Száz esztendővel ezelőtt Magyarországon hadiállapot volt, amely néhány évvel később aztán teljességgel el is emésztette az országot. Száz éve ilyenkor azonban még senki nem gondolt a gonddal: az ország népe az általános fellángolás hevében üdvözölte a nagy háborút, mint valami jogos és szükséges igazságtételt.
A lelkesedés aztán idővel drasztikusan lelohadt, a következmények pedig ismertek. Most, száz évvel később hőseinkre emlékezünk.
A Nagy Háború hősi emlékműveihez járulva – szinte nincs olyan kis település a Kárpát-medencében, ahol ne lenne ilyen – megdöbbenünk, hogy még egy aprócska kis falu is mennyi áldozatot hozott úgymond a hazáért.
A háború valódi jelentőségét nehéz vagy tán lehetetlen is felfognia annak a generációnak – a miénknek is – amely istennek hála nem vívott már háborút. Amely számára a világ más tájain nap mint nap folyó esztelen vérengzés csak valami távoli, elérhetetlen messzeségben lévő bizarr, értelmetlen jelenség. Egy keretes cikk a napi sajtóban, már ha épp belefér a soros választási kampány érdekfeszítő (párt)hírei közé. Az egyetlen igazán fontos és mindennél becsesebb dolog, amit az Európai Uniónak hívott szörnyetegben feltétlenül értékelni tudok, az éppen az, hogy a veszett kutyákat sikerült láncra vernie és legalább mostanáig megkímélte Európa sokat szenvedett népeit egymás vérének ismételt kiontásától.
Hogy elkerüljük (vagy legalább elodázzuk) az elkerülhetetlent (mert az emberi faj talán valóban az önpusztításra van kódolva), meg kellene próbálni tanulni a múltból. Megismerni és megérteni azokat a mozgatórugókat, amelyek a szakadékba vitték hazánkat száz évvel ezelőtt. És meg kellene tanulni felismerni a jeleket, amelyek elárulják, hogy mikor készül valami, vagy éppen mikor vagyunk már nyakig benne.
A száz éve kirobbant Nagy Háborúról beszámoló korabeli sajtót böngészem, a történelem iránti szenvedély mellett e jelek kutatásától is motiválva. Vajon mennyire volt más az akkori világ politikai sajtója (értsd: propagandája és annak eszközei), mint a mostani? Milyen szerepe volt e gépezetnek abban, hogy az istenadta nép lángoló lélekkel üdvözölte a háborút? És vajon valóban olyan általános és önfeledt, igaz volt-e ez a lelkesedés?
És óhatatlanul napjaink híradásai jutnak eszünkbe: a világ jelenlegi vezető hatalmának „szent háborúiról” a terrorizmus ellen. Amely szintén országokat taszít a szakadékba, a káoszba (lásd Irak vagy épp Líbia), csak sokkal hatékonyabban, mint a száz évvel korábbi elődök. Ma is éppúgy „jogos” és „igazságos” az „ellencsapás”, mint egykoron is volt.
Tanulságosak hát az alábbi sorok, amelyek (látszólag) ráadásul éppen értünk, felvidékiekért aggódnak, illetve aggódtak száz évvel ezelőtt. Sok mindent meg lehet érteni e pár sorból, ha figyelmesen olvassuk őket. Megjelent a Pesti Hírlap 1914. augusztus 11-i számában:
„Csönd van mindenütt és a hadiállapot szörnyű rendje. A legnagyobb lelkesedés a lakosság között a háború iránt. És a hazaszeretetnek ebben az általános fellángolásában is elvétve mégis fel-felcsillan fenyegető démonként a pánszláv fanatizmus. Ilyenkor látjuk tehát, hogy azok mennyire gyűlölnek bennünket és mennyire ellenségei szeretett hazánknak. Azért sorsuk nem is érint senkit. Csak kezeljék őket katonailag és mint ellenséget, hogy az istenáldotta, jó, felvidéki népnek még néhányát se sodorhassák a leggyalázatosabb bűnbe és a legnagyobb szerencsétlenségbe. Lassan különben teljesen ártalmatlanná teszik minden veszedelmesét. Dr. Jeszenszky János báni ügyvédet is, aki, mint bevonult honvéd, szolgálatban nyilvánította ellenséges indulatát, már letartóztatták és vasra verve a pozsonyi katonai bírósághoz vitték, ahol valószínűleg nem kesztyűsen intézték őt el. Csak elrettentő példát minden egyes esetben!”
Fotó: net, a csütörtöki első világháborús emlékmű
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47802,47740,47725,47711,47667,47646,47608,47601,47578,47489″}
