A Margit-híd budai hídfőjénél, a Gyóni Géza téren emlékmű áll. Egy összetört ágyú és törött zászló fölött egy sörényes oroszlán őrködik. Rajta felirat Przemyśl. Amikor ott jártam, a talapzaton friss virágok pihentek.
Idegenül hangzik ez a lengyel városnév, pedig száz éve sokan gondoltak rá és fohászkodtak, hogy szeretteik éljék túl a borzalmakat, melyek méretéről és nagyságáról aligha volt elképzelésük. A cenzúra olajozottan működött, a hős katonák, huszárok előrenyomultak, bátran támadtak, harcoltak és győztek. A fényképek is megnyugtató, optimista légkört sugalltak. A széttrancsírozott, megcsonkított testekről, rokkantakról, idegbajosokká lett embertömegekről, a húscafatokról és a családi tragédiákról nem esett szó. Később is csak szőrmentén. Az emberek erre nem szívesen gondoltak.
Az első világháborúval kapcsolatban számos évforduló esik erre és a következő évekre. Egy ilyen szomorú évforduló a przemyśli erőd ostroma. Háromra került sor. Az első sikeres felmentéssel ért véget, de csakhamar sor került a második körbezárásra és ostromra, mely csaknem fél évig tartott és a védekező katonák kénytelenek voltak azt feladni. 130.000 kiéhezett, legyengült katona került orosz fogságba. Nagyon sokan ott pusztultak el. Egyikük volt Gyóni, családi nevén Áchim Géza (Gyón, 1884. június 25. – Krasznojarszk, Oroszország, 1917. június 25.), evangélikus teológus-hallgató, aki a pozsonyi evangélikus teológián egy éven keresztül tanult (1902-03), költő és újságíró, akiről a teret elnevezték. Ennél jobb megoldást nem találhattak volna. Pozsonyban semmi sem emlékeztet rá, Sopron azonban nem feledkezett meg róla. Szobrot és emléktáblát avatott tiszteletére, pedig ott sem élt hosszú ideig.
Przemysl az ott elterülő, akkor már elavult erőd közepén állt, a San folyó partján. Ez volt a Monarchia galíciai frontjának legfőbb erőssége. Az orosz már a háború legelején, 1914. szeptember 17-én körülzárta, de a vár védői hősiesen visszaverték az orosz rohamokat. Gyóni egy napra rá írta meg versét, melynek félelmei bekövetkeztek. „Csak az búsít, ha itt halok meg, kedves,/ Nem járhatsz majd ki virágos síromhoz./ Nem járhatsz majd ki szelíd őszi este,/…/ S halottak napján mécs világa mellett/ Temető-járók nevemet betűznék:/ Szegény költő volt, s még csak harminc éves…// …De itt, jaj, itt oly szomorú lesz, édes,/ Dérlepte tarlón elhagyva feküdni./ Vén varjú kopog szikkadt koponyámon,/ Amelyben akkor az utolsó álom,/ Halál-bánatos végső drága rím,/ Tehozzád küldött búcsú-üzenet lesz….// …És nem jut hozzád soha, soha, kedves.” (Üzenet a kedvesnek, 1914. szept. 18.)
Így október 12-én felszabadult, megmenekült. A következő körülzárás végzetesnek bizonyult. Erre 1914. november 4-én került sor. Bár a vár védői burgneustetti Kusmanek Hermann gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt, s főleg fogarasi Tamásy Árpád tábornagy tényleges vezetése alatt mindent megtettek a vár védelme érdekében, ám a hosszan tartó körülzárás megpróbáltatásait nem tudták kivédeni. A 130 ezer főnyi védősereg és a hozzávetőleg 30 ezer civil lakos már 1914 végére felemésztette a vár élelmiszer-tartalékait, s a 22 ezer katonaló javarészt lótáp nélkül maradt. A rendszeresített lóvágás némileg enyhített az ellátási gondokon, s a lótáp fogyását is mérsékelte. A tüzérség vontatását és egyéb szállítási feladatokat ellátó néhány száz lovat meg kellett tartani, ugyanúgy a kórházakban fekvő sebesültek és betegek tejellátását biztosító kétszáz tehenet is. A liszt elfogytával a kenyeret csontlisztből és faforgács-őrleményből sütötték, a lovak elfogyása után a kutyák és macskák következtek. A helyzet 1915. március elejére tarthatatlanná vált. Az élelmiszer rég elfogyott, a lőszer megapadt.
A szikratávíró ugyan ontotta a kitartásra buzdító felhívásokat, ígéreteket, parancsokat, ám a felmentő sereg egyre csak késett. Útját állta a szívós orosz ellenállás és a szokatlanul kemény, mínusz 30 fokosnál zordabb galíciai tél.
A védők 1915. március 19-e éjjel, a sötétség leple alatt, megkísérelték a kitörést. Ám az agyonéhezett, lőszerhiánnyal küzdő, nyári köpenyben didergő katonák igen hamar elakadtak az oroszok többszörös ostromgyűrűjén, s visszafordultak a vár romjai közé. Ezután az ellenség számára minden fontos iratot, okmányt, térképet, fegyvert, lőport és lőszert megsemmisítettek. Március 21-én felrobbantották az erődítményeket, a San folyó hídjait, s minden még megmaradt fegyvert, s másnap 1915. március 22-én parlamenterek útján közölték az orosz erők parancsnokával, Csisztjakov tábornokkal, a várat föladják. A következő nap reggeli 6 órakor került erre sor.
A vár hat hónapos ostroma befejeződött. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege ezzel elszenvedte legnagyobb tragédiáját.
1915. április 2-án II. Miklós cár ellátogatott Przemyślbe, hogy személyesen megtekintse az elfoglalt erődöt és kitüntesse a győzteseket. Minden katona 5 rubel jutalmat kapott, a tisztek rendjeleket.
Túl későn, a harmadik ostrom alkalmával, 1915. június 1-én sikerült visszafoglalni az elpusztított erődöt, a gorlicei áttörés után (1915.V.2.-4.).
Az ostrom szenvedő tanúja volt Gyóni Géza költő testvérével együtt. A krasznojarszki fogolytáborban halt meg. Mihály 1917. június 8-án, Géza pedig pontosan 33. születésnapján, 1917. június 25-én. Számos verset írt, ezek kötetben is megjelentek, de a Csak egy éjszakára c. költeménye tette híressé és halhatatlanná. Olyan megrázó erővel kiált ez a vers, hogy hatása alól senki sem képes kivonnia magát. A költemény 1917 novemberében született. Ám mindhiába, mert a háborúk sorozata azóta is dúl és a pokoli jelenetek ismétlődnek. Az emberek borzalmas kínok között pusztulnak – értelmetlenül. Kötelező olvasmánnyá kellene tenni minden iskolában. Talán akkor sokkal többen ébrednének rá, nincs olyan elfogadható indok, olyan „szent” elv, ok, melynek oltárán emberéleteket szabad, sőt kötelező föláldozni. A háború nem hoz igazi békét, maradandó eredményt. Erőszakkal nem lehet az erőszakot kiirtani, békét teremteni, ahogy a szüzességért sem lehet szexszel harcolni.
„Csak egy éjszakára küldjétek el őket; / A pártoskodókat, a vitézkedőket / Csak egy éjszakára: /…/ Mikor láthatatlan magja kél a ködnek, / S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek, //…/ Gerendatöréskor szálka-keresőket. /…/ Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát, / S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, /…/ Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / Az uzsoragarast fogukhoz verőket. /…/ Mikor gránát-vulkán izzó közepén / Úgy forog a férfi, mint a falevél;/ S mire földre omlik, ó iszonyú omlás, – / Szép piros vitézből csak fekete csontváz. /…/ Mikor a pokolnak égő torka tárul, / S vér csurog a földön, vér csurog a fáról, / Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben/ S haló honvéd sóhajt: fiam . . . feleségem . . ./…/ Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. /…/ Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, / Hogy sírva sikoltsák: Istenem, ne többet. / Küldjétek el őket csak egy éjszakára, / Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára. /…/ Hogy bújnának össze megrémülve, fázva;/ Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; / Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, / Hogy kiáltaná bőgve: Krisztusom, mi kell még! /…/ Hogy esküdne mind-mind, / S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, / Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent: / Magyar vérem ellen soha-soha többet!/ – Csak egy éjszakára küldjétek el őket.”
Tekintse meg Képgalériánkat ITT>>.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
