Filep István hatvanadik születésnapja alkalmából november 22-én a kassai Löffler Múzeumban hatvan képéből nyílt kiállítás. Tárlatának címe: A szín és mozgás fogságában. Eddig sohasem tolongott ennyi vendég a termekben, mint most. De így volt ez tíz évvel ezelőtt is, amikor a Dohánygyárban ünnepelték a művész ötvenedik születésnapját.
Milena Gašajová, az intézmény igazgatója köszöntötte a nagyszámú közönséget a polgármesterekkel, képviselőkkel, festőtársakkal, gyűjtőkkel együtt. Ez nem az ő érdemük, hanem az ünnepeltté – mondotta.
Majd Vladislav Grešlik docensnek adta át a szót, aki értékelte a harmincéves alkotói igyekezetet néhány gondolatba összesűrítve. Ázsiában el lehet máshová menni és ott újra lehet kezdeni az alkotást. De itt ez képtelenség, mert mindenki mindenkit ismer. Itt nem lehet elvonulni, újrakezdeni. Ha Filep képeit kinagyítjuk, vagy lekicsinyítjük, nem veszítik el mondanivalójukat. Ha a képeken almát és bohócot látunk, akkor az ő világába lépünk be. Ez csak kis része az életműnek, így annál nehezebb volt kiválogatni a falra kerülő képeket. Józan, komor színeket a kék és sárga dramatizálja. A képek hiába vannak rámában, mintha a festmény folytatódna a falon. Újabb képein a természet szépsége bontakozik ki. Hullik a falevél. Harmonikusan dinamikus megoldásokat talál. Ha nincs tőle képük, akkor gondoljanak arra, hogy egyszer lesz.
Renáta Lenártová főpolgármester-helyettes a főpolgármester nevében köszöntötte. Ľubomír Grega, az Óváros újraválasztott polgármestere mint régi ismerőst üdvözölte. Elmondta, ha valaki a 80-as években azt mondta volna, hogy Filep kiállításán ő mint polgármester vesz részt, akkor részegnek tartotta volna az illetőt.
Filep köszönetet mondott a támogatásért, a gyűjtőknek is, ami ihletet adott. „Érezzék magukat otthon!” De egy szó sem hangzott el nyilvánosan sem Löffler sem Filep anyanyelvén.
A tárlatról míves, ám egynyelvű katalógus jelent meg, de valamilyen rejtélyes oknál fogva csak 52 művet sorol föl. Ennyi fért egy oldalra! Így nyolc kimaradt. A katalógust a Kassai Művészet Szerelmesei Klubja, a CMUK (Club milovníkov umenia Košíc) adta ki.
Az 1954-ben Pólyánban, vagy ha úgy tetszik, Bodrogmezőn született Filep István grafikus, festő, restaurátor és szobrász. Kassán él. Eleinte a zseniális Feld Lajos grafikusművész növendéke, majd Löffler Béla szobrászművésztől tanult. Mikoláš Axman cseh grafikussal és festővel is dolgozott. A pozsonyi Képzőművészeti Akadémián Balázsovics Gabriella és Stoklász Ferenc keze alatt tanult.
Többnyire embercentrikussága figurális kompozíciókban manifesztálódik. Az emberiség aggasztó problémái, s a Teremtőben vetett hit foglalkoztatják. Szimbolikus-expresszív figurális kompozíciói mellett tájképei a nagybányai festőiskola hagyományaihoz simulnak. Kiváló arcképfestőként tartják számon. Pasztelljei impresszionisztikusak. Számos freskót, oltár- és szentképet restaurált. 1995-től a jászói apátság könyvtárának Kracker-freskók restaurátori munkálataiban vett részt.
Számos díjban részesült. Alkotásai megtalálhatók számos felvidéki, magyarországi és külhoni magángyűjteményben, valamint a vajai Vay Ádám Múzeumban és a kassai Löffler Múzeumban. Több nemzetközi művésztábor tagja és meghívottja.
Zavarban voltam, hogy voltaképpen kinek a kiállításán vagyok. Filep Istvánén, vagy Štefan Filepén? István magyar iskolába íratta gyermekét. Néhány szülői értekezleten találkoztam vele. Azután eltűnt, mert Štefan kivette gyermekét anyanyelve melegéből azzal az indokkal, hogy a nagyobbik szlovák iskolába jár, majd tud vele tanulni és el tudja kísérni az iskolába. Az apa, mint szabad foglalkozású művész ezt nem tudja megtenni. Ilyen egyszerű a jövő eljátszása!
Képein vibrál a nyugtalanság. Ez rám is átragadt, amikor eszembe jutottak az elébb leírtak, azért nem szeretném otthonom falán látni bármelyiket is alkotásai közül. Ezek koponyámon belül csak fokoznák a nyugtalanságot, egyre jobban zakatolnának. Azt, amit a Bodrogközben a századok és elődei bízták rá, elkótyavetyélte ki tudja milyen megfontolás alapján. Most meg azt sem tudom, hogy István-e, vagy Štefan-e tagja a svédországi Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesületnek. Mintha a képek is azt sugallnák, hogy a nyugtalan vibrálás a kép rámájánál véget ér és utána már csak a nagy falfehér semmi halála következik. Kapu a semmibe hirdeti festménye. Így dezertálunk a ránk bízott felelősség elől és mutatunk rossz példát mások számára, bújócskát játszunk saját identitásunkkal.
A képek nem csupán a színek és mozgás dinamikáját mutatják nekem, hanem egy lélek vergődését is. Csak ez a jövő szempontjából kevés. Aki lelket cserél, nem talál vissza gyökereihez. Ennél pedig nagyobb büntetés nincs. Sajnos, ez minket is sújt.
Vibrálnak a képek szemem előtt, de más sorrendben, mint ahogy a falakon láthatók. A gyermekkori Kert (2013), a Víz és vér (2013) –mi válik mivé? – borzongok meg. Akkor hiábavaló a Dicsőség koszorúja (2012), hiába a Változások (2012), a Rózsaszín mámor (2011), az Emlékekből (2013) nem lehet kilépni, Délben (2013) sem, mert az Évgyűrűk (2014) bennünk növekednek, Szélben (2014) is. A fák titka – növekedés, csak mi nem vállaljuk Vihar után (2010)? Korona és buborékok (2012) között zajlik A lét rejtélye (2013) – és a döntéseké -, a Csendélet (2006) meg nem rejtőzhet Az élet töredékei (2011) – vagy törmeléke mögé, mert akkor Elemi csapás (2014) vár ránk és az említett Kapu a semmibe (2012) vezet.
Amikor nagyon régen Jakoby Gyulát kérdeztem, nem kellene-e létrehozni a kassai magyar képzőművészek szervezetét, visszakérdezett: kikkel? És sorolta a megalkuvó művészeket, akik családi, vagy egyéb, okoknál fogva letagadják valódi énüket, hovatartozásukat… Akik maguk anyanyelvünk sírásói ebben a városban.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
További fényképek ITT>>> tekinthetők meg.
