Pósa Lajos, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtőjének száz évvel ezelőtt július 9-én „esett ki” a toll a kezéből, azt Gaal Mózes „vette fel”, az ő korabeli írásával emlékezünk.
Pósa Lajos.
Immár eltemettük. Ott pihen a Kerepesi temetőben. Egy hónappal ezelőtt láttuk szemében a legnagyobb boldogság könnyét. A gyermekek ezrei rakták lábához a virágokat. Nemzeti színű zászlócskák lengettek és nevetett az arcuk. Pósa bácsi nézte őket és szeméből kibuggyant a könny. A legdrágább gyöngy, mely a szív tengerének mélyéből kerül ki. Láttuk és jól esett látnunk.
Egy becsületes, munkás élet jutalma volt. Ezért esett jól nekünk.
És jöttek az ország minden részéből az örvendező, hálálkodó, jót kívánó levelek. Özönével jöttek, mind örömet hoztak. De akinek hozták, az már nem örvendő, hanem szomorú, beteg ember volt. Pósa bácsi ott feküdt egy fővárosi szanatóriumban. És tudtuk, hogy a betegség, amely megtámadta, gyilkos, kérlelhetetlen.
Nagyon sokat szenvedett. Oly könnyen leírja a toll s oly súlyos az érzés, mely az írónak a leírt betű nyomán szívében támad. A beteg mellett hűséges gonddal őrködött az orvosi tudomány; fájdalmát eltitkolva aggódott a feleség, a leány. Naponta látogatták barátai, s akikkel huszonöt év óta együtt dolgozott: „Az Én Ujságom” kiadói.
Adassék tisztelet mindazoknak, akik Pósa bácsit szerették s mellette voltak a legnehezebb pillanatokban. Mert a barátságnak a szomorúság a tűzpróbája. Ebben nemesül arannyá az emberi érzés.
Nekem most nagyon szomorú a kötelességem. Ezelőtt egy hónappal üdvözöltem őt melegen, igaz érzéssel, az ünneplőt, a boldogot, most meg el kell siratnom.
Búcsúztatom őt tőletek, gyermekek, búcsúztatom ettől az újságtól, melyet huszonöt évig szerkesztett a szíve melegével, a becéztető szeretet megható gyöngédségével. Felveszem a tollat, amely az ő kezéből kiesett. Úgy tetszik nékem, mintha ez a toll megszólalna s a Pósa bácsi lelkének szava szólna hozzátok, a magyar hazához és hozzám.
Így szól hozzátok, gyermekek:
– Kifáradtam, az utolsó betűket írom. Gyermekek, én titeket úgy szerettelek, mintha az édes enyémek lettetek volna. Azok is voltatok. Miattatok nem láttam semmi egyebet az életből, mint a jót, nemeset, szépet, gyöngédet. Veletek örvendeztem ártatlanul, veletek búsultam apró szomorúságaitokban. Ti adtátok nekem az életörömet. Ezért gondolok reátok hálás szívvel. Ti voltatok nekem a dalforrás, a ti hozzám való ragaszkodásotok volt az ajándék, amelyet a jóságos Isten, kinek neve áldassék, oly bőven juttatott nekem. Amit negyven hosszú esztendő alatt írtam, nektek szólott. Tükör volt a lelkem, a ti örvendő arcotok sugárzott vissza belőle minden írásomban. Maradjon meg a lelketekben mindvégig valami ezekből.
Így szól a magyar hazához:
– Érzed-e magyar föld, hogy milyen erős kapocs volt közöttem és közötted? Édes szülőalum, hű maradtam-e hozzád az egész életen át? Mező, a te virágos lelked illatát éreztem a nagyvárosban. Pásztorfurulya, a te nótádnál szebbet nem ismertem. Belőled szólott hozzám az én magyar nemzetemnek öröme és bánata. Több bánat, mint öröm, de az is jobban esett nekem, mint más öröm. A Rákóczi lelke volt a legszebb álmom, a magyar dicsőség a legszebb kívánságom. A múltban éltem s legmelegebb könnyeimet azokért sírtam el, akik a nemzetért dolgoztak. Kossuth Lajos „üzenetét” vártam s ezt a magyar hazát, ennek minden porszemét imádva-imádtam. Egész kis külön világom volt nékem. Itt éreztem magamat jól. Ez az én otthonom. Úgy fájt nekem, ha azt hallottam, hogy idegen országba mennek a magyarok. Elsírtam emiatt magyar lelkem sok fájó könnyét. Vajon belé hullott-e ez a könny a ti kis szívetekbe, magyar hazám leányai, fiai? Mint a tavaszi eső áldott cseppje, termékennyé tette-e a szíveteket? Kovácsolt-e arany láncszemet, amely a szíveteket jobban oda kapcsolja a magyar földhöz? Én éreztem ennek a földnek szíve dobogását. Érezzétek ti is!
És végül így szól hozzám:
– Végy a kezedbe engem, utódom! Amely munkából kidőltem én, az reád vár. Nagy és szent munka ez. Teljék meg a szíved a gyermekek nagy és őszinte szeretetével, mert aki szeretet nélkül vesz engem a kezébe, az nem jó munkát végez. Minden sor, melyet a fehér papíron ez az acél-eke végig szánt, barázdát húz a gyermekek szívébe is, nagyon mély barázdát. Ebbe hullatja bele az író minden érzésének és gondolatának a magvát. Ez a mag kél ki idővel a gyermekszívben. Legyen egészséges, nemes minden mag, amelyet a gyermekszív barázdájába hintesz. És ne feledkezzél meg arról soha egy pillanatra sem, hogy magyar gyermekeknek szól a te írásod! Minden szív a maga véréhez húz. Nekik a legszebbet, nekik a legjobbat adni szent kötelesség.
Így szól hozzám Pósa bácsi tolla. Lelkem mélyéig meghatottan hallgatom.
Nektek, gyermekek, nem kell Pósa bácsitól elbúcsúznotok. Nálatok és veletek marad ő. Versei, meséi, mint aranyos pillangók röpködnek szerteszét a magyar hazába. Beszállnak nagy urak hajlékába, szegény emberek kunyhójába. Mindenütt megtalálnak titeket. Nem válogatnak szegényben, gazdagban. Akinek tiszta a lelke, emberséges az érzéke, annál marad Pósa bácsi lelke ezer meg ezer dalban, mert mindenik dal az ő lelkének egy darabkája.
És szól hozzátok Pósa bácsiról ez az igaz mese:
. . . Volt egyszer egy magyar költő, mesemondó, édes szavú, gyermeklelkű. Született egy kis faluban s neki indult az életnek keresni a boldogságot. Küzdött, fáradt, kincset gyűjtött, ámde benne a lelkében, a szívében, ott rejlett a legnagyobb kincs. Osztogatta negyven évig szerteszéjjel a hazában. Mesélt, dalolt örömében, mesélt, dalolt bánatában. Aki hallá e meséket, annak szíve gazdagabb lett. És a költő lelke most is itt van köztünk; szárnya lebben és ezernyi gyermek szíve rája dobban, boldogságát megtalálta, negyven évig azt dalolta, amit magyar szíve érzett. S emlékét egy nemzet áldja – írta Gaal Mózes az Én Ujságom 1914. július 19-én megjelent gyászszámában.
Felvidék.ma
Az újság Pósa Dénes magángyűjteményéből való.
{iarelatednews articleid=”47022,46316,45086,35735″}
