A kassai Belváros Városházájának üléstermében aktivisták egy csoportja találkozót szervezett, hogy városunk történetének sötétebb oldalára hívják föl a figyelmet. Hogyan rombolták Kassa történetét (Ako sa búrala história Košic) címmel. Erre február 2-án, hétfőn került sor. Az eltűnt épületek nyomában indultunk, a lebontott épített örökségére emlékeztünk. Kladek Gábornak, az ismert művészettörténésznek és városvédőnek is előadást kellett volna tartania, hiszen ő egyike azon keveseknek, akik alaposan ismerik a város történetét, az elmúlt évtizedek visszásságait és azt dokumentálja is. De valamilyen érthetetlen oknál fogva nem vállalta az előadást, így a legfontosabb ismertető meghiúsult.
Štefan Lazorišák aktivista bevezetője után, aki röviden ismertette a találkozó tárgyát, Michal Kravčík környezetvédő vette át a szót. Ő a Kassai Polgári Kör (Košický občiansky kruh) nevében arra szólította föl a jelenlevőket, hogy ne bánkódjanak a rombolások miatt, inkább arra összpontosítsanak, hogyan kellene folytatni a hagyományőrzést ebben a városban.
Majd Radoslav Mokriš műépítész, a Kerületi Műemlékvédelmi Hivatal munkatársa tartott előadást arról, hogy mi miért történik. Kladeknak kellett volna bemutatnia a rombolást, azután következett volna ő. A regionális politikusok számára a legveszélyesebb a polgárok találkozása – szögezte le az elején. – Ezért fontosak, az ilyen találkozók.
A városfejlesztés három módon törtéhet. Vagy megfojtjuk a városmagot azzal, hogy mindig levágunk belőle egy darabot. Ha viszont folytatjuk ezt semmit sem kell megtartani, bárhová toronyházat húzhatunk, míg végül Dómhoz érünk. (Tegyük hozzá, Párizsba is elkövették azt a hibát, hogy a Notre Dame környékén lebontották a régi épületeket, s annak környéke most emiatt üres.) Ahogy az elején ezt demonstrálta az egyik városfejlesztési terv alapján a 90-es évekből. A Fő utcán áll a színház, a főszékesegyház, az Óváros felső sarkában kaszárnya. Kérdés, milyen sokáig maradhat mindez így. Ennek már 35 éve nem így kellene kinéznie. A Vársánc utca „zavaró” épületeit le akarták bontani. Az egykori Erzsébet téren a Kuhlmann-ház mégis megmenekült. Ahogy a vitában később Ladislav Rovinský elmondta, az egykori Erzsébet tér délnyugati oldala azért menekült meg, mert a kommunista Schönherz Zoltán született ott. Így a Kuhlmann-ház és a többi épület a Feja utcáig ennek köszönhetően megmaradt. Akkoriban úgy sikerült épületeket menteni, ha ki lehetett mutatni a munkásmozgalmi hagyományokat, összefüggéseket. A Rozmann-ház, mely az Éder-villa mellett állt, a kerttel együtt annak köszönhetően menekült meg, hogy állítólag az egyik gesztenye alatt a kommunista párt vezetőségének tagjai ültek egyszer.
A második lehetőség, hogy békében hagyjuk a városmagot, de nem lesz üzletközpont, nemzetközi repülőtér, pedig Miskolcot, Eperjest, Ungvárt zsebre vághatnánk – folytatta a lehetőségek ismertetését Mokriš. – A harmadik lehetőség az, amit a franciák csináltak. Az új városközpontban lehetnek 12 emeletes épületek, amelyeknek a történelmi városmagban helyük nincs. Kladek tudna ezekről a borzalmakról beszélni, ha vállalkozott volna rá. Ám a vállalkozó emeletet kíván emelni. Ez napi gondot okoz a műemlékvédelmi hivatalban. Ott fog vállalkozni, ahová az emberek és más vállalkozók is jönnek. Nemcsak eladni, de vásárolni is. Mi lenne, ha másutt épülne föl az új városközpont? Az egyik az Eperjesi úton lehetne, a másik a Szepsi úton, ám ez másutt is elképzelhető. Gond, ha a vállalkozónak fél napot kell a kocsiban ülnie, míg mindent végigjár és még ráadásul megterheli a forgalmat is. Ki fogja az adót fizetni, ha máshová települ? Szeretik őket, de konfliktusban vannak. Egyrészt védeni kell a műemlékeket, a másik meg vállalkozni akar. Majd a város területrendezési állapotát mutatta be. Lazorišák ezzel kapcsolatosan elmondta, a történelmi városmagot szándékosan hagyták lepusztulni. Havasi Péter adta ki Az elveszett város: képek az egykori Kassáról c. munkát, mely bemutatja régi fényképeken a lerombolt értékeket. A régi város már nem bírta a fejlesztést, így szétrepedezett. A hadseregnek is voltak kívánalmai. Lebontották a régi vasútállomás épületét, a Csermely-völgyi kioszk helyén egy jellegtelen bódé áll, eltűnt a Brósz-villa, a Malom-árok, az Éder-villát a Kuzmány Lakótelep miatt kellett értelmetlenül elbontani, a Schalkház-szálló sincs meg ugyanúgy, mint az áramfejlesztő a Malom-árok mellett, a Gajda-fürdő is a múlté, a Nepmuki Szent János-kápolna sincs meg, ugyanúgy a Comenius utca régi épületei, ahogy a gőzfürdő sem, mely a mai Aupark mellett állt. A Schalkház-szállóval szembeni két épületet is lebontották. Tehát lebontották történelmünket. A Jakab-palota megmaradt azzal az indokkal, hogy azt a kassaiak szeretik, habár nem fontos épület. Ladislav Rovinský remélte, hogy csoda történik és Kladek mégis eljön. Olyan fotói vannak, amelyeket kevesen láthattak. A Kassa-Kaschau-Košice elveszett város részben azért, mert olyan városvezetés állt az élén, amely nemzeti okoknál fogva rombolt. Jan Hus tér kellett, meg Szent Vencel-szobor, majd ehhez hozzájárultak az ideológiai elvárások, vagyis az osztályszempontok. Az un. kisburzsoáziát el kellett tüntetni, modern szocialista várost kellett építeni. „Ahová befészkeli magát a szocializmus, ott megszűnik a józan ész.” – szögezte le.
A Szepsi úton működött a Polednyák-, vagy Sipos-gyár. Ezeket is meg kellene menteni, mielőtt eltüntetik őket. A jelenlegi területrendezési terveket már nem a politikai elvárások szerint alakítják, hanem sokkal egyszerűbb okoknál fogva. Ma már nem szempont, hogy a SMER alapító tagjai hol találkoztak, vagy laktak. Az egyéni, vagy csoportérdek érvényesül. A konkrét tulajdonosok érdeke, hogy egy területnek ilyen, vagy olyan funkciói legyenek. Ez a következetlenség nyilvánvalóan nyomon követhető. Egy utcában lakik két személy. Az egyik emelhet emeletet a házára, a másik nem. Miattuk még nem változtatják meg a területrendezési tervet. De ha nagyobb kutya, akkor gond nélkül megváltoztatják.
A harmadik megoldás lehetősége a francia példa – mondta Mokriš. – A franciáknál nagyon régi hagyománya van a területrendezésnek. Párizs új városközpontot alakított ki, ami a történelmi központot tehermentesítette. (Azt azonban nem közölte, hogy emiatt Párizs egy hangulatos negyedét bontották le és az új központ rettenetesen embertelen, elidegenítő hatást gyakorol.) Egy másik városban viszont a folyó másik oldalára telepítették az új központot, így a középkori városmag érintetlenül maradhatott.
Többen hangsúlyozták, a Malom-árkot is vissza kellene állítani és a Csermely-patakot a Fő utcára. A Malom-árok megszüntetése a talajvízszint csökkenésével járt, ami miatt a növényzet kiszárad. A várost ez összekötötte a parkkal. A 80-as évek elején a Csermely-patak helyreállításának terve is elkészült, ám sajnos nem lett belőle semmi, illetve csak kis részben valósult meg. A belváros forgalmát meg lehetne oldani, ha az utcákat egyenirányúsítanák.
Rovinský elmondta, amikor a Fő utcán kiaggatta a régi városképeket, vagyis a „Spárgaképtárban” mutogatta azokat, a fiatalok kérdezték, az emberek miért engedték, hogy a régi épületeket elbontsák. Nem tudta nekik megmagyarázni, hogy azt senki sem kérdezte. Most viszont elkészült a város új területrendezési terve, hányan tudnak róla? Hányan szólnak hozzá? Itt van a városi zöldövezetek kérdése. Miért hallgat mindenki? Ma már mindenhez hozzá lehet szólni! Február 6-ig a városfejlesztéshez erre mód volt.
A néhány tucatnyi ember így hasznos információkhoz jutott, mert nem szabad engednünk, hogy életterünket voluntarista érzéketlenséggel tegyék tönkre, sőt arra kellene törekedni, hogy ne csak megmentsük azt ami megmaradt, hanem lehetőségek szerint rekonstruáljuk a múlt értékeit és ne engedjük, hogy „neobarak” egyenépületekkel szürkítsenek el bennünket. Mert akkor a lokálpatriotizmusnak nem lesz mire támaszkodnia. Miért szeressék az emberek a betonrengeteget?
Balassa Zoltán, Felvidék.ma