A II. világháború után szüleim nemzedéke szégyenkezett. Szépen csöndben meghúzta magát, hogy megmaradhasson szülőföldjén, szégyenéről szót nem ejtett, nehogy nyilvánvalóvá váljon, ami egyébként nyilvános volt (nemzetiségük, kulturális hovatartozásuk). A meghurcolásáról, kitaszítottságáról, megalázásáról, amely inkább titkos, mert „metaforás” volt, egy szót sem ejtett, később sem, nem panaszkodott, inkább a szőnyeg alá söpörte. Mert hiszen bűnös volt, s a bűnnel ki dicsekszik? Hallgatással pedig, úgy hitték, inkább megússzák a kisemmizést. Az volt ugyanis a bűnük, hogy magyarok (vagy németek) voltak.
Ez akkor nagy bűn volt. (Mit változott azóta a világ errefelé?) Azok pedig, akik vádoltak, a kvázipartizánok, benešdekrétumosok, kommunisták és egyéb szerencse- és rablólovagok, győzelemittasan dörzsölték markukat, egymás vállát veregették elégedetten, amiért ilyen rendet teremtettek a trianonkori honfoglalta új hazában, s örömükben, hogy megbosszulhatják a mondvacsinált ezeréves elnyomást.
Most pedig én szégyenkezem, amiért egy olyan ország polgára vagyok, amely minden komolyabb akadályugratásnál összetöri lova mind a négy lábát, s közben úgy tesz, mintha a győzelmi dobogón állna. Szégyellem, hogy olyan úgynevezett elit tartja a gyeplőt, amely a demokráciáról, igazságosságról csak hallomásból tud valamit, azt is félreértette, s azt szajkózza, akár esik, akár süt a nap, mennyire példamutató mindenben.
Meglehet, jogilag az alkotmánybíróság pszeudodöntése rendben van, de akkor is ellent mond a józan észnek, az emberségnek, a felebaráti szeretetről és megértésről nem is beszélve, mivelhogy ez olyan kategória, amely a jogban aligha használatos, politikában pedig – tájainkon mindenképpen – teljesen ismeretlen. Szégyellem, hogy másodrangú polgára vagyok ennek a banánköztársasági rangra süllyedt országnak, ahol olyanok döntenek, akiknek nincs véleményük a legelemibb dolgokról sem, alibista módon kivonják magukat a felelősségre vonás alól, s elfelejtik, hogy a nem létező vélemény is véleménynyilvánítás: a lelki szegénység, politikai korruptság, kicsinyes gátlások bizonyítéka ez.
Szégyen és gyalázat, hogy ilyenek bitorolják a hatalmat ebben a jobb sorsra érdemes országban, ahol nekem is vannak kiváló szlovák barátaim, akiket nagyra tartok és becsülök, csak éppen őket nem érinti személyesen az alkotmánybíróság égbekiáltó elfogultsága, így aligha érzik, miféle szégyenteljes dolgot művelt ez a művelt jogi szakértőkből álló gittegylet. Reménytelen reménynek tűnik ilyen összefüggésben a huszita jelmondat, miszerint az igazság győzni fog: az igazságszolgáltatás miféle karikatúrája az, amit a szlovák alkotmánybíráság a kettős állampolgársággal kapcsolatban hozott?
És én szégyenkezem, pedig nem vétettem, mert akinek szégyellnie kéne magát, nem tudja, mi a szégyen. A tenyerét dörzsöli.
Aich Péter, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48680,48671″}