni egy-két pohárnyi jó baracci vörösborral a kiszáradt torkú mesélőt.
Sajnálom, hogy csak halála után jutott Busa Viktornak ez az elismerés! Remélem, jó alkalom ez arra, hogy minél többen felfedezzék a tehetségét – s egyúttal elgondolkodjanak még valamin.
Annak idején, Baraccán én „paraszt” voltam, Busa Viktor özvegye pedig „cigány” – ám az, hogy mindketten magyarok vagyunk, természetes volt.
Vannak, akik veszik maguknak a bátorságot, hogy eldöntsék, megmondják: ki a magyar. S igencsak hajlamosak ebből kitagadni a magát nemzedékek óta a magyarság részének tekintő dél-gömöri cigányságot, amelynek Busa Viktor is tagja volt. Erős meggyőződésem, hogy a most kitüntetett a meséi révén többet adott a magyarságnak, mint az őt és sorstársait kitagadók.
Nem nekem kellene most itt állnom. Elnézést kérek a szervezőktől, hogy nem gondoskodtam laudátorról, aki méltathatna. Magam méltatása helyett engedtessen meg néhány szó a magam mentségére.
Mintegy négy évtizede vagyok jelen a közéletben. Úgy szoktam fogalmazni, hogy: múltunk kutatása hivatásomból adódik, közéleti emberként viszont egyetlen célom lehet: mindent megtenni azért, hogy jövőnk is legyen.
Ennek a kettős vállalásnak a jegyében voltam muzeológus két helyen is, s vagyok most a harmadikon, ahová az Úr elszólított. Voltam egyetemi oktató és óraadó gimnáziumi tanár, megjelent 13 könyvem, válogatott bibliográfiám mintegy 200 tételt számlál, az általam főszerkesztett Gömörország c. folyóirat 15. évfolyamát írja, és sorozatszerkesztője vagyok a 21. kötetet maga mögött tudó Gömör-Kishonti Tékának. Feltárást végezhettem a sajógömöri ispáni várban, a rimaszombati főtéren, megadatott az európai szintű, őskori méhi istentriász felfedezése, bemutathattam szülőfalum és szűkebb hazám népköltészetét. S ha már a városháza épületében vagyunk, hadd jegyzem meg azt is: tisztázhattam a Rimaszombat kialakulásával, legkorábbi kiváltságával és jelképeivel kapcsolatos félreértelmezéseket is.
Tettem mindezt – ha szabad a szellem emberének szemszögéből így fogalmaznom – jórészt ellenszélben. Mondom, ellenszélben, hisz negyedszázada vagyok cselekvő résztvevője a magyar közéletnek: voltam pártpolitikus, képviselő is, ám inkább szenvedtem ennek a következményeit, semmint előnyeit élveztem volna. A közéleti szolgálat aligha segítette a tudományos munkát, viszont alkalom és lehetőség volt a magyar közösség szolgálatára, elhívás, amely elől felelős ember nem zárkózhat el.
S volt eddigi életemnek egy olyan része is, amely összekötötte a kettőt. Számos kitűnő ember társaságában, akik közül többen is jelen vannak, részese lehettem annak a szolgálatnak, amelynek során visszakerült Tompa Mihály az immár ismét nevét viselő térre, szobrot kapott Petőfi Sándor, emléktábla őrzi a Tóth család, Bartók Béla és Pásztory Ditta, Radnóti Miklós, valamint Izsó Miklós és Arany János emlékét.
Köszönöm Önöknek a megtisztelést, a hála pedig legyen az Úré, aki a 264. dicséret szavait idézve „sasszárnyon hordozott, vezérelt, bajomban védett” – mondta B. Kovács István.
További fényképek ITT>>> tekinthetők meg.
he, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”44862,44619,36586,36242″}
