Csicsón avattak szobrot gróf Széchenyi Istvánnak szeptember 27-én. A szoboravatási beszédet Duray Miklós mondta, melyet alább teszünk közzé:
Lehet-e szobrot faragni az élő fából, hogy az élő maradjon? A feladvány soha sem volt műszaki feladat, megoldása nem található a botanika szakterületén és pusztán bölcseleti fejtörőként sem fogható fel. Valahol a téren és időn túli negyedik szegletben, a képzelet világában, a mérhetőn túli jelenségek világában keresendő a válasz. Akkor is, ha a faragással szakavatot szobrász kísérletezik vagy gyermekember bajlódik.
Az élő fát zöld lombozata ékesíti, de törzsének anyaga sokszor holt matériának látszik, mégha a kéreg alatti rétegekben áramlik is az életető nedv. Az emberi kéz érintése vihet a szövetbe új életet, akár „örökéletűvé” teheti a fát, mégha anyagából eltávozott is az élő természet körforgása. Kérdés, milyen üzenetet és kinek az üzenetét közvetíti a kéz?
A faszobrászok felvidéki fellegvárában, Csicsón, Alsó-Csallóköz szegletében Nagy Géza műhelyében ezek a felvetések látszólag hétköznapi ügynek tűnnek. Az anyag, az alkotó és az üzenet itt nap, mint nap együtt jár. Az anyag adott, az alkotó évek óta együtt él az anyaggal, az alkotótábor kézművesei pedig évek óta együttgondolkodnak, az anyagról is. A megfogalmazható üzenet mindenkor ihlet, alkalom, indíttatás kérdése.
Amíg a fa zöldel, ágakat hajt, nyers mivoltában képlékennyé válik, addig az élő természet üzenetét sugározza. Végleges elpusztítására a tűz, a férgek vagy az ember alkalmas, de csak az ember képes új életre kelteni az eredeti anyagot. Van példa rá, hogy háromszáz éves szarufából csodálatos hegedű született, ami által megszólalhatott az anyagba zárt összes visszhagja a természetnek. Ugyanígy váltja az ember szoborrá a vélten halott fát, és az ember varázsolja ki belőle a benne szorult összes természetes és teremtett erőt. Ez csodálatos összhangja a természetnek, az anyagnak és az emberi értelemnek, érzelemnek. Így jut kifejezésre az alkotó és az anyag közötti kapcsolat.
Nem sorolom fel Csicsó község területén állított, fatörzsekből kiálmodott, helyben kifaragott szoborok üzenetének sokaságát. Aki itt él, érezheti a belőlük kiáramló erővonalakat. A táj és benne a szobrok, önmagában hungarikum, amit a nemzet leragadt szemű, szunyókáló őrei még nem fedeztek fel. De a helybéliek nyitott szemmel és éberen járnak. Fáj nekik, hogy csak ők látják az emlékezet jelképeinek halmozódását – ezért sokszor fölöslegesnek is érzik mindezt, a megalkotókat pedig csökönyösnek és rögeszméseknek vélik. Ezt az érzést nehéz, vagy talán nem is lehet szavakba foglalni, csak a helyszínen észlelni – a hatása itt azonban megsokszorozódik. Az így összegyülemlett feszültség összetett hatású, mert keserűséget, dacot és újabb elszántságot válhat ki az alkotóból, végeredményében mégis termékenyítő. Nyilván ez szülte az ötelet és Komárom közelsége, hogy Széchenyi István alakját egy fa törzsében keressék meg, amelyikben szellemisége éppen otthagyta lenyomatát. Ezt a fát kellett meglelni.
Széchenyi István szellemének és lelkének a fából való előcsalogatása páratlan feladat, mert az ő élete iskolapélda a természet, a lélek és az ember minden gyarlóságának, anyagi korlátoltságának és szárnyalásának együttes megjelenítésére. Igen, arról a Széchenyiról van szó akinek volt egy napja az életében, amikor egyszerre volt forradalmár és reformer.
Ritkán beszélünk Széchenyi, korának mércéje szerinti fékezetlen ifjúságáról, tombolásáiról, nőiről, társasági életéről. Mindig csak a nemzet sorsával terhelt embert, az őrültségig elkötelezett hazafit idézzük föl. Pedig a szertelenség és az elkötelezettség szorosan összefügg. Nem párhuzamos jellemként vagy sorsként, hanem egymást kiegészítő magatartásként összesül. Olyan ez mint a fiatal bükk lombjának csapkodása a szélben, és a szálbükk merőleges méltóságának összefüggése. A kettő elválaszthatatlan egymástól, mert az utóbbi az előbbinek a következménye. Az ösztön és a tudatatosság ha szervesül, egekbe tör – egyszerűen magyarul: végzetszerű elkötelezettséggé válik.
Széchenyi István, iskolai tudásunk szerint a legnagyobb magyar volt. Azt kevesen tudják, mert nem tanítják, hogy Kossuth Lajos nevezte őt így először és méltán maradt meg a minősítése máig. De ismereteink tárházába az sem tartozik, hogy Széchenyi Istvánnak, a tudományos akadémia alapítójának édesapja, Széchenyi Ferenc hozta létre családi adományból a magyar Nemzeti Múzeumot és az Országos Széchenyi Könyvtárat, már több mint kétszáz éve.
A világhálón ezek az adatok ma könnyen elolvashatók, nem kell súlyos könyveket forgatni érte. Csakhogy összeáll-e tudatunkban, hogy apja és fia, kevesebb mint negyed évszazad alatt megalkotta a modern magyar tudományosság legfontosabb intézményeit? Egy család annyit hozott létre ezen időben, amire ma aligha lenne képes a működő állam. Arról nem is beszélve, mennyi bírálatot kapna a kormány az ellenzékétől, hogy így elherdálja a közpénzt.
Az érzelem, a csapongás, a belső energia és az elkötelezettség együttes megjelenése a széchenyi-géniusz nyitja. Az érzelmileg kiegyensúlyozott apa a család fekvő értékeit adományozta a nemzetnek, fia a családi birtok évi bevételét ajánlotta fel a tudomány intézményének megalapítására. Csaknem belegebedt. Annyi pénze sem maradt, hogy eltartsa magát. Elszegődött óraadónak nemzetes családok lurkóinak tanítójaként, de kinézték őt, asztalukhoz sem hívták meg őt egy falásra, mert adományával őket is adományozásra kényszerítette. Ez elegendő volt az iránta való gyűlöletre – pénzt kellett kiadni holmi léhaságra. A magyar tudományosság intézményének megalapítója egy éven át éhezett, noha ingatlanjait tekintve gazdag, talán a leggazdagabb ember volt az országban, de évi bevételének egészét ajánlotta fel a haza oltárára. Zsebpénze sem marad.
Ezen a ponton találkozik a szertelenség és az elkötelezettség. A főúri társaságok hölgyeit elbűvölő férfi, világfi, a főúri bálok táncparkettjeinek oroszlánja és a nemzetének elkötelezett hazafi. Széchenyi István nem volt forradalmár, „csupán” (ezt hangsúlyozottan időzőjelbe teszem) nemzetének, hazájának elkötelezett ember. Ez apai örökség volt, és nem csak a nemzet tudását építő alapításai miatt. Széchenyi István hazája iránti elkötelezettsége, ami messzemenően nem a táj, hanem a nemzetnek életet adó otthonként jelent meg, egyívású Kölcsey hitvallásával, amit két rövid, sokszor idézett mondatában lehet tömöríteni : „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”, valamint „A haza minden előtt”.
Széchenyi Istvánnak nem volt politikai rendszerváltoztató elkötelezettsége. Édesapja, Ferenc, ugyancsak habsburg-párti volt, de elfordult a kalapos királytól annak magyarellenes abszolutizmusa miatt. Ezt úgy lehet értelmeznünk, hogy az ország, a hazám érdeke határozza meg az uralkodó iránti hűségemet. Ez a magatartás Pázmány Péternek a jezsujta együtthatóval beszorzandó meggyőződéséhez hasonló, aki pontosan tudta, hogy Magyarország három részre szakadása a töröknek és a Habsburgoknak a számlájára írható, talán azonos mértékben, vagy az utóbbiakat még inkább terhelőn. Az ország egyesítését mégis a Habsburgok segítségével tudta csak elképzelni, ami beilleszthető az Árpád-házi orientációs hagyományokba és mai szemmel ítélve is helytálló – hiszen akkor nem létezett harmadik út, mint ahogy ma sem igazán járható. Széchenyi István is elképzelhetetlennek tartotta az ország talpraállítását és megújítását másként, mint a birodalom egybenmaradásával. Ezért nem volt forradalmár, de reformer volt, sőt a legradikálisabb képviselője. Félve nézett mindazokra, akik a hatalmi viszonyok megváltoztatásán gondolkodtak, mert bennük az ő nagy, nemzeti intézményeket létrehozó terveinek veszélyeztetőit látta. A forradalom kezdetén azonban eljutott egy sajátságos, egyben tragikus felismeréshez: a hatalmi viszonyok megváltoztatása és Magyarország őnállóságának visszanyerése nélkül megvalósíthatatlanok az elképzelései, ugyanakkor a változás kikényszerítése magában rejtette az összeomlás veszélyét. Ez a sem vele, sem nélküle állapotnak az őrületbe kergető felismerése volt.
A két Széchenyinek, apának és a fiúnak a magyar tudományosság megteremtésére hozott adományai mögött tehát nem valamiféle főúri gesztusok rejtőztek, hanem mindenekelőtt a magyar modernitás eszméje. Ezt István fogalmazta meg egyértelműen a korabeli Magyarország gazdaságának átalakítására tett javaslataiban, ami jellegében hasonlítható a 1990-es rendszerváltoztatás reformista gazdasági elképzeléseihez: az átalakítást fokozatosan, de mélyrehatóan és intézményszerűen kell végrehajtani. Az elmélet azonban sosem vált gyakorlattá.
Százhetven évvel Széchenyi elképzeléseinek megfogalmazása után könnyű neki igazat adni. Hiszen tudjuk, oka volt minden félelmének és azt is tapasztaltuk, hogy azóta szinte minden reform – elsietettsége, átgondolatlansága vagy egyébb körülmények miatt – többé-kevésbé rosszul sült el. Valószínüleg az ő fokozatossági elképzelését kellett volna példaként tekinteni a közelmúltban és a távolabbiban is, a 19 század végefelé leginkább. Ma sem elemezzük behatóan ezt a gondolkodást.
Annyi biztos, hogy a magyar reformkor századának legnagyobb forradalmára és legnagyobb reformere is elbukott. Ma már csak intő példaként idézhetjük őket. Tudatosítva, hogy csak az a bölcs, aki a múltból tanul. De a legbölcsebb az, aki tudja mit kell tanulni.
Duray Miklós, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”48738,46071,45876,38883,48921″}
Fotó: Z. Németh István
